Harmincnyolcadik...
Első szín - Indulás az éjszakába
Személyek:
Anna - Marcelo - Én
A Palazzino második emeleti folyosólya. Marcelo érkezik szemeteszacskókkal a kezében. Anna követi.
Marcelo: Sono Marcelo. Mi ho piaciuto.
Én: Sono Zita. Mi ho piaciuto.
Anna: Nem baj ha a Callisto előtt betérünk egy sörözőbe, mert Marcelo nagyon megkívánta a sört.
É.: Dehogy baj, persze.
A.: Szereted a sört?
É.: Nem rajongok érte, de nem baj, majd iszom mást.
A.: Én sem vagyok nagy sörös, főleg ilyen hidegben, de utána megyünk a Callistoba és mi is iszunk valamit.
É.: Persze, tökéletes.
Szűkös liftben indulás a földszintre. Kínos hallgatás. Csörgés a szemeteszacskóval. Marcelo a kapu mögötti szelektív szeméttárolóba hajigálja a szétválogatott szemetet.
Kilépve a kapun szerencsétlenkedés a sötétben a Via Giulia macskakövein.
M.: Mióta vagy itt Rómában?
Anna bőszen fordít.
M.: Hagyd, ne fordítsd le amit mondok, gyakoroljon csak...
É.: Egy hónapja vagyok itt.
M.: Akkor már mindent értesz.
É.: Azért ezt nem mondanám.
Beszélgetés megszakad, Marcelo a Ponte Sisto-n ismerőseibe botlik.
M.: Fa**om de régen találkoztunk! Mi van veled, ló**** a se**edbe!
Ismeretlen: Jól vagyok, igyunk meg valamikor egy sört.
A.: Mindig ez van ha erre jövünk, minden macskakőnél van valami ismerős.
É.: Nekem mindegy.
Érkezés a sörözőhöz.
M.: Igazi házi sör van, itt készítik, mindenféle gyümölcsös ízben. Milyet kérsz?
É.: Nem kérek köszönöm. Nem kívánom a sört.
M.: Egészen biztos?
É.: Egészen, köszönöm szépen.
Marcelo érkezik műanyag pohárral a kezében. Indulás a Callistohoz.
A.: Képzeld jön Bálint hétfőn.
É.: Bálint?
A.: Tudod akivel egy suliba jártunk.
É.: Te jó ég! Komolyan? Nem hiszem el!
A.: Dede. Nálam fog lakni. Majd biztos lesz este valami buli.
É.: Persze. Jó volna.
Milyen szépek ezek az utcák! Teljesen más, mint azok a részek, ahol eddig jártam.
A.: Aha. Ne tudd meg hányszor tévedtem el itt az első hónapban. (Mosolyog.)
Második szín - Callisto
Személyek:
Anna - Marcelo - Claudio - Tamás bátya - ismeretlen lányok furcsa ékszerekkel - Én
A híres trasteverei Callisto kocsma terasza. Claudio és az ismeretlen lányok furcsa ékszerekkel egy körasztalnál beszélgetnek. Marcelo székekért, Anna és Én italokért megyünk.
É.: Nem tudom mit igyak. Szerinted te mit fogsz kérni? Egyáltalán, miket szoktatok kérni?
A.: Még nem tudom, de szerintem valami rövidet fogok. Talán jégert. Aha. Azt fogok. Amúgy gin-tonicot szoktam, vagy vodka-lemont.
É.: Az finom?
A.: Aha nagyon jó.
É.: Akkor azt fogok.
(Rendelés, fizetés, indulás a pulthoz.)
É.: Vodka-limone per favore. (Készül is a Vodka-tonic.) Scusi. Limone. LI-MO-NE!!!
Csapos: Ahh! Scusi.
É.: Non c'è problema.
(Indulás az asztalhoz)
Claudio: Szia. Claudio vagyok. Nagyon örülök neked! Hogy vagy?
É.: Szia. Én vagyok. Én is örülök. Ejjha de jól beszélsz magyarul!
C.: Ja. Magyar szakos vagyok. (Mosoly)
É.: Assszta! (Még nagyobb mosoly.)
Csevegés Magyarországról, Rómáról és főként ivás és a szemem előtt zajló olasz kommunikáció figyelemmel kísérése, melyet főként Marcelo, s Tamásbátya a pofátlan brazil kibicelése ural.
M.: Nincs kedvetek átmenni majd egy másik helyre?
C.É.: De persze miért ne.
Tamásbátya felmarkol a mogyoróból, kiürült poharamba tölt Claudio söréből az ismeretlen lányoktól furcsa ékszerekkel cigarettát lejmol. - (Tud élni az öreg! - a szerk.)
Ismeretlen lányok furcsa ékszerekkel hazafelé indulnak, mi pedig a "másik helyre".
Harmadik szín - Római bérlakás
Személyek:
Anna - Marcelo - Claudio - néger fiú a.k.a. házigazda - Én
A földszinti lakásba lépve meglepő tisztaság és szép bútorok. A konyhán keresztül vezet az út a nappaliba. Helyet foglalunk. Furcsa faszelence kerül elő. (Innentől minden olaszul zajlott én leginkább csak a fejemet kapkodtam.)
A.: Jajj. Engem is annyira lefárasztottak ezek az esték, amikor mindenki csak olaszul beszél. Marcelo éppen a gyerekkoráról és Brazíliáról mesél. Most azt mondja, hogy mindent csinált a pénzért. Vadászott, kézműveskedett, kifutófiú volt, szemetet szedett. Mindent megcsinált. Volt, hogy az éjszakát az őserdőben töltötte egy szál macsétával a kezében és csak 12 éves volt.
Michael Jackson hangja csendül fel a rádióban, s a szelencéből bűvös növény kerül elő. A növényből hamar varázscigaretta készül én pedig egyre furcsábban érzem magam.
Miután kitárgyaltuk Michael Jackson nehéz gyerekkorát és két cigarettát elfogyasztottak az egybegyűltek én jeleztem, hogy mennék.
Indulás hazafelé. Macskakövek. Hűvös szél. Részeg fiatalok. Sült kukorica illata. Róma. By. Night.
2010. szeptember 9., csütörtök
2010. szeptember 8., szerda
Csak egy nap
Harminchetedik...
Egy újabb katalogizálással eltöltött, lassan BÓRINGnak nevezhető napon vagyok túl. A tegnapi nyelvsuli nem volt rossz, de tekintve, hogy a tanárnő be sem mutatkozott és tőlünk sem kérdezte meg kik vagyunk nem ájultam el. Amikor olvasni kellett, akkor fejének rándításával, szemkontaktussal és egy bunkónak is nevezhető "Tu!" felkiáltással jelezte ki kerül éppen sorra. A suli szockó berendezése sem csalt mosolyt az arcomra, és sajnos a Torre di Babele és az otthoni Studio Italia után azt kell mondanom, hogy csalódást okozott a nagynevű Dante Alighieri. Igaz a másik két suliban magasra rakták a lécet, de ez amúgy is nagy zuhanás lett volna. Az pedig baromság, hogy nem fontos kik és hogyan tanítanak, a lényeg, hogy megtanuljuk a nyelvet. Nagyon is fontos, hogy hogyan szólnak az emberhez, mennyire segítőkészek és főleg, hogy mennyire élvezik a munkájukat. Már a gimnáziumban is tudtuk jól, hogy a kiégett tanároknál nem sok rosszabb létezik, s nem dob fel a gondolat, hogy két hónapig egy hangyabokányi depresszív terembe zsúfolódva 15 társammal egy "legyünk már túl rajta" típusú középkorú nő óráira járjak. Mindegy. As good as it gets! - mondhatnók. Na majd holnap hátha jobb lesz.
Az estémet itthon töltöttem a másfél hónap kihagyás után újra felfedezett televízió társaságában. Az általános véleményem, mely szerint a TV öl, butít és nyomorba dönt, emellett függővé tesz és megmérgezi az emberi kapcsolatokat, annyiban átalakult, hogy a buggyant sorozatokat és kvízműsorokat nézve érezhetően fejlődésnek indult a nyelvtudásom. A vetélkedőket nézve szótárral és papírral keresgélem ki a megadott szavakat és találgatom mi is lehet a megoldás. Azért remélem az önszórakoztatás következő lépése nem a "Hogyan tanuljunk horgolni?" kézikönyv lapozgatása lesz...
Egy újabb katalogizálással eltöltött, lassan BÓRINGnak nevezhető napon vagyok túl. A tegnapi nyelvsuli nem volt rossz, de tekintve, hogy a tanárnő be sem mutatkozott és tőlünk sem kérdezte meg kik vagyunk nem ájultam el. Amikor olvasni kellett, akkor fejének rándításával, szemkontaktussal és egy bunkónak is nevezhető "Tu!" felkiáltással jelezte ki kerül éppen sorra. A suli szockó berendezése sem csalt mosolyt az arcomra, és sajnos a Torre di Babele és az otthoni Studio Italia után azt kell mondanom, hogy csalódást okozott a nagynevű Dante Alighieri. Igaz a másik két suliban magasra rakták a lécet, de ez amúgy is nagy zuhanás lett volna. Az pedig baromság, hogy nem fontos kik és hogyan tanítanak, a lényeg, hogy megtanuljuk a nyelvet. Nagyon is fontos, hogy hogyan szólnak az emberhez, mennyire segítőkészek és főleg, hogy mennyire élvezik a munkájukat. Már a gimnáziumban is tudtuk jól, hogy a kiégett tanároknál nem sok rosszabb létezik, s nem dob fel a gondolat, hogy két hónapig egy hangyabokányi depresszív terembe zsúfolódva 15 társammal egy "legyünk már túl rajta" típusú középkorú nő óráira járjak. Mindegy. As good as it gets! - mondhatnók. Na majd holnap hátha jobb lesz.
Az estémet itthon töltöttem a másfél hónap kihagyás után újra felfedezett televízió társaságában. Az általános véleményem, mely szerint a TV öl, butít és nyomorba dönt, emellett függővé tesz és megmérgezi az emberi kapcsolatokat, annyiban átalakult, hogy a buggyant sorozatokat és kvízműsorokat nézve érezhetően fejlődésnek indult a nyelvtudásom. A vetélkedőket nézve szótárral és papírral keresgélem ki a megadott szavakat és találgatom mi is lehet a megoldás. Azért remélem az önszórakoztatás következő lépése nem a "Hogyan tanuljunk horgolni?" kézikönyv lapozgatása lesz...
2010. szeptember 7., kedd
FAGYI - csupanagybetűvel
Harminchatodik...
A lassan napi rutinná váló fagyi evés és a több tíz fagyizó kipróbálása után elgondolkodtam kicsit, hogy ki és hogyan találta ki/fel/meg/el ezt a legfinomabb finomságot a fagylaltot. Kicsit utánanéztem, mivel is tömöm magam nap, mint nap, s meglepő milyen tekintélyes múlttal büszkélkedhet ez a jeges finomság. Az Olaszországban firenzei és szicíliai gyökerekkel rendelkező édesség megjelenése jóval megelőzte a két város alapításának idejét. Születése egészen a Bibliai időkig nyúlik vissza, mikor Izsák a kecske tejet hóval keverte össze, lehűlést várva ettől a forró napon. Feljegyzések szerint a palesztin földbirtokosok a nyári forróságban napszámosaik számára a télen felhalmozott, elraktározott és ad-hoc megoldásokkal konzervált havat adták a kínzó hőség enyhítésére. Az ókori Egyiptom írásos emlékei is említést tesznek a fáraók által az előkelő vendégeknek kínált finomságról, melyet egy ketté osztott kehelyben szolgáltak fel, egyik részében hóval másik részében gyümölcslével. Természetesen az első fagylaltnak nevezhető jeges desszert feltalálását az ókori rómaiaknak tulajdonítják, akik az édességhez az alapanyagot a Monte Terminillo csúcsairól szállították az örök városba. Annak ellenére, hogy Néró császárnak állítólag hasmenése volt a hótól, megkegyelmezett, s nem fosztotta meg birodalmának jobb gyomorral bíró tagjait a hűsítő fogyasztásától. A római birodalom és ezzel együtt a hedonizmus bukása után, ahogy az lenni szokott a fényűző életet felváltotta az egyszerűbb, paraszti élet, melynek profiljába nem igazán passzolt a fagyi recept tökéletesítése, így Európában átmenetileg szünetelt a fagylalt készítés. Keleten azonban Mohamed próféta írásai között tovább élt a a recept, s a találékony arabok olyan hűtőrendszert találtak fel, mely alkalmas volt a jégkása szerű hűsítő ital előállítására és tárolására, egészen a fagyasztó feltalálásáig. Az arabok Szicílián keresztül sorbet formájában újra elültették a fagylaltozás élvezetét az öreg kontinensen. A sorbet szó az arab SCHERBET vagyis édes hó szóból származik, s már jóval kifinomultabb recept volt, melyet a szicíliaiak "csak" továbbfejlesztettek. A cukor és különféle gyümölcslevek hozzáadásával készülő édességet Szicíliában tökéletesítették, s megindult hódító útjára, miközben egyéb forrásokból is visszatért, a keresztes hadjáratok és nagy földrajzi felfedezések idején. Velencébe Marco Polo hozta vissza, aki forradalmian új ötleteivel valami újat kívánt hozzátenni a recepthez, az élet azonban úgy hozta, hogy rá nem a fagyi miatt emlékszünk. Szicíliában vált a fagylaltkészítés igazi művészetté, s indult először északra, majd egyre nyugatabbra.
A fagylalt reneszánsza a 16. századra tehető, amikor Ruggerit benevezték a Medici család által rendezett "a valaha volt legcsodálatosabb étel" versenyre, s az elfeledett fagyos receptet szolgálva fel desszertként a zsűri körében elsöprő sikert aratott, s megnyerte a versenyt. A győzelem után a francia királyi családba éppen beházasodni készülő Medici Katalin felkérte Ruggerit udvari szakácsának, akinek esze ágában sem volt maga mögött hagyni itáliai csirkefarmját, de miután magától nem ment, vitte az udvari testőrség, s ha tetszik ha nem alapon Marseilles-be sodorta őt az élet,s Katalin szeszélye. Katalin azt kívánta, hogy ha már semmiben sem sikerült megalázni a franciákat, legalább a konyhaművészetben sikerüljön. Az elkövetkezendő években az udvari szakács művészi alkotásokkal kápráztatta el az udvarban szórakozó előkelőket, zsenialitása azonban csak bajt hozott a fejére, ugyanis a szakácstársadalom egy emberként gyűlölte a Katalin és az udvar által szentté avatott Ruggerit. Miután egy este elkapták, kirabolták és összeverték, a szakács megelégelte a fejedelmi életet és egy borítékkal vett búcsút Katalintól, melybe a féltve őrzött receptet és búcsúzó szavait küldte a királynénak : "kegyelmes engedélyével szeretnék visszamenni a csirkéimhez, remélve, hogy az emberek végre békében hagynak. Remélem nevemet örökre elfelejtik, s csak a fagylaltom által szerzett öröm marad utánam."
Közben a híres firenzei építész, szobrász és hobby-szakács Bernardo Buontalenti fényűző banketteken szolgálta fel az általa készített jégkrémet. Míg Ruggeri fagylaltja Franciaországban hódított, addig a tojássárgájával és gyümölcsökkel felturbózott különlegesség Firenzéből egész Európát elkápráztatta. Az igazi jégkrém üzlet azonban Procopio dei Coltelli felbukkanásával indult be. A fiatal halászlegény a nagyapja által feltalált fagyasztógép továbbfejlesztésével foglalatoskodott, s megunva a szegény halászok sorsát elindult gépével Párizsba, hogy szerencsét próbáljon. Procopio az ízek tökéletesítésénél azonban többet akart elérni, s a tartósítási eljárást is tovább fejlesztette azáltal, hogy sót adott a jéghez, a mézet pedig cukorra váltotta. A briliáns feltaláló 1686-ban Párizsban boltot nyitott, melyet forgalmának köszönhetően csakhamar nagyobbra kellett, hogy cseréljen, s ez az üzlet kedvelt találkozási hellyé vált párizsi körökben. A választék is egyre bővült, hiszen a sorbet mellett jégkását és a mai értelemben vett fagylaltot is kínált a mester. Ettől kezdve nyíltak fagylaltozók szerte a világon, s lett ez a jeges finomság kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, nők és férfiak kedvence.
A lassan napi rutinná váló fagyi evés és a több tíz fagyizó kipróbálása után elgondolkodtam kicsit, hogy ki és hogyan találta ki/fel/meg/el ezt a legfinomabb finomságot a fagylaltot. Kicsit utánanéztem, mivel is tömöm magam nap, mint nap, s meglepő milyen tekintélyes múlttal büszkélkedhet ez a jeges finomság. Az Olaszországban firenzei és szicíliai gyökerekkel rendelkező édesség megjelenése jóval megelőzte a két város alapításának idejét. Születése egészen a Bibliai időkig nyúlik vissza, mikor Izsák a kecske tejet hóval keverte össze, lehűlést várva ettől a forró napon. Feljegyzések szerint a palesztin földbirtokosok a nyári forróságban napszámosaik számára a télen felhalmozott, elraktározott és ad-hoc megoldásokkal konzervált havat adták a kínzó hőség enyhítésére. Az ókori Egyiptom írásos emlékei is említést tesznek a fáraók által az előkelő vendégeknek kínált finomságról, melyet egy ketté osztott kehelyben szolgáltak fel, egyik részében hóval másik részében gyümölcslével. Természetesen az első fagylaltnak nevezhető jeges desszert feltalálását az ókori rómaiaknak tulajdonítják, akik az édességhez az alapanyagot a Monte Terminillo csúcsairól szállították az örök városba. Annak ellenére, hogy Néró császárnak állítólag hasmenése volt a hótól, megkegyelmezett, s nem fosztotta meg birodalmának jobb gyomorral bíró tagjait a hűsítő fogyasztásától. A római birodalom és ezzel együtt a hedonizmus bukása után, ahogy az lenni szokott a fényűző életet felváltotta az egyszerűbb, paraszti élet, melynek profiljába nem igazán passzolt a fagyi recept tökéletesítése, így Európában átmenetileg szünetelt a fagylalt készítés. Keleten azonban Mohamed próféta írásai között tovább élt a a recept, s a találékony arabok olyan hűtőrendszert találtak fel, mely alkalmas volt a jégkása szerű hűsítő ital előállítására és tárolására, egészen a fagyasztó feltalálásáig. Az arabok Szicílián keresztül sorbet formájában újra elültették a fagylaltozás élvezetét az öreg kontinensen. A sorbet szó az arab SCHERBET vagyis édes hó szóból származik, s már jóval kifinomultabb recept volt, melyet a szicíliaiak "csak" továbbfejlesztettek. A cukor és különféle gyümölcslevek hozzáadásával készülő édességet Szicíliában tökéletesítették, s megindult hódító útjára, miközben egyéb forrásokból is visszatért, a keresztes hadjáratok és nagy földrajzi felfedezések idején. Velencébe Marco Polo hozta vissza, aki forradalmian új ötleteivel valami újat kívánt hozzátenni a recepthez, az élet azonban úgy hozta, hogy rá nem a fagyi miatt emlékszünk. Szicíliában vált a fagylaltkészítés igazi művészetté, s indult először északra, majd egyre nyugatabbra.
A fagylalt reneszánsza a 16. századra tehető, amikor Ruggerit benevezték a Medici család által rendezett "a valaha volt legcsodálatosabb étel" versenyre, s az elfeledett fagyos receptet szolgálva fel desszertként a zsűri körében elsöprő sikert aratott, s megnyerte a versenyt. A győzelem után a francia királyi családba éppen beházasodni készülő Medici Katalin felkérte Ruggerit udvari szakácsának, akinek esze ágában sem volt maga mögött hagyni itáliai csirkefarmját, de miután magától nem ment, vitte az udvari testőrség, s ha tetszik ha nem alapon Marseilles-be sodorta őt az élet,s Katalin szeszélye. Katalin azt kívánta, hogy ha már semmiben sem sikerült megalázni a franciákat, legalább a konyhaművészetben sikerüljön. Az elkövetkezendő években az udvari szakács művészi alkotásokkal kápráztatta el az udvarban szórakozó előkelőket, zsenialitása azonban csak bajt hozott a fejére, ugyanis a szakácstársadalom egy emberként gyűlölte a Katalin és az udvar által szentté avatott Ruggerit. Miután egy este elkapták, kirabolták és összeverték, a szakács megelégelte a fejedelmi életet és egy borítékkal vett búcsút Katalintól, melybe a féltve őrzött receptet és búcsúzó szavait küldte a királynénak : "kegyelmes engedélyével szeretnék visszamenni a csirkéimhez, remélve, hogy az emberek végre békében hagynak. Remélem nevemet örökre elfelejtik, s csak a fagylaltom által szerzett öröm marad utánam."
Közben a híres firenzei építész, szobrász és hobby-szakács Bernardo Buontalenti fényűző banketteken szolgálta fel az általa készített jégkrémet. Míg Ruggeri fagylaltja Franciaországban hódított, addig a tojássárgájával és gyümölcsökkel felturbózott különlegesség Firenzéből egész Európát elkápráztatta. Az igazi jégkrém üzlet azonban Procopio dei Coltelli felbukkanásával indult be. A fiatal halászlegény a nagyapja által feltalált fagyasztógép továbbfejlesztésével foglalatoskodott, s megunva a szegény halászok sorsát elindult gépével Párizsba, hogy szerencsét próbáljon. Procopio az ízek tökéletesítésénél azonban többet akart elérni, s a tartósítási eljárást is tovább fejlesztette azáltal, hogy sót adott a jéghez, a mézet pedig cukorra váltotta. A briliáns feltaláló 1686-ban Párizsban boltot nyitott, melyet forgalmának köszönhetően csakhamar nagyobbra kellett, hogy cseréljen, s ez az üzlet kedvelt találkozási hellyé vált párizsi körökben. A választék is egyre bővült, hiszen a sorbet mellett jégkását és a mai értelemben vett fagylaltot is kínált a mester. Ettől kezdve nyíltak fagylaltozók szerte a világon, s lett ez a jeges finomság kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, nők és férfiak kedvence.
2010. szeptember 6., hétfő
A római ősz
Harmincötödik...
Itt van az ősz, itt van újra... a lassan egy hete tartó könyvtárpakolás egészen irodalmi magasságokba emelt engem is. Egy hét Arannyal, Babits-csal, Csáthtal, Déryvel, Eötvössel és a Falu jegyzőjével, Gárdonyival, Heltaival, Ignotusszal, Jókaival, Kosztolányival, Lócival aki óriás lett, Mikszáthtal, Naggyal, Ottlikkal, Petőfivel, Radnótival, Spiróval, a Szabókkal, Tóthtal, Ulyssesszel, Vörösmaryval, Weöressel és Jadvigával. A virágzó kávéházi kultúra jegyében - mely nem kevés zseniális magyar költőt és írót etetett, itatott (néha le), nevelt és ihletett- reggelemet a szomszédos kávézóban kezdtem, hogy felébredjek hajnali részegségemből. A csodálatos cappuccino után nem sokkal már pakoltam is a könyveket szakadatlan a gurulós kocsira, hogy az egy hétig tartó rendrakás után egy kicsit katalogizálhassak is. A pénteki öröm tehát kicsit korai volt. Ez úton is minden elismerésem a Szabó Ervin összes dolgozójának! A katalogizálás egész napon át tartó elfoglaltságot adott, s a hatalmas könyvhegyet elnézve, melyet az öreg hölgy hagyott az Akadémiára, ez még pár napig el fog tartani. Öt óra előtt nem sokkal felálltam, s szaladtam is a nyelviskolába beiratkozni. Mikor megérkeztem egy kedves hölgytől kaptam egy feladatlapot, kitöltöttem, s türelmesen várakoztam, hogy kiderüljön hová is kerülök. Medio azaz haladó csoportba raktak, kedd-csütörtök este 18-20-ig. Pedig meg voltam róla győződve, hogy a "Ciao. Come stai?" csapatba raknak majd. Kilépve a suliból akaratlanul is mosoly ült az arcomon, mely nemcsak a medio besorolásnak volt köszönhető, hanem a csodálatos időnek is, mely szeptemberben Rómába költözött. Az indián nyár valamiért úgy döntött, hogy hosszan időzik itt a csizma szívében. Az éjszakák egyre hűvösebbek, de a belváros szűk utcáiban hosszan kitart a nap melege, s az éjszakai életet nem keseríti kabátcipeléssel. A kellemes éjszakát kissé csípős hajnal követi, így a kávéért érdemes zárt cipőben, kendővel betakarózva menni. 10 óra tájban, mire a Nap kinyújtózza magából a felkelés fáradalmait az idő kellemes meleggé válik, pont olyan, mint otthon a késő tavasz kora nyár. Csak a naplemente fényein lehet észrevenni, hogy újra eljött az ősz. A lusta narancsos fények bearanyozzák a házak falait, a folyó vizét, s megfestik a várost az ősz színeivel. A délutáni szél sodorja az egyre gyarapodó lehullott faleveleket, s csak csendben jelzi, hogy új évszak kopogtat. Délutáni sétám hirtelen esti lett, én pedig igyekeztem hazaérni mielőtt zárják a kapukat.
Itt van az ősz, itt van újra... a lassan egy hete tartó könyvtárpakolás egészen irodalmi magasságokba emelt engem is. Egy hét Arannyal, Babits-csal, Csáthtal, Déryvel, Eötvössel és a Falu jegyzőjével, Gárdonyival, Heltaival, Ignotusszal, Jókaival, Kosztolányival, Lócival aki óriás lett, Mikszáthtal, Naggyal, Ottlikkal, Petőfivel, Radnótival, Spiróval, a Szabókkal, Tóthtal, Ulyssesszel, Vörösmaryval, Weöressel és Jadvigával. A virágzó kávéházi kultúra jegyében - mely nem kevés zseniális magyar költőt és írót etetett, itatott (néha le), nevelt és ihletett- reggelemet a szomszédos kávézóban kezdtem, hogy felébredjek hajnali részegségemből. A csodálatos cappuccino után nem sokkal már pakoltam is a könyveket szakadatlan a gurulós kocsira, hogy az egy hétig tartó rendrakás után egy kicsit katalogizálhassak is. A pénteki öröm tehát kicsit korai volt. Ez úton is minden elismerésem a Szabó Ervin összes dolgozójának! A katalogizálás egész napon át tartó elfoglaltságot adott, s a hatalmas könyvhegyet elnézve, melyet az öreg hölgy hagyott az Akadémiára, ez még pár napig el fog tartani. Öt óra előtt nem sokkal felálltam, s szaladtam is a nyelviskolába beiratkozni. Mikor megérkeztem egy kedves hölgytől kaptam egy feladatlapot, kitöltöttem, s türelmesen várakoztam, hogy kiderüljön hová is kerülök. Medio azaz haladó csoportba raktak, kedd-csütörtök este 18-20-ig. Pedig meg voltam róla győződve, hogy a "Ciao. Come stai?" csapatba raknak majd. Kilépve a suliból akaratlanul is mosoly ült az arcomon, mely nemcsak a medio besorolásnak volt köszönhető, hanem a csodálatos időnek is, mely szeptemberben Rómába költözött. Az indián nyár valamiért úgy döntött, hogy hosszan időzik itt a csizma szívében. Az éjszakák egyre hűvösebbek, de a belváros szűk utcáiban hosszan kitart a nap melege, s az éjszakai életet nem keseríti kabátcipeléssel. A kellemes éjszakát kissé csípős hajnal követi, így a kávéért érdemes zárt cipőben, kendővel betakarózva menni. 10 óra tájban, mire a Nap kinyújtózza magából a felkelés fáradalmait az idő kellemes meleggé válik, pont olyan, mint otthon a késő tavasz kora nyár. Csak a naplemente fényein lehet észrevenni, hogy újra eljött az ősz. A lusta narancsos fények bearanyozzák a házak falait, a folyó vizét, s megfestik a várost az ősz színeivel. A délutáni szél sodorja az egyre gyarapodó lehullott faleveleket, s csak csendben jelzi, hogy új évszak kopogtat. Délutáni sétám hirtelen esti lett, én pedig igyekeztem hazaérni mielőtt zárják a kapukat.
2010. szeptember 5., vasárnap
Zsidó vasárnap
Harmincnegyedik...
Elérkezett a 6:47. Ma is már hajnalban ébren voltam, de kivételesen a gyomorfájás ébresztett. Tudtam én. Már az első nyalástól kezdve. A tegnapi kókusz fagyinak köszönhetően az a bizonyos Szex és Ney Yorkból jól ismert "fucking fromage" szín játszódott le velem, annyi apró kis különbséggel, hogy egyedül voltam. A nem túl kellemes reggelnek köszönhetően csak 10 óra felé mertem kimerészkedni, s talán nem túl meglepő, hogy délután kettőig nem nagyon füllött a fogam finom falatokra. Utam a 8-as villamoshoz vezetett, melynek megállójában állva láttam, hogy mintha valami ismerős rom lenne az utca végén. Besétáltam hát az utcába, s bizony a zsidónegyedben találtam magam, ahol egy hete és egy napja jártam utoljára Kapitányommal. Leküzdve a félelmet, hogy megint nagyon elszomorodom úgy döntöttem belevetem magam a zsidónegyed közepébe, s utóbb kiderült jó döntés volt, a ghettóban ugyanis hatalmas dzsemborit rendeztek, minden nyitva, rengeteg ember, s ingyenes belépés a zsinagógába, ahol óránként angol nyelvű vezetést is tartottak a múzeum körül és az imaházban egyaránt. Emellett filmvetítés, a gyerekeknek játszóház és kirakodóvásár is helyet kapott a zsinagógában és a csodálatos udvaron. Végigállva a viszonylag hosszú sort 11 körül már be is jutottam. A kegytárgyak most valamiért nem tudtak lekötni, amúgy sem vagyok nagy rajongójuk legyen szó bármilyen vallásról, de nem mondhatnám, hogy múzeumlátogatásra voltam hangolva. A zsinagóga mindenesetre csodálatos, méltó szimbóluma a római zsidóságnak. A jelenleg 25 000 hívőt számláló zsidó közösség sorsa a pápák városában elég rögös úton vezetett a XXI. századba. A ghetto szót hallva természetesen első gondolatom a II. világháború és az olasz fasizmus volt, de nem erre kellett volna gondolni. Bizony, hogy bizony a római ghetto története egészen 1555. nyaráig nyúlik vissza, amikor is a IV. Pál pápa által kiadott bulla eredményeként, Róma zsidó lakosságát egy durván 13 000 négyzetméternyi területre zsúfolták be, s a rafkós kis pali fallal gondoskodott róla, hogy bullája kiadása után se ki, se be ne legyen járkálás. Úgy 300 évig. Méghogy Berlini fal... A pápai ediktum sok kiskaput nem hagyott, se a ghetto falon, se az asszimilációt tekintve, hiszen kötelezővé tette a zsidók számára a keresztény szertartásokon való részvételt, megtiltotta a számukra kijelölt terület sötétedés utáni elhagyását, s bizonyos foglalkozásoktól is eltiltotta őket.
Az 1883-ban felszámolt ghetto az Isola Tiberiana melletti részen a Tevere parton található, melyet a zsidók a 16. századra vettek birtokba, megunva a korábbi zsidónegyedeket a Trastevere és Aventinus környékén. A szigorú rendelkezések melyek évszázadokon keresztül súlytották a zsidó kisebbséget ugyan megszűntek a 19. század végén, de a siker csak ideig-óráig tartott, hiszen alig fél évszázad múlva felütötte fejét a XXI. század bestiája a fasizmus és antiszemitizmus, mely ismét a zsidó kisebbséget tette prédájává.
Mielőtt tovább sétálnánk a ghetto körül, nem mehetünk el szó nélkül a terror pápájának rövid, de annál "hatékonyabb" és kegyetlenebb karrierje mellett. A nápolyi nemesi családból származó Giampietro Carafa, már kisgyermek korától igen szigorú vallásos nevelésben részesült. Tanítója és pártfogója nagybátyja volt, aki a tiszta katolicizmus elveinek megfelelően nevelte az ifjút, s Giampietro fogékonynak is bizonyult a vallásos tanokra. 18 éves korában a nagylelkű nagybácsi Rómába vitte az egyházi pályára készülő fiút, s lemondva püspöki székéről, helyére a lelkes is unokaöccs került. Fiatal püspökként kapóra jött a pápa számára, s egyházi nagykövet lett Spanyolországban. Néhány év elteltével visszatérve Rómába azonban úgy döntött, elég a fényűző egyházi méltóságnak járó életből, szerzetesnek áll, s aszkéta életet élve magát Istennek szenteli. Hamarosan a pápától egy új szerzetesrend megalapítását kérte, mely hosszas mérlegelés után végül zöld utat kapott. Rendjének elsődleges célja a reformáció elleni küzdelem, alapelve pedig, hogy önmegtartóztató életükkel példát mutassanak a világnak. Egy épelméjű ember számára az egyetlen megfogalmazható kérdés a "de miért?". Ahogy az lenni szokott a feddhetetlen erkölcsű, tisztalelkű, makulátlan emberekkel, az elfojtások bizony a legkegyetlenebb fenevadakat képesek megszülni. Giampietroval sem volt ez másképpen. Mikor 1555. májusában pápává választották a reformok reményében, kinevezését először nem akarta elfogadni, majd a Habsburgok rosszalló véleményét hallva -akikkel spanyol kiküldetése óta nem ápolt túl jó viszonyt- végül eleget tett a konklávé döntésének, s engedte, hogy pápává szenteljék - ezzel is borsot törve a Habsbugok orra alá. Ezután megkezdődött a 4 éves ámokfutás, mely megszülte a ghettot, az tiltott könyvek listáját valamint a terror intézményesített változatát az Inkvizíciót, melyet egy idő után öncélúan használva üldözött mindenkit, aki nem kívánt azonosulni a katolikus tanokkal. Az egyház egyik legsötétebb időszakának végén a fényt az Inkvizíció épületének felgyújtása hozta el, a pápát pedig titokban temették el a Szent Péter Bazilika kriptájába, ahonnan később exhumálták.
A zsinagógából kilépve a ghetto főutcájában találtam magam. Ebben az utcában egy sarokház földszintjén családi vállalkozásként üzemel egy sütöde, ahol isteni zsidó finomságokat lehet kapni. Állítólag, még a pápa is ide jár, annyira lelkesedik a közel-keleti cukrászat remekeiért. A sütöde 20 euróért kínál tortákat, de szerencsére lehet szeletet is venni jóval olcsóbban, s a torták mellett a leghíresebb falatok a fahéjas mandulás keksz valamint az édes pizza, mely aszalt gyümölcsökkel van megszórva. Nálam a mandulás keksz lett a nyerő. A zsidó falatokat Angeloval a nyugalmazott irodalomtanárral költöttem el, aki segített az üzletben elmagyarázni, hogy mit is szeretnék pontosan. A teknősbékás kút tövén üldögélve végighallgattam félig olaszul félig angolul ars poeticáját, a fojtogató falatok után megittunk egy pohár vizet, majd megköszöntük egymás társaságát, s búcsút intettünk.
Elérkezett a 6:47. Ma is már hajnalban ébren voltam, de kivételesen a gyomorfájás ébresztett. Tudtam én. Már az első nyalástól kezdve. A tegnapi kókusz fagyinak köszönhetően az a bizonyos Szex és Ney Yorkból jól ismert "fucking fromage" szín játszódott le velem, annyi apró kis különbséggel, hogy egyedül voltam. A nem túl kellemes reggelnek köszönhetően csak 10 óra felé mertem kimerészkedni, s talán nem túl meglepő, hogy délután kettőig nem nagyon füllött a fogam finom falatokra. Utam a 8-as villamoshoz vezetett, melynek megállójában állva láttam, hogy mintha valami ismerős rom lenne az utca végén. Besétáltam hát az utcába, s bizony a zsidónegyedben találtam magam, ahol egy hete és egy napja jártam utoljára Kapitányommal. Leküzdve a félelmet, hogy megint nagyon elszomorodom úgy döntöttem belevetem magam a zsidónegyed közepébe, s utóbb kiderült jó döntés volt, a ghettóban ugyanis hatalmas dzsemborit rendeztek, minden nyitva, rengeteg ember, s ingyenes belépés a zsinagógába, ahol óránként angol nyelvű vezetést is tartottak a múzeum körül és az imaházban egyaránt. Emellett filmvetítés, a gyerekeknek játszóház és kirakodóvásár is helyet kapott a zsinagógában és a csodálatos udvaron. Végigállva a viszonylag hosszú sort 11 körül már be is jutottam. A kegytárgyak most valamiért nem tudtak lekötni, amúgy sem vagyok nagy rajongójuk legyen szó bármilyen vallásról, de nem mondhatnám, hogy múzeumlátogatásra voltam hangolva. A zsinagóga mindenesetre csodálatos, méltó szimbóluma a római zsidóságnak. A jelenleg 25 000 hívőt számláló zsidó közösség sorsa a pápák városában elég rögös úton vezetett a XXI. századba. A ghetto szót hallva természetesen első gondolatom a II. világháború és az olasz fasizmus volt, de nem erre kellett volna gondolni. Bizony, hogy bizony a római ghetto története egészen 1555. nyaráig nyúlik vissza, amikor is a IV. Pál pápa által kiadott bulla eredményeként, Róma zsidó lakosságát egy durván 13 000 négyzetméternyi területre zsúfolták be, s a rafkós kis pali fallal gondoskodott róla, hogy bullája kiadása után se ki, se be ne legyen járkálás. Úgy 300 évig. Méghogy Berlini fal... A pápai ediktum sok kiskaput nem hagyott, se a ghetto falon, se az asszimilációt tekintve, hiszen kötelezővé tette a zsidók számára a keresztény szertartásokon való részvételt, megtiltotta a számukra kijelölt terület sötétedés utáni elhagyását, s bizonyos foglalkozásoktól is eltiltotta őket.
Az 1883-ban felszámolt ghetto az Isola Tiberiana melletti részen a Tevere parton található, melyet a zsidók a 16. századra vettek birtokba, megunva a korábbi zsidónegyedeket a Trastevere és Aventinus környékén. A szigorú rendelkezések melyek évszázadokon keresztül súlytották a zsidó kisebbséget ugyan megszűntek a 19. század végén, de a siker csak ideig-óráig tartott, hiszen alig fél évszázad múlva felütötte fejét a XXI. század bestiája a fasizmus és antiszemitizmus, mely ismét a zsidó kisebbséget tette prédájává.
Mielőtt tovább sétálnánk a ghetto körül, nem mehetünk el szó nélkül a terror pápájának rövid, de annál "hatékonyabb" és kegyetlenebb karrierje mellett. A nápolyi nemesi családból származó Giampietro Carafa, már kisgyermek korától igen szigorú vallásos nevelésben részesült. Tanítója és pártfogója nagybátyja volt, aki a tiszta katolicizmus elveinek megfelelően nevelte az ifjút, s Giampietro fogékonynak is bizonyult a vallásos tanokra. 18 éves korában a nagylelkű nagybácsi Rómába vitte az egyházi pályára készülő fiút, s lemondva püspöki székéről, helyére a lelkes is unokaöccs került. Fiatal püspökként kapóra jött a pápa számára, s egyházi nagykövet lett Spanyolországban. Néhány év elteltével visszatérve Rómába azonban úgy döntött, elég a fényűző egyházi méltóságnak járó életből, szerzetesnek áll, s aszkéta életet élve magát Istennek szenteli. Hamarosan a pápától egy új szerzetesrend megalapítását kérte, mely hosszas mérlegelés után végül zöld utat kapott. Rendjének elsődleges célja a reformáció elleni küzdelem, alapelve pedig, hogy önmegtartóztató életükkel példát mutassanak a világnak. Egy épelméjű ember számára az egyetlen megfogalmazható kérdés a "de miért?". Ahogy az lenni szokott a feddhetetlen erkölcsű, tisztalelkű, makulátlan emberekkel, az elfojtások bizony a legkegyetlenebb fenevadakat képesek megszülni. Giampietroval sem volt ez másképpen. Mikor 1555. májusában pápává választották a reformok reményében, kinevezését először nem akarta elfogadni, majd a Habsburgok rosszalló véleményét hallva -akikkel spanyol kiküldetése óta nem ápolt túl jó viszonyt- végül eleget tett a konklávé döntésének, s engedte, hogy pápává szenteljék - ezzel is borsot törve a Habsbugok orra alá. Ezután megkezdődött a 4 éves ámokfutás, mely megszülte a ghettot, az tiltott könyvek listáját valamint a terror intézményesített változatát az Inkvizíciót, melyet egy idő után öncélúan használva üldözött mindenkit, aki nem kívánt azonosulni a katolikus tanokkal. Az egyház egyik legsötétebb időszakának végén a fényt az Inkvizíció épületének felgyújtása hozta el, a pápát pedig titokban temették el a Szent Péter Bazilika kriptájába, ahonnan később exhumálták.
A zsinagógából kilépve a ghetto főutcájában találtam magam. Ebben az utcában egy sarokház földszintjén családi vállalkozásként üzemel egy sütöde, ahol isteni zsidó finomságokat lehet kapni. Állítólag, még a pápa is ide jár, annyira lelkesedik a közel-keleti cukrászat remekeiért. A sütöde 20 euróért kínál tortákat, de szerencsére lehet szeletet is venni jóval olcsóbban, s a torták mellett a leghíresebb falatok a fahéjas mandulás keksz valamint az édes pizza, mely aszalt gyümölcsökkel van megszórva. Nálam a mandulás keksz lett a nyerő. A zsidó falatokat Angeloval a nyugalmazott irodalomtanárral költöttem el, aki segített az üzletben elmagyarázni, hogy mit is szeretnék pontosan. A teknősbékás kút tövén üldögélve végighallgattam félig olaszul félig angolul ars poeticáját, a fojtogató falatok után megittunk egy pohár vizet, majd megköszöntük egymás társaságát, s búcsút intettünk.
2010. szeptember 4., szombat
Keresztény szombat
Harmincharmadik...
6:47. Nem, nem vonat. Nem, nem busz. Még csak nem is repülő. Hiába 7:45-re húzom fel az órát, mégis minden áldott nap, pontban 6:47-kor kipattan a szemem és nem tudok tovább aludni. Szombat lévén még csak az órát sem húztam fel, mégis óramű pontossággal ébredtem. Kivételesen nem idegesítettem magam azon, hogy miért nem tudok aludni ha már szombat van, mert 9:30-ra beszéltem meg egy találkozót Kapitány barátaival (akik remélhetőleg lassan az enyémek is már - a szerk.), hogy átadjam a vatikáni belépőjüket. Megfelejtkezve a csípős reggeli időről, fehér "forró" nacimban vágtam neki az útnak. Kicsit korábban érkeztem a megbeszélt helyre, de nem mertem kávézni, nehogy épp akkor érkezzenek s megvárassam őket. Pontban 9:30-kor érkeztek meg a Szent Péter téri obeliszkhez, ahol nem is időztünk sokat, hanem elszaladtunk reggelizni. A múzeumok bejáratától nem messze egy lepuki kis kávézóban költöttünk el egy mennyei kávét és csokis cornettót. Jobban belegondolva elég ciki lenne ha a Vatikáni Múzeum szomszédságában nem mennyei falatokat szervíroznának... A rapid-reggeli után elkísértem a kis csapatot a ki-bejáratig, s búcsút is intettünk, mert őszintén szólva nem volt nagy kedvem egy héten belül kétszer végigjárni a "fenséges" múzeumot. Hazafelé éppen szembe jött Teréz Anya, no nem jelenésem volt, hanem 100. születésnapja alkalmából egy egy hónapos programsorozatot szerveztek a tiszteletére, s ennek keretében a Cancelleria épületében kapott helyet az életének emléket állító kiállítás. Teréz Anyával korábban kb. két hete találkoztam egy könyvesboltban árusított ünnepi kiadású folyóirat Teréz Anyával foglalkozó számában. Addig a pillanatig csak tudtam róla, hogy élt egy ráncos kedves idős apáca, aki jobbá tette a világot, de szégyen ide szégyen oda, fogalmam sem volt, hogy mindez pontosan miben öltött testet.
Teréz anya (Agnes Gonxha Bojaxhiu néven) Üsküb (ma Szkopje) városában született 1910. augusztus 26-án. Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom részeként Agens szülőföldjén a mohamedán vallás hatása sokkal jelentősebb volt, mint bármely más vallásé, Agnes és testvérei édesanyjuknak köszönhetően katolikus hitet kapták örökül. A szülők szerelme az a mindent elsöprő fajta volt, így édesapjuk korai halálát követően, anyjuk nem ment többé férjhez, s világi keretek között ugyan, de életét Istennek s gyermekeinek szentelte. A megcsonkult családot a megpróbáltatásokon a hit segítette át. Már igen fiatalon az iskola mellett önkéntesként segítette a szegényeket, nélkülözőket és rászorulókat, mely későbbi útján is elindította. 18 éves korára már tudta, hogy szerelmét Jézusnak ajánlva apácának áll, így jelentkezett az írországi Loreto nővérekhez. Néhány hónapos írországi felkészítése után Indiába utazott, ahol megkezdte misszionáriusi munkáját. Földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában egészen 1948-ig. Ebben az évben kapta hívását Jézustól, aki álmában jelent meg neki, s elmondta, hogy nehéz és rengeteg fájdalommal járó missziót bíz rá. Rá, aki látszatra gyenge lány csupán, de hite minden nehézségen és megrázkódtatáson át fogja segíteni, s e megingathatatlan hit és Jézus segítségével, a szeretet erejével fogja segíteni a nyomorban élőket. Értük, közöttük és velük fog élni és dolgozni, hogy beteljesülhessen Jézus akarata. 1948-ban tehát Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, s fehér száriba bújva Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői kiképzést kapjon. Hamarosan visszatért Kalkuttába s kérvényezte nyomortelepi iskolájának megnyitását. Segítői és támogatói is akadtak. 1950-ben megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. Hitvallásuk: "Szerezetesek vagyunk. A nap huszonnégy órájában Jézus Krisztust szolgáljuk." A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Teréz Anya nem kisebb személyiség kortársa és barátja volt, mint Mahatma Gandhi, aki a világ egyik legnagyobb békés civil mozgalmát indította a kor Indiájában. A békére és nyugodt átmenetre fogékony India biztos talaja volt a Szeretet Misszionáriusai Szerzetesrend számára is, hogy munkájukat egyre kiterjeszthessék, s a '60-as évekre sorra nyitották új otthonaikat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Első Indián kívüli otthonuk Venezuelában nyílt, majd Róma és Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában, és megnyílt az első misszionárius ház az Egyesült Államokban, New Yorkban is. A '80-as években az AIDS betegek számára is otthonokat nyitottak a világ több országában. Teréz Anya munkásságát több díjjal jutalmazták, köztük 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. A díjakkal nem törődött, de fontosnak tartotta átvenni őket, hogy így Jézust egyre több embernek közvetíthesse szerte a világon. A világ 123 országában 610 missziót működtető, több mint 4000 apácát számláló és több mint 100 000 önkéntes ápolóval bíró rend alapítója, Kalkuttai Boldog Teréz Anya 1997. szeptember 5-én ment el.
A múzeumban "őrt álló" apáca mosolyogva fogadott minden látogatót, s különböző kiadványokkal látta el az érdeklődőket. Dél felé léptem ki a múzeumból, s Teréz Anyával a farzsebemben úgy döntöttem ideje ebédelni, no meg fagyizni egyet. A Blue Ice nevű fagylaltozóláncnál elköltött kókusz-őszibarack okozott még pár meglepetést. Ebéd utáni pihimet követően a nagy katolikus felbuzdulás közepén - meg egy esetleges vasárnap reggeli alvás reményében- úgy döntöttem, hogy este megyek misére, meg kinéztem egy templomi koncertet is este nyolctól. Sétám során előttem egy fiatal - vélhetőleg amerikai- férfi ment fényképezőgéppel a kezében. Hogy honnan tudni, hogy valaki először jár Rómában és itt töltött idejének is az elején jár? A srác minden csatornafedelet lefényképezett, melyeken ugyebár a Gladiátor c. filmből is ismert S.P.Q.R. felirat áll. A változatos csatornafedelek megunhatatlan élményt biztosítanak a pár napra érkezők számára, s a digitális technikának köszönhetően, negatívot nem sajnálva kattog az exponáló gomb valahányszor szembe jön a híres felirat. Rövid idő után, megunva a totojázását elnézést kérve kikerültem, s mentem a dolgomra. Dolgom pedig abba a templomba vezetett, ahol II. Pius pápa sírja található. II. Pius polgári nevén Enea Silvio Piccolomini a legtöbb embernek nem jelent semmit, de egy politológus számára a reneszánsz politikai gondolkodás meghatározó alakjaként annál többet. A kissé unalmas és bakikkal tűzdelt misét a jó öreg Pius mentette meg számomra. Egyébként soha nem értettem, hogy mi visz rá ilyen vicces nevű embereket arra, hogy pápaként pl. valami unalmas meg sokadik valaki nevét vegyék fel. Miért és kinek jobb, hogy XVI. Benedek lesz, vagy XII. Pius vagy XXIII. (!) János. Vagy van egy lista amiből válogathatnak? Én biztos valami vicces és egyedi nevet választanék, no persze nem olyan Dzsennifer módjára, de azért nem lennék egy huszonvalahanyadik valaki. Az olyan snassz.
Az esti koncert sajnos nem abban a templomban volt, ahol hittem, hogy lesz így minden igyekezetem ellenére sem értem oda, s itthon töltöttem az estét.
6:47. Nem, nem vonat. Nem, nem busz. Még csak nem is repülő. Hiába 7:45-re húzom fel az órát, mégis minden áldott nap, pontban 6:47-kor kipattan a szemem és nem tudok tovább aludni. Szombat lévén még csak az órát sem húztam fel, mégis óramű pontossággal ébredtem. Kivételesen nem idegesítettem magam azon, hogy miért nem tudok aludni ha már szombat van, mert 9:30-ra beszéltem meg egy találkozót Kapitány barátaival (akik remélhetőleg lassan az enyémek is már - a szerk.), hogy átadjam a vatikáni belépőjüket. Megfelejtkezve a csípős reggeli időről, fehér "forró" nacimban vágtam neki az útnak. Kicsit korábban érkeztem a megbeszélt helyre, de nem mertem kávézni, nehogy épp akkor érkezzenek s megvárassam őket. Pontban 9:30-kor érkeztek meg a Szent Péter téri obeliszkhez, ahol nem is időztünk sokat, hanem elszaladtunk reggelizni. A múzeumok bejáratától nem messze egy lepuki kis kávézóban költöttünk el egy mennyei kávét és csokis cornettót. Jobban belegondolva elég ciki lenne ha a Vatikáni Múzeum szomszédságában nem mennyei falatokat szervíroznának... A rapid-reggeli után elkísértem a kis csapatot a ki-bejáratig, s búcsút is intettünk, mert őszintén szólva nem volt nagy kedvem egy héten belül kétszer végigjárni a "fenséges" múzeumot. Hazafelé éppen szembe jött Teréz Anya, no nem jelenésem volt, hanem 100. születésnapja alkalmából egy egy hónapos programsorozatot szerveztek a tiszteletére, s ennek keretében a Cancelleria épületében kapott helyet az életének emléket állító kiállítás. Teréz Anyával korábban kb. két hete találkoztam egy könyvesboltban árusított ünnepi kiadású folyóirat Teréz Anyával foglalkozó számában. Addig a pillanatig csak tudtam róla, hogy élt egy ráncos kedves idős apáca, aki jobbá tette a világot, de szégyen ide szégyen oda, fogalmam sem volt, hogy mindez pontosan miben öltött testet.
Teréz anya (Agnes Gonxha Bojaxhiu néven) Üsküb (ma Szkopje) városában született 1910. augusztus 26-án. Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom részeként Agens szülőföldjén a mohamedán vallás hatása sokkal jelentősebb volt, mint bármely más vallásé, Agnes és testvérei édesanyjuknak köszönhetően katolikus hitet kapták örökül. A szülők szerelme az a mindent elsöprő fajta volt, így édesapjuk korai halálát követően, anyjuk nem ment többé férjhez, s világi keretek között ugyan, de életét Istennek s gyermekeinek szentelte. A megcsonkult családot a megpróbáltatásokon a hit segítette át. Már igen fiatalon az iskola mellett önkéntesként segítette a szegényeket, nélkülözőket és rászorulókat, mely későbbi útján is elindította. 18 éves korára már tudta, hogy szerelmét Jézusnak ajánlva apácának áll, így jelentkezett az írországi Loreto nővérekhez. Néhány hónapos írországi felkészítése után Indiába utazott, ahol megkezdte misszionáriusi munkáját. Földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában egészen 1948-ig. Ebben az évben kapta hívását Jézustól, aki álmában jelent meg neki, s elmondta, hogy nehéz és rengeteg fájdalommal járó missziót bíz rá. Rá, aki látszatra gyenge lány csupán, de hite minden nehézségen és megrázkódtatáson át fogja segíteni, s e megingathatatlan hit és Jézus segítségével, a szeretet erejével fogja segíteni a nyomorban élőket. Értük, közöttük és velük fog élni és dolgozni, hogy beteljesülhessen Jézus akarata. 1948-ban tehát Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, s fehér száriba bújva Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői kiképzést kapjon. Hamarosan visszatért Kalkuttába s kérvényezte nyomortelepi iskolájának megnyitását. Segítői és támogatói is akadtak. 1950-ben megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. Hitvallásuk: "Szerezetesek vagyunk. A nap huszonnégy órájában Jézus Krisztust szolgáljuk." A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Teréz Anya nem kisebb személyiség kortársa és barátja volt, mint Mahatma Gandhi, aki a világ egyik legnagyobb békés civil mozgalmát indította a kor Indiájában. A békére és nyugodt átmenetre fogékony India biztos talaja volt a Szeretet Misszionáriusai Szerzetesrend számára is, hogy munkájukat egyre kiterjeszthessék, s a '60-as évekre sorra nyitották új otthonaikat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Első Indián kívüli otthonuk Venezuelában nyílt, majd Róma és Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában, és megnyílt az első misszionárius ház az Egyesült Államokban, New Yorkban is. A '80-as években az AIDS betegek számára is otthonokat nyitottak a világ több országában. Teréz Anya munkásságát több díjjal jutalmazták, köztük 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. A díjakkal nem törődött, de fontosnak tartotta átvenni őket, hogy így Jézust egyre több embernek közvetíthesse szerte a világon. A világ 123 országában 610 missziót működtető, több mint 4000 apácát számláló és több mint 100 000 önkéntes ápolóval bíró rend alapítója, Kalkuttai Boldog Teréz Anya 1997. szeptember 5-én ment el.
A múzeumban "őrt álló" apáca mosolyogva fogadott minden látogatót, s különböző kiadványokkal látta el az érdeklődőket. Dél felé léptem ki a múzeumból, s Teréz Anyával a farzsebemben úgy döntöttem ideje ebédelni, no meg fagyizni egyet. A Blue Ice nevű fagylaltozóláncnál elköltött kókusz-őszibarack okozott még pár meglepetést. Ebéd utáni pihimet követően a nagy katolikus felbuzdulás közepén - meg egy esetleges vasárnap reggeli alvás reményében- úgy döntöttem, hogy este megyek misére, meg kinéztem egy templomi koncertet is este nyolctól. Sétám során előttem egy fiatal - vélhetőleg amerikai- férfi ment fényképezőgéppel a kezében. Hogy honnan tudni, hogy valaki először jár Rómában és itt töltött idejének is az elején jár? A srác minden csatornafedelet lefényképezett, melyeken ugyebár a Gladiátor c. filmből is ismert S.P.Q.R. felirat áll. A változatos csatornafedelek megunhatatlan élményt biztosítanak a pár napra érkezők számára, s a digitális technikának köszönhetően, negatívot nem sajnálva kattog az exponáló gomb valahányszor szembe jön a híres felirat. Rövid idő után, megunva a totojázását elnézést kérve kikerültem, s mentem a dolgomra. Dolgom pedig abba a templomba vezetett, ahol II. Pius pápa sírja található. II. Pius polgári nevén Enea Silvio Piccolomini a legtöbb embernek nem jelent semmit, de egy politológus számára a reneszánsz politikai gondolkodás meghatározó alakjaként annál többet. A kissé unalmas és bakikkal tűzdelt misét a jó öreg Pius mentette meg számomra. Egyébként soha nem értettem, hogy mi visz rá ilyen vicces nevű embereket arra, hogy pápaként pl. valami unalmas meg sokadik valaki nevét vegyék fel. Miért és kinek jobb, hogy XVI. Benedek lesz, vagy XII. Pius vagy XXIII. (!) János. Vagy van egy lista amiből válogathatnak? Én biztos valami vicces és egyedi nevet választanék, no persze nem olyan Dzsennifer módjára, de azért nem lennék egy huszonvalahanyadik valaki. Az olyan snassz.
Az esti koncert sajnos nem abban a templomban volt, ahol hittem, hogy lesz így minden igyekezetem ellenére sem értem oda, s itthon töltöttem az estét.
2010. szeptember 3., péntek
De nehéz az...
Harminckettedik...
Miután letelnek a dicsőséges iskolaévek az ember hajlamos megfelejtkezni a szeptemberek gyászos hangulatáról, arról a sötét és kilátástalan érzésről mely évről-évre hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen júniusig lelkünkben sátrat bontott. Bizony, bizony. Peti talán még várakozással tekintett az első őszi hónap elébe, főleg, hogy dolgoztak a hormonjai ezerrel látva a helyes kis sorstársat. Ugyanakkor kinőve a papundeklidobozra emlékeztető iskolatáska, a cipzáras-gumis tolltartó, a postairon és a színeslap készlet korszakból már kevésbé izgatott az ember, mikor a naptárjelölő augusztus 21-re kúszik.
Egy magyar diákkal a szomorkás őszi napok hamar feledtetik a nyár melegét, illatát, emlékeit. Nem úgy a rómaiakkal. Az átlag 40 fok való igaz 28 fokká szelidül, mégis a meleg szellő, a napsütés és a lebarnult városlakók látványa még sokáig a nyár illúzióját keltik. Emlékszem még azokra a szeptemberekre, mikor Milcsuval igyekeztünk a 62-es megállójába, hogy beérjünk a világ legunalmasabb évnyitóira, s az arcunkon ülő kérlelhetetlenül savanyú arckifejezés úgy tűnt soha nem fog lekopni. Őszintén szólva az itteni iskolakezdést még csak távoli rokonságba sem tudnám hozni egy magyar évindítóval. Itt a napbarnított srácok robogón érkeznek a suliba, szemmel láthatóan a nyár alatt zsákmányolt menő gúnyákban, hogy elképráztathassák az osztálytársakat és színt vigyenek az amúgy sem túl szürke hétköznapokba. Talán mi is vidámabbak lettünk volna, ha egy sztájlos Vespán tettük volna meg az utunkat nap mint nap, menő bukósisakban. Ezt már nem tudjuk meg, de talán egyikünk sem bánja.
A gimis hangulatra csak egy további lapáttal tett rá a kötelező olvasmányok bűvöletében töltött délelőtt. Annával még ebéd előtt befejeztük a rendrakást, pakolást és takarítást, s hozzáláttunk a kézikönyvek rakosgatásának. A hatalmas polcok között nyújtózkodva kerestük a régesrég leemelt könyvek helyét, s hamar megszédített minket a levegőtlenség és a magas és egymáshoz túl közeli könyvszekrények közötti bámészkodás. Szerencsére hamar kiderült, hogy az a helység jól van úgy ahogy van, nincs további teendőnk odalenn. Miután főztem magamnak egy fincsi ebédet és visszatértem a könyvtárba a római mítoszokkal töltöttem a koradélutánt, s miután kicsit korábban eljöhettünk nyakamba vettem a várost. Este hat felé már olyan kótyagos voltam, hogy lépni alig bírtam, így döntenem kellett, hogy vagy gyorsan haza és alvás vagy egy jó erős kávé. Közlekedési eszközök hiányában az utóbbi mellett döntöttem. A kávé ugyan finom volt, de a kiszolgálás pocsék és sürgető, amit nem tudok elviselni, így nem hinném, hogy valaha is visszatérek. Hazaérve levetettem magam az ágyra, de a bunkó kávénak köszönhetően nem jött álom a szememre, s még este kilenckor is köröztem a szobában, mint egy félig agyoncsapott légy. Ohh átkozott koffein! Ohh átkozott robogók! Ohh átkozott üvöltöző járókelők!
Miután letelnek a dicsőséges iskolaévek az ember hajlamos megfelejtkezni a szeptemberek gyászos hangulatáról, arról a sötét és kilátástalan érzésről mely évről-évre hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen júniusig lelkünkben sátrat bontott. Bizony, bizony. Peti talán még várakozással tekintett az első őszi hónap elébe, főleg, hogy dolgoztak a hormonjai ezerrel látva a helyes kis sorstársat. Ugyanakkor kinőve a papundeklidobozra emlékeztető iskolatáska, a cipzáras-gumis tolltartó, a postairon és a színeslap készlet korszakból már kevésbé izgatott az ember, mikor a naptárjelölő augusztus 21-re kúszik.
Egy magyar diákkal a szomorkás őszi napok hamar feledtetik a nyár melegét, illatát, emlékeit. Nem úgy a rómaiakkal. Az átlag 40 fok való igaz 28 fokká szelidül, mégis a meleg szellő, a napsütés és a lebarnult városlakók látványa még sokáig a nyár illúzióját keltik. Emlékszem még azokra a szeptemberekre, mikor Milcsuval igyekeztünk a 62-es megállójába, hogy beérjünk a világ legunalmasabb évnyitóira, s az arcunkon ülő kérlelhetetlenül savanyú arckifejezés úgy tűnt soha nem fog lekopni. Őszintén szólva az itteni iskolakezdést még csak távoli rokonságba sem tudnám hozni egy magyar évindítóval. Itt a napbarnított srácok robogón érkeznek a suliba, szemmel láthatóan a nyár alatt zsákmányolt menő gúnyákban, hogy elképráztathassák az osztálytársakat és színt vigyenek az amúgy sem túl szürke hétköznapokba. Talán mi is vidámabbak lettünk volna, ha egy sztájlos Vespán tettük volna meg az utunkat nap mint nap, menő bukósisakban. Ezt már nem tudjuk meg, de talán egyikünk sem bánja.
A gimis hangulatra csak egy további lapáttal tett rá a kötelező olvasmányok bűvöletében töltött délelőtt. Annával még ebéd előtt befejeztük a rendrakást, pakolást és takarítást, s hozzáláttunk a kézikönyvek rakosgatásának. A hatalmas polcok között nyújtózkodva kerestük a régesrég leemelt könyvek helyét, s hamar megszédített minket a levegőtlenség és a magas és egymáshoz túl közeli könyvszekrények közötti bámészkodás. Szerencsére hamar kiderült, hogy az a helység jól van úgy ahogy van, nincs további teendőnk odalenn. Miután főztem magamnak egy fincsi ebédet és visszatértem a könyvtárba a római mítoszokkal töltöttem a koradélutánt, s miután kicsit korábban eljöhettünk nyakamba vettem a várost. Este hat felé már olyan kótyagos voltam, hogy lépni alig bírtam, így döntenem kellett, hogy vagy gyorsan haza és alvás vagy egy jó erős kávé. Közlekedési eszközök hiányában az utóbbi mellett döntöttem. A kávé ugyan finom volt, de a kiszolgálás pocsék és sürgető, amit nem tudok elviselni, így nem hinném, hogy valaha is visszatérek. Hazaérve levetettem magam az ágyra, de a bunkó kávénak köszönhetően nem jött álom a szememre, s még este kilenckor is köröztem a szobában, mint egy félig agyoncsapott légy. Ohh átkozott koffein! Ohh átkozott robogók! Ohh átkozott üvöltöző járókelők!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)