2010. szeptember 9., csütörtök

Éjszakai élet három felvonásban

Harmincnyolcadik...

Első szín - Indulás az éjszakába

Személyek:
Anna - Marcelo - Én

A Palazzino második emeleti folyosólya. Marcelo érkezik szemeteszacskókkal a kezében. Anna követi.

Marcelo: Sono Marcelo. Mi ho piaciuto.
Én: Sono Zita. Mi ho piaciuto.
Anna: Nem baj ha a Callisto előtt betérünk egy sörözőbe, mert Marcelo nagyon megkívánta a sört.
É.: Dehogy baj, persze.
A.: Szereted a sört?
É.: Nem rajongok érte, de nem baj, majd iszom mást.
A.: Én sem vagyok nagy sörös, főleg ilyen hidegben, de utána megyünk a Callistoba és mi is iszunk valamit.
É.: Persze, tökéletes.

Szűkös liftben indulás a földszintre. Kínos hallgatás. Csörgés a szemeteszacskóval. Marcelo a kapu mögötti szelektív szeméttárolóba hajigálja a szétválogatott szemetet.
Kilépve a kapun szerencsétlenkedés a sötétben a Via Giulia macskakövein.

M.: Mióta vagy itt Rómában?
Anna bőszen fordít.
M.: Hagyd, ne fordítsd le amit mondok, gyakoroljon csak...
É.: Egy hónapja vagyok itt.
M.: Akkor már mindent értesz.
É.: Azért ezt nem mondanám.

Beszélgetés megszakad, Marcelo a Ponte Sisto-n ismerőseibe botlik.

M.: Fa**om de régen találkoztunk! Mi van veled, ló**** a se**edbe!
Ismeretlen: Jól vagyok, igyunk meg valamikor egy sört.
A.: Mindig ez van ha erre jövünk, minden macskakőnél van valami ismerős.
É.: Nekem mindegy.

Érkezés a sörözőhöz.

M.: Igazi házi sör van, itt készítik, mindenféle gyümölcsös ízben. Milyet kérsz?
É.: Nem kérek köszönöm. Nem kívánom a sört.
M.: Egészen biztos?
É.: Egészen, köszönöm szépen.
Marcelo érkezik műanyag pohárral a kezében. Indulás a Callistohoz.
A.: Képzeld jön Bálint hétfőn.
É.: Bálint?
A.: Tudod akivel egy suliba jártunk.
É.: Te jó ég! Komolyan? Nem hiszem el!
A.: Dede. Nálam fog lakni. Majd biztos lesz este valami buli.
É.: Persze. Jó volna.
Milyen szépek ezek az utcák! Teljesen más, mint azok a részek, ahol eddig jártam.
A.: Aha. Ne tudd meg hányszor tévedtem el itt az első hónapban. (Mosolyog.)

Második szín - Callisto

Személyek:
Anna - Marcelo - Claudio - Tamás bátya - ismeretlen lányok furcsa ékszerekkel - Én

A híres trasteverei Callisto kocsma terasza. Claudio és az ismeretlen lányok furcsa ékszerekkel egy körasztalnál beszélgetnek. Marcelo székekért, Anna és Én italokért megyünk.

É.: Nem tudom mit igyak. Szerinted te mit fogsz kérni? Egyáltalán, miket szoktatok kérni?
A.: Még nem tudom, de szerintem valami rövidet fogok. Talán jégert. Aha. Azt fogok. Amúgy gin-tonicot szoktam, vagy vodka-lemont.
É.: Az finom?
A.: Aha nagyon jó.
É.: Akkor azt fogok.
(Rendelés, fizetés, indulás a pulthoz.)
É.: Vodka-limone per favore. (Készül is a Vodka-tonic.) Scusi. Limone. LI-MO-NE!!!
Csapos: Ahh! Scusi.
É.: Non c'è problema.
(Indulás az asztalhoz)
Claudio: Szia. Claudio vagyok. Nagyon örülök neked! Hogy vagy?
É.: Szia. Én vagyok. Én is örülök. Ejjha de jól beszélsz magyarul!
C.: Ja. Magyar szakos vagyok. (Mosoly)
É.: Assszta! (Még nagyobb mosoly.)
Csevegés Magyarországról, Rómáról és főként ivás és a szemem előtt zajló olasz kommunikáció figyelemmel kísérése, melyet főként Marcelo, s Tamásbátya a pofátlan brazil kibicelése ural.
M.: Nincs kedvetek átmenni majd egy másik helyre?
C.É.: De persze miért ne.
Tamásbátya felmarkol a mogyoróból, kiürült poharamba tölt Claudio söréből az ismeretlen lányoktól furcsa ékszerekkel cigarettát lejmol. - (Tud élni az öreg! - a szerk.)
Ismeretlen lányok furcsa ékszerekkel hazafelé indulnak, mi pedig a "másik helyre".

Harmadik szín - Római bérlakás

Személyek:
Anna - Marcelo - Claudio - néger fiú a.k.a. házigazda - Én

A földszinti lakásba lépve meglepő tisztaság és szép bútorok. A konyhán keresztül vezet az út a nappaliba. Helyet foglalunk. Furcsa faszelence kerül elő. (Innentől minden olaszul zajlott én leginkább csak a fejemet kapkodtam.)

A.: Jajj. Engem is annyira lefárasztottak ezek az esték, amikor mindenki csak olaszul beszél. Marcelo éppen a gyerekkoráról és Brazíliáról mesél. Most azt mondja, hogy mindent csinált a pénzért. Vadászott, kézműveskedett, kifutófiú volt, szemetet szedett. Mindent megcsinált. Volt, hogy az éjszakát az őserdőben töltötte egy szál macsétával a kezében és csak 12 éves volt.

Michael Jackson hangja csendül fel a rádióban, s a szelencéből bűvös növény kerül elő. A növényből hamar varázscigaretta készül én pedig egyre furcsábban érzem magam.

Miután kitárgyaltuk Michael Jackson nehéz gyerekkorát és két cigarettát elfogyasztottak az egybegyűltek én jeleztem, hogy mennék.
Indulás hazafelé. Macskakövek. Hűvös szél. Részeg fiatalok. Sült kukorica illata. Róma. By. Night.

2010. szeptember 8., szerda

Csak egy nap

Harminchetedik...

Egy újabb katalogizálással eltöltött, lassan BÓRINGnak nevezhető napon vagyok túl. A tegnapi nyelvsuli nem volt rossz, de tekintve, hogy a tanárnő be sem mutatkozott és tőlünk sem kérdezte meg kik vagyunk nem ájultam el. Amikor olvasni kellett, akkor fejének rándításával, szemkontaktussal és egy bunkónak is nevezhető "Tu!" felkiáltással jelezte ki kerül éppen sorra. A suli szockó berendezése sem csalt mosolyt az arcomra, és sajnos a Torre di Babele és az otthoni Studio Italia után azt kell mondanom, hogy csalódást okozott a nagynevű Dante Alighieri. Igaz a másik két suliban magasra rakták a lécet, de ez amúgy is nagy zuhanás lett volna. Az pedig baromság, hogy nem fontos kik és hogyan tanítanak, a lényeg, hogy megtanuljuk a nyelvet. Nagyon is fontos, hogy hogyan szólnak az emberhez, mennyire segítőkészek és főleg, hogy mennyire élvezik a munkájukat. Már a gimnáziumban is tudtuk jól, hogy a kiégett tanároknál nem sok rosszabb létezik, s nem dob fel a gondolat, hogy két hónapig egy hangyabokányi depresszív terembe zsúfolódva 15 társammal egy "legyünk már túl rajta" típusú középkorú nő óráira járjak. Mindegy. As good as it gets! - mondhatnók. Na majd holnap hátha jobb lesz.
Az estémet itthon töltöttem a másfél hónap kihagyás után újra felfedezett televízió társaságában. Az általános véleményem, mely szerint a TV öl, butít és nyomorba dönt, emellett függővé tesz és megmérgezi az emberi kapcsolatokat, annyiban átalakult, hogy a buggyant sorozatokat és kvízműsorokat nézve érezhetően fejlődésnek indult a nyelvtudásom. A vetélkedőket nézve szótárral és papírral keresgélem ki a megadott szavakat és találgatom mi is lehet a megoldás. Azért remélem az önszórakoztatás következő lépése nem a "Hogyan tanuljunk horgolni?" kézikönyv lapozgatása lesz...

2010. szeptember 7., kedd

FAGYI - csupanagybetűvel

Harminchatodik...

A lassan napi rutinná váló fagyi evés és a több tíz fagyizó kipróbálása után elgondolkodtam kicsit, hogy ki és hogyan találta ki/fel/meg/el ezt a legfinomabb finomságot a fagylaltot. Kicsit utánanéztem, mivel is tömöm magam nap, mint nap, s meglepő milyen tekintélyes múlttal büszkélkedhet ez a jeges finomság. Az Olaszországban firenzei és szicíliai gyökerekkel rendelkező édesség megjelenése jóval megelőzte a két város alapításának idejét. Születése egészen a Bibliai időkig nyúlik vissza, mikor Izsák a kecske tejet hóval keverte össze, lehűlést várva ettől a forró napon. Feljegyzések szerint a palesztin földbirtokosok a nyári forróságban napszámosaik számára a télen felhalmozott, elraktározott és ad-hoc megoldásokkal konzervált havat adták a kínzó hőség enyhítésére. Az ókori Egyiptom írásos emlékei is említést tesznek a fáraók által az előkelő vendégeknek kínált finomságról, melyet egy ketté osztott kehelyben szolgáltak fel, egyik részében hóval másik részében gyümölcslével. Természetesen az első fagylaltnak nevezhető jeges desszert feltalálását az ókori rómaiaknak tulajdonítják, akik az édességhez az alapanyagot a Monte Terminillo csúcsairól szállították az örök városba. Annak ellenére, hogy Néró császárnak állítólag hasmenése volt a hótól, megkegyelmezett, s nem fosztotta meg birodalmának jobb gyomorral bíró tagjait a hűsítő fogyasztásától. A római birodalom és ezzel együtt a hedonizmus bukása után, ahogy az lenni szokott a fényűző életet felváltotta az egyszerűbb, paraszti élet, melynek profiljába nem igazán passzolt a fagyi recept tökéletesítése, így Európában átmenetileg szünetelt a fagylalt készítés. Keleten azonban Mohamed próféta írásai között tovább élt a a recept, s a találékony arabok olyan hűtőrendszert találtak fel, mely alkalmas volt a jégkása szerű hűsítő ital előállítására és tárolására, egészen a fagyasztó feltalálásáig. Az arabok Szicílián keresztül sorbet formájában újra elültették a fagylaltozás élvezetét az öreg kontinensen. A sorbet szó az arab SCHERBET vagyis édes hó szóból származik, s már jóval kifinomultabb recept volt, melyet a szicíliaiak "csak" továbbfejlesztettek. A cukor és különféle gyümölcslevek hozzáadásával készülő édességet Szicíliában tökéletesítették, s megindult hódító útjára, miközben egyéb forrásokból is visszatért, a keresztes hadjáratok és nagy földrajzi felfedezések idején. Velencébe Marco Polo hozta vissza, aki forradalmian új ötleteivel valami újat kívánt hozzátenni a recepthez, az élet azonban úgy hozta, hogy rá nem a fagyi miatt emlékszünk. Szicíliában vált a fagylaltkészítés igazi művészetté, s indult először északra, majd egyre nyugatabbra.
A fagylalt reneszánsza a 16. századra tehető, amikor Ruggerit benevezték a Medici család által rendezett "a valaha volt legcsodálatosabb étel" versenyre, s az elfeledett fagyos receptet szolgálva fel desszertként a zsűri körében elsöprő sikert aratott, s megnyerte a versenyt. A győzelem után a francia királyi családba éppen beházasodni készülő Medici Katalin felkérte Ruggerit udvari szakácsának, akinek esze ágában sem volt maga mögött hagyni itáliai csirkefarmját, de miután magától nem ment, vitte az udvari testőrség, s ha tetszik ha nem alapon Marseilles-be sodorta őt az élet,s Katalin szeszélye. Katalin azt kívánta, hogy ha már semmiben sem sikerült megalázni a franciákat, legalább a konyhaművészetben sikerüljön. Az elkövetkezendő években az udvari szakács művészi alkotásokkal kápráztatta el az udvarban szórakozó előkelőket, zsenialitása azonban csak bajt hozott a fejére, ugyanis a szakácstársadalom egy emberként gyűlölte a Katalin és az udvar által szentté avatott Ruggerit. Miután egy este elkapták, kirabolták és összeverték, a szakács megelégelte a fejedelmi életet és egy borítékkal vett búcsút Katalintól, melybe a féltve őrzött receptet és búcsúzó szavait küldte a királynénak : "kegyelmes engedélyével szeretnék visszamenni a csirkéimhez, remélve, hogy az emberek végre békében hagynak. Remélem nevemet örökre elfelejtik, s csak a fagylaltom által szerzett öröm marad utánam."
Közben a híres firenzei építész, szobrász és hobby-szakács Bernardo Buontalenti fényűző banketteken szolgálta fel az általa készített jégkrémet. Míg Ruggeri fagylaltja Franciaországban hódított, addig a tojássárgájával és gyümölcsökkel felturbózott különlegesség Firenzéből egész Európát elkápráztatta. Az igazi jégkrém üzlet azonban Procopio dei Coltelli felbukkanásával indult be. A fiatal halászlegény a nagyapja által feltalált fagyasztógép továbbfejlesztésével foglalatoskodott, s megunva a szegény halászok sorsát elindult gépével Párizsba, hogy szerencsét próbáljon. Procopio az ízek tökéletesítésénél azonban többet akart elérni, s a tartósítási eljárást is tovább fejlesztette azáltal, hogy sót adott a jéghez, a mézet pedig cukorra váltotta. A briliáns feltaláló 1686-ban Párizsban boltot nyitott, melyet forgalmának köszönhetően csakhamar nagyobbra kellett, hogy cseréljen, s ez az üzlet kedvelt találkozási hellyé vált párizsi körökben. A választék is egyre bővült, hiszen a sorbet mellett jégkását és a mai értelemben vett fagylaltot is kínált a mester. Ettől kezdve nyíltak fagylaltozók szerte a világon, s lett ez a jeges finomság kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, nők és férfiak kedvence.

2010. szeptember 6., hétfő

A római ősz

Harmincötödik...

Itt van az ősz, itt van újra... a lassan egy hete tartó könyvtárpakolás egészen irodalmi magasságokba emelt engem is. Egy hét Arannyal, Babits-csal, Csáthtal, Déryvel, Eötvössel és a Falu jegyzőjével, Gárdonyival, Heltaival, Ignotusszal, Jókaival, Kosztolányival, Lócival aki óriás lett, Mikszáthtal, Naggyal, Ottlikkal, Petőfivel, Radnótival, Spiróval, a Szabókkal, Tóthtal, Ulyssesszel, Vörösmaryval, Weöressel és Jadvigával. A virágzó kávéházi kultúra jegyében - mely nem kevés zseniális magyar költőt és írót etetett, itatott (néha le), nevelt és ihletett- reggelemet a szomszédos kávézóban kezdtem, hogy felébredjek hajnali részegségemből. A csodálatos cappuccino után nem sokkal már pakoltam is a könyveket szakadatlan a gurulós kocsira, hogy az egy hétig tartó rendrakás után egy kicsit katalogizálhassak is. A pénteki öröm tehát kicsit korai volt. Ez úton is minden elismerésem a Szabó Ervin összes dolgozójának! A katalogizálás egész napon át tartó elfoglaltságot adott, s a hatalmas könyvhegyet elnézve, melyet az öreg hölgy hagyott az Akadémiára, ez még pár napig el fog tartani. Öt óra előtt nem sokkal felálltam, s szaladtam is a nyelviskolába beiratkozni. Mikor megérkeztem egy kedves hölgytől kaptam egy feladatlapot, kitöltöttem, s türelmesen várakoztam, hogy kiderüljön hová is kerülök. Medio azaz haladó csoportba raktak, kedd-csütörtök este 18-20-ig. Pedig meg voltam róla győződve, hogy a "Ciao. Come stai?" csapatba raknak majd. Kilépve a suliból akaratlanul is mosoly ült az arcomon, mely nemcsak a medio besorolásnak volt köszönhető, hanem a csodálatos időnek is, mely szeptemberben Rómába költözött. Az indián nyár valamiért úgy döntött, hogy hosszan időzik itt a csizma szívében. Az éjszakák egyre hűvösebbek, de a belváros szűk utcáiban hosszan kitart a nap melege, s az éjszakai életet nem keseríti kabátcipeléssel. A kellemes éjszakát kissé csípős hajnal követi, így a kávéért érdemes zárt cipőben, kendővel betakarózva menni. 10 óra tájban, mire a Nap kinyújtózza magából a felkelés fáradalmait az idő kellemes meleggé válik, pont olyan, mint otthon a késő tavasz kora nyár. Csak a naplemente fényein lehet észrevenni, hogy újra eljött az ősz. A lusta narancsos fények bearanyozzák a házak falait, a folyó vizét, s megfestik a várost az ősz színeivel. A délutáni szél sodorja az egyre gyarapodó lehullott faleveleket, s csak csendben jelzi, hogy új évszak kopogtat. Délutáni sétám hirtelen esti lett, én pedig igyekeztem hazaérni mielőtt zárják a kapukat.

2010. szeptember 5., vasárnap

Zsidó vasárnap

Harmincnegyedik...

Elérkezett a 6:47. Ma is már hajnalban ébren voltam, de kivételesen a gyomorfájás ébresztett. Tudtam én. Már az első nyalástól kezdve. A tegnapi kókusz fagyinak köszönhetően az a bizonyos Szex és Ney Yorkból jól ismert "fucking fromage" szín játszódott le velem, annyi apró kis különbséggel, hogy egyedül voltam. A nem túl kellemes reggelnek köszönhetően csak 10 óra felé mertem kimerészkedni, s talán nem túl meglepő, hogy délután kettőig nem nagyon füllött a fogam finom falatokra. Utam a 8-as villamoshoz vezetett, melynek megállójában állva láttam, hogy mintha valami ismerős rom lenne az utca végén. Besétáltam hát az utcába, s bizony a zsidónegyedben találtam magam, ahol egy hete és egy napja jártam utoljára Kapitányommal. Leküzdve a félelmet, hogy megint nagyon elszomorodom úgy döntöttem belevetem magam a zsidónegyed közepébe, s utóbb kiderült jó döntés volt, a ghettóban ugyanis hatalmas dzsemborit rendeztek, minden nyitva, rengeteg ember, s ingyenes belépés a zsinagógába, ahol óránként angol nyelvű vezetést is tartottak a múzeum körül és az imaházban egyaránt. Emellett filmvetítés, a gyerekeknek játszóház és kirakodóvásár is helyet kapott a zsinagógában és a csodálatos udvaron. Végigállva a viszonylag hosszú sort 11 körül már be is jutottam. A kegytárgyak most valamiért nem tudtak lekötni, amúgy sem vagyok nagy rajongójuk legyen szó bármilyen vallásról, de nem mondhatnám, hogy múzeumlátogatásra voltam hangolva. A zsinagóga mindenesetre csodálatos, méltó szimbóluma a római zsidóságnak. A jelenleg 25 000 hívőt számláló zsidó közösség sorsa a pápák városában elég rögös úton vezetett a XXI. századba. A ghetto szót hallva természetesen első gondolatom a II. világháború és az olasz fasizmus volt, de nem erre kellett volna gondolni. Bizony, hogy bizony a római ghetto története egészen 1555. nyaráig nyúlik vissza, amikor is a IV. Pál pápa által kiadott bulla eredményeként, Róma zsidó lakosságát egy durván 13 000 négyzetméternyi területre zsúfolták be, s a rafkós kis pali fallal gondoskodott róla, hogy bullája kiadása után se ki, se be ne legyen járkálás. Úgy 300 évig. Méghogy Berlini fal... A pápai ediktum sok kiskaput nem hagyott, se a ghetto falon, se az asszimilációt tekintve, hiszen kötelezővé tette a zsidók számára a keresztény szertartásokon való részvételt, megtiltotta a számukra kijelölt terület sötétedés utáni elhagyását, s bizonyos foglalkozásoktól is eltiltotta őket.
Az 1883-ban felszámolt ghetto az Isola Tiberiana melletti részen a Tevere parton található, melyet a zsidók a 16. századra vettek birtokba, megunva a korábbi zsidónegyedeket a Trastevere és Aventinus környékén. A szigorú rendelkezések melyek évszázadokon keresztül súlytották a zsidó kisebbséget ugyan megszűntek a 19. század végén, de a siker csak ideig-óráig tartott, hiszen alig fél évszázad múlva felütötte fejét a XXI. század bestiája a fasizmus és antiszemitizmus, mely ismét a zsidó kisebbséget tette prédájává.
Mielőtt tovább sétálnánk a ghetto körül, nem mehetünk el szó nélkül a terror pápájának rövid, de annál "hatékonyabb" és kegyetlenebb karrierje mellett. A nápolyi nemesi családból származó Giampietro Carafa, már kisgyermek korától igen szigorú vallásos nevelésben részesült. Tanítója és pártfogója nagybátyja volt, aki a tiszta katolicizmus elveinek megfelelően nevelte az ifjút, s Giampietro fogékonynak is bizonyult a vallásos tanokra. 18 éves korában a nagylelkű nagybácsi Rómába vitte az egyházi pályára készülő fiút, s lemondva püspöki székéről, helyére a lelkes is unokaöccs került. Fiatal püspökként kapóra jött a pápa számára, s egyházi nagykövet lett Spanyolországban. Néhány év elteltével visszatérve Rómába azonban úgy döntött, elég a fényűző egyházi méltóságnak járó életből, szerzetesnek áll, s aszkéta életet élve magát Istennek szenteli. Hamarosan a pápától egy új szerzetesrend megalapítását kérte, mely hosszas mérlegelés után végül zöld utat kapott. Rendjének elsődleges célja a reformáció elleni küzdelem, alapelve pedig, hogy önmegtartóztató életükkel példát mutassanak a világnak. Egy épelméjű ember számára az egyetlen megfogalmazható kérdés a "de miért?". Ahogy az lenni szokott a feddhetetlen erkölcsű, tisztalelkű, makulátlan emberekkel, az elfojtások bizony a legkegyetlenebb fenevadakat képesek megszülni. Giampietroval sem volt ez másképpen. Mikor 1555. májusában pápává választották a reformok reményében, kinevezését először nem akarta elfogadni, majd a Habsburgok rosszalló véleményét hallva -akikkel spanyol kiküldetése óta nem ápolt túl jó viszonyt- végül eleget tett a konklávé döntésének, s engedte, hogy pápává szenteljék - ezzel is borsot törve a Habsbugok orra alá. Ezután megkezdődött a 4 éves ámokfutás, mely megszülte a ghettot, az tiltott könyvek listáját valamint a terror intézményesített változatát az Inkvizíciót, melyet egy idő után öncélúan használva üldözött mindenkit, aki nem kívánt azonosulni a katolikus tanokkal. Az egyház egyik legsötétebb időszakának végén a fényt az Inkvizíció épületének felgyújtása hozta el, a pápát pedig titokban temették el a Szent Péter Bazilika kriptájába, ahonnan később exhumálták.
A zsinagógából kilépve a ghetto főutcájában találtam magam. Ebben az utcában egy sarokház földszintjén családi vállalkozásként üzemel egy sütöde, ahol isteni zsidó finomságokat lehet kapni. Állítólag, még a pápa is ide jár, annyira lelkesedik a közel-keleti cukrászat remekeiért. A sütöde 20 euróért kínál tortákat, de szerencsére lehet szeletet is venni jóval olcsóbban, s a torták mellett a leghíresebb falatok a fahéjas mandulás keksz valamint az édes pizza, mely aszalt gyümölcsökkel van megszórva. Nálam a mandulás keksz lett a nyerő. A zsidó falatokat Angeloval a nyugalmazott irodalomtanárral költöttem el, aki segített az üzletben elmagyarázni, hogy mit is szeretnék pontosan. A teknősbékás kút tövén üldögélve végighallgattam félig olaszul félig angolul ars poeticáját, a fojtogató falatok után megittunk egy pohár vizet, majd megköszöntük egymás társaságát, s búcsút intettünk.

2010. szeptember 4., szombat

Keresztény szombat

Harmincharmadik...

6:47. Nem, nem vonat. Nem, nem busz. Még csak nem is repülő. Hiába 7:45-re húzom fel az órát, mégis minden áldott nap, pontban 6:47-kor kipattan a szemem és nem tudok tovább aludni. Szombat lévén még csak az órát sem húztam fel, mégis óramű pontossággal ébredtem. Kivételesen nem idegesítettem magam azon, hogy miért nem tudok aludni ha már szombat van, mert 9:30-ra beszéltem meg egy találkozót Kapitány barátaival (akik remélhetőleg lassan az enyémek is már - a szerk.), hogy átadjam a vatikáni belépőjüket. Megfelejtkezve a csípős reggeli időről, fehér "forró" nacimban vágtam neki az útnak. Kicsit korábban érkeztem a megbeszélt helyre, de nem mertem kávézni, nehogy épp akkor érkezzenek s megvárassam őket. Pontban 9:30-kor érkeztek meg a Szent Péter téri obeliszkhez, ahol nem is időztünk sokat, hanem elszaladtunk reggelizni. A múzeumok bejáratától nem messze egy lepuki kis kávézóban költöttünk el egy mennyei kávét és csokis cornettót. Jobban belegondolva elég ciki lenne ha a Vatikáni Múzeum szomszédságában nem mennyei falatokat szervíroznának... A rapid-reggeli után elkísértem a kis csapatot a ki-bejáratig, s búcsút is intettünk, mert őszintén szólva nem volt nagy kedvem egy héten belül kétszer végigjárni a "fenséges" múzeumot. Hazafelé éppen szembe jött Teréz Anya, no nem jelenésem volt, hanem 100. születésnapja alkalmából egy egy hónapos programsorozatot szerveztek a tiszteletére, s ennek keretében a Cancelleria épületében kapott helyet az életének emléket állító kiállítás. Teréz Anyával korábban kb. két hete találkoztam egy könyvesboltban árusított ünnepi kiadású folyóirat Teréz Anyával foglalkozó számában. Addig a pillanatig csak tudtam róla, hogy élt egy ráncos kedves idős apáca, aki jobbá tette a világot, de szégyen ide szégyen oda, fogalmam sem volt, hogy mindez pontosan miben öltött testet.
Teréz anya (Agnes Gonxha Bojaxhiu néven) Üsküb (ma Szkopje) városában született 1910. augusztus 26-án. Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom részeként Agens szülőföldjén a mohamedán vallás hatása sokkal jelentősebb volt, mint bármely más vallásé, Agnes és testvérei édesanyjuknak köszönhetően katolikus hitet kapták örökül. A szülők szerelme az a mindent elsöprő fajta volt, így édesapjuk korai halálát követően, anyjuk nem ment többé férjhez, s világi keretek között ugyan, de életét Istennek s gyermekeinek szentelte. A megcsonkult családot a megpróbáltatásokon a hit segítette át. Már igen fiatalon az iskola mellett önkéntesként segítette a szegényeket, nélkülözőket és rászorulókat, mely későbbi útján is elindította. 18 éves korára már tudta, hogy szerelmét Jézusnak ajánlva apácának áll, így jelentkezett az írországi Loreto nővérekhez. Néhány hónapos írországi felkészítése után Indiába utazott, ahol megkezdte misszionáriusi munkáját. Földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában egészen 1948-ig. Ebben az évben kapta hívását Jézustól, aki álmában jelent meg neki, s elmondta, hogy nehéz és rengeteg fájdalommal járó missziót bíz rá. Rá, aki látszatra gyenge lány csupán, de hite minden nehézségen és megrázkódtatáson át fogja segíteni, s e megingathatatlan hit és Jézus segítségével, a szeretet erejével fogja segíteni a nyomorban élőket. Értük, közöttük és velük fog élni és dolgozni, hogy beteljesülhessen Jézus akarata. 1948-ban tehát Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, s fehér száriba bújva Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői kiképzést kapjon. Hamarosan visszatért Kalkuttába s kérvényezte nyomortelepi iskolájának megnyitását. Segítői és támogatói is akadtak. 1950-ben megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. Hitvallásuk: "Szerezetesek vagyunk. A nap huszonnégy órájában Jézus Krisztust szolgáljuk." A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Teréz Anya nem kisebb személyiség kortársa és barátja volt, mint Mahatma Gandhi, aki a világ egyik legnagyobb békés civil mozgalmát indította a kor Indiájában. A békére és nyugodt átmenetre fogékony India biztos talaja volt a Szeretet Misszionáriusai Szerzetesrend számára is, hogy munkájukat egyre kiterjeszthessék, s a '60-as évekre sorra nyitották új otthonaikat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Első Indián kívüli otthonuk Venezuelában nyílt, majd Róma és Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában, és megnyílt az első misszionárius ház az Egyesült Államokban, New Yorkban is. A '80-as években az AIDS betegek számára is otthonokat nyitottak a világ több országában. Teréz Anya munkásságát több díjjal jutalmazták, köztük 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. A díjakkal nem törődött, de fontosnak tartotta átvenni őket, hogy így Jézust egyre több embernek közvetíthesse szerte a világon. A világ 123 országában 610 missziót működtető, több mint 4000 apácát számláló és több mint 100 000 önkéntes ápolóval bíró rend alapítója, Kalkuttai Boldog Teréz Anya 1997. szeptember 5-én ment el.
A múzeumban "őrt álló" apáca mosolyogva fogadott minden látogatót, s különböző kiadványokkal látta el az érdeklődőket. Dél felé léptem ki a múzeumból, s Teréz Anyával a farzsebemben úgy döntöttem ideje ebédelni, no meg fagyizni egyet. A Blue Ice nevű fagylaltozóláncnál elköltött kókusz-őszibarack okozott még pár meglepetést. Ebéd utáni pihimet követően a nagy katolikus felbuzdulás közepén - meg egy esetleges vasárnap reggeli alvás reményében- úgy döntöttem, hogy este megyek misére, meg kinéztem egy templomi koncertet is este nyolctól. Sétám során előttem egy fiatal - vélhetőleg amerikai- férfi ment fényképezőgéppel a kezében. Hogy honnan tudni, hogy valaki először jár Rómában és itt töltött idejének is az elején jár? A srác minden csatornafedelet lefényképezett, melyeken ugyebár a Gladiátor c. filmből is ismert S.P.Q.R. felirat áll. A változatos csatornafedelek megunhatatlan élményt biztosítanak a pár napra érkezők számára, s a digitális technikának köszönhetően, negatívot nem sajnálva kattog az exponáló gomb valahányszor szembe jön a híres felirat. Rövid idő után, megunva a totojázását elnézést kérve kikerültem, s mentem a dolgomra. Dolgom pedig abba a templomba vezetett, ahol II. Pius pápa sírja található. II. Pius polgári nevén Enea Silvio Piccolomini a legtöbb embernek nem jelent semmit, de egy politológus számára a reneszánsz politikai gondolkodás meghatározó alakjaként annál többet. A kissé unalmas és bakikkal tűzdelt misét a jó öreg Pius mentette meg számomra. Egyébként soha nem értettem, hogy mi visz rá ilyen vicces nevű embereket arra, hogy pápaként pl. valami unalmas meg sokadik valaki nevét vegyék fel. Miért és kinek jobb, hogy XVI. Benedek lesz, vagy XII. Pius vagy XXIII. (!) János. Vagy van egy lista amiből válogathatnak? Én biztos valami vicces és egyedi nevet választanék, no persze nem olyan Dzsennifer módjára, de azért nem lennék egy huszonvalahanyadik valaki. Az olyan snassz.
Az esti koncert sajnos nem abban a templomban volt, ahol hittem, hogy lesz így minden igyekezetem ellenére sem értem oda, s itthon töltöttem az estét.

2010. szeptember 3., péntek

De nehéz az...

Harminckettedik...

Miután letelnek a dicsőséges iskolaévek az ember hajlamos megfelejtkezni a szeptemberek gyászos hangulatáról, arról a sötét és kilátástalan érzésről mely évről-évre hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen júniusig lelkünkben sátrat bontott. Bizony, bizony. Peti talán még várakozással tekintett az első őszi hónap elébe, főleg, hogy dolgoztak a hormonjai ezerrel látva a helyes kis sorstársat. Ugyanakkor kinőve a papundeklidobozra emlékeztető iskolatáska, a cipzáras-gumis tolltartó, a postairon és a színeslap készlet korszakból már kevésbé izgatott az ember, mikor a naptárjelölő augusztus 21-re kúszik.
Egy magyar diákkal a szomorkás őszi napok hamar feledtetik a nyár melegét, illatát, emlékeit. Nem úgy a rómaiakkal. Az átlag 40 fok való igaz 28 fokká szelidül, mégis a meleg szellő, a napsütés és a lebarnult városlakók látványa még sokáig a nyár illúzióját keltik. Emlékszem még azokra a szeptemberekre, mikor Milcsuval igyekeztünk a 62-es megállójába, hogy beérjünk a világ legunalmasabb évnyitóira, s az arcunkon ülő kérlelhetetlenül savanyú arckifejezés úgy tűnt soha nem fog lekopni. Őszintén szólva az itteni iskolakezdést még csak távoli rokonságba sem tudnám hozni egy magyar évindítóval. Itt a napbarnított srácok robogón érkeznek a suliba, szemmel láthatóan a nyár alatt zsákmányolt menő gúnyákban, hogy elképráztathassák az osztálytársakat és színt vigyenek az amúgy sem túl szürke hétköznapokba. Talán mi is vidámabbak lettünk volna, ha egy sztájlos Vespán tettük volna meg az utunkat nap mint nap, menő bukósisakban. Ezt már nem tudjuk meg, de talán egyikünk sem bánja.
A gimis hangulatra csak egy további lapáttal tett rá a kötelező olvasmányok bűvöletében töltött délelőtt. Annával még ebéd előtt befejeztük a rendrakást, pakolást és takarítást, s hozzáláttunk a kézikönyvek rakosgatásának. A hatalmas polcok között nyújtózkodva kerestük a régesrég leemelt könyvek helyét, s hamar megszédített minket a levegőtlenség és a magas és egymáshoz túl közeli könyvszekrények közötti bámészkodás. Szerencsére hamar kiderült, hogy az a helység jól van úgy ahogy van, nincs további teendőnk odalenn. Miután főztem magamnak egy fincsi ebédet és visszatértem a könyvtárba a római mítoszokkal töltöttem a koradélutánt, s miután kicsit korábban eljöhettünk nyakamba vettem a várost. Este hat felé már olyan kótyagos voltam, hogy lépni alig bírtam, így döntenem kellett, hogy vagy gyorsan haza és alvás vagy egy jó erős kávé. Közlekedési eszközök hiányában az utóbbi mellett döntöttem. A kávé ugyan finom volt, de a kiszolgálás pocsék és sürgető, amit nem tudok elviselni, így nem hinném, hogy valaha is visszatérek. Hazaérve levetettem magam az ágyra, de a bunkó kávénak köszönhetően nem jött álom a szememre, s még este kilenckor is köröztem a szobában, mint egy félig agyoncsapott légy. Ohh átkozott koffein! Ohh átkozott robogók! Ohh átkozott üvöltöző járókelők!

2010. szeptember 2., csütörtök

Könny(v)tár

Harmincegyedik...

Reggelem a szomszédunkban lévő kávézóban kezdődött. A bárpult mögött álló őszülő úr és felesége Anna viszik a boltot, gondolom már évtizedek óta. A jelek szerint ezen a reggelen is minden a napi rutin szerint, a megszokott rendben zajlott. Szemmel láthatóan a szokásos reggeli arcok tértek be, szokásos kéréseikkel. A vendégek tulajdonképpen egy árva szót sem ejtettek arról, hogy mit kívánnak fogyasztani, csak egymással voltak elfoglalva, no meg azzal, hogy kivel mi történt tegnap este. Közben a házaspár szeme, esze és keze járt, mint a motolla. "... a fiatalembernek újsággal a kezében cappuccino és cornetto. A három idősebb hölgynek espresso jár, egy tisztán, egy tejjel, egy csak tejhabbal szereti s természetesen mindegyiknek jár mellé egy-egy pohár víz. A bankárnak macchiato. A szobafestő srácnak egy ristretto az álom, majd tejeskávé és egy hatalmas édes-mézes sütemény az éhség elűzésére, s persze egy pizza is elvitelre, hiszen kell az energia. A kutyáját sétáltató hölgynek pedig caffé lungo és hamutartó." Az új jövevény pedig mit parancsol? Un cappuccino per favore - szól a bátortalan és lamentáló hang. Perfetto! - kiált fel, s már készül is a város egyik legfinomabb kapucsínója, ízlés szerint kakaóval meghintve. Bátortalanul ültem le egy asztalhoz, tudva, hogy Rómában még a levegővételt is kiszámlázzák a kávézókban, de fizetésnél kellemes meglepetésben volt részem. Novanta centesimi, azaz 90 cent. Komolyan a hülyének is megéri ide járni! Búcsút intve a mennyei kávéillatnak a kellemes kiszolgálásnak és a törzsvendégeknek visszatértem a szobámba, hogy Papa leselejtezett Carpenter nadrágjánál egy fokkal csinosabb ruhában láthassak munkához a könyvtárban, majd szaladtam, hogy pontban 9 órakor érjek a megbeszélt helyre. Egyik kedvenc illatból a másikba. Kávé és könyvek! Frei Tamás zsenialitását már a Dosszié c. műsor forgatásának idején sem érhette kétség, de kávézó láncának megnyitásával nálam all time favourite lett.
A Bibliotecába betérő kollégák, valamiért leküzdhetetlen undorral beszélnek a könyvekről, miközben szemükben a gyűlölet tüze lobog, s valahányszor csak egy mondatban szerepel a "könyv" és a "tár" szó szinte látni, ahogy végigfut rajtuk a hideg. Hamarosan tudomást szereztem ennek okáról is. Egy Rómában élő, tehetős Hölgy nem sokkal ezelőtt (talán tavasszal) jobb létre szenderült, s tetemes gyűjteményét az Akadémiára hagyta, hogy tegyenek legjobb belátásuk szerint a hosszú élet során felgyülemlett házi-könyvtárral. Az évek során mindinkább árválkodó könyvtárnak nem csak a porral kellett megküzdenie, hanem az elhanyagoltságból fakadó egyre növekvő rendetlenséggel és káosszal is, mely szemmel láthatóan átmenetileg átvette a hatalmat a gyűjtemény fölött. A két hónapja tartó rendrakás, rendszerezés, kicsomagolás, helykeresés joggal ébresztett utálatot a többiekben, de őszintén szólva én élvezettel veszem a kezembe, nyitom ki, olvasok bele, szívom be az illatát majd rakom a helyére a régi, és nem olyan régi kiadványokat, legyen szó akár szépirodalomról, akár tudományos kötetről, akár művészeti albumról. (A teljesség kedvéért, azért megjegyezném, hogy más két napot tölteni a könyvek részegítő illatában és megint más két hónapig mást nem csinálni, mint porolni és ganézni látástól vakulásig.) Kisvártatva elérkezett az ebédidő, s mielőtt kiszaladtam a többiek által tanácsolt, közeli tavola caldába körbenéztem kicsit az akadémia épületében. Ciki vagy sem, mielőtt jöttem nem is tudtam, hogy a Római Magyar Akadémia 1927 óta működik, s a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, Francesco Borromini belső építészeti munkájának köszönhetően. Bethlen István miniszterelnök és Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter vásárolta meg az épületet, hogy a magyar tudománynak, kultúrának és művészképzésnek méltó otthona legyen az Örök Városban. Gratulálunk a fiúknak! Az lett.
Viccet félretéve, utánaolvastam kicsit az épület és az Akadémia történetének. Az 1890-es években megnyílt Vatikáni Titkos Levéltár sokakat csábított az olasz fővárosba, hogy a roppant gyűjtemény magyar vonatkozású kultúrtörténeti kincseit kutassák. Az ő segítésükre, valamint az ösztöndíj programok s ezzel együtt a magyar tudományos élet serkentése érdekében Fraknói Vilmos címzetes püspök és történész akadémikus, saját pénzén villát építtetett a Nomentana negyedben, hogy megfelelő szálláshelyet és segédkönyvtárat biztosítson a Rómába érkező magyar kutatóknak. Nem sokkal később a magyar művészek számára egy Szépművészeti Akadémiát hozott létre. Halála után örökségre az államra szállt s 1927-ben a Collegium Hungaricum részévé vált. Klebelsberg Kunónak köszönhetően az ösztöndíj-, tudomány- és kultúrpolitika egyre nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a Trianoni békével szinte leküzdhetetlen akadályok elé állított, megcsonkított Magyarország gazdasági jelentőségét elveszítve, másban válhasson naggyá. A kultúrnemzet megteremtése Klebelsberg számára nem csupán szavakat és üres frázisokat jelentett, hanem komoly tetteket, politikai lépéseket is. A kibontakozóban lévő új politikának köszönhetően a II. világháború kitöréséig számtalan magyar tudós, író és művész fordult meg az Akadémia falai között, egyre közelebb segítve az országot a klebelsbergi elképzelés megvalósításához. A magyar művészetben az itt tanuló ösztöndíjasoknak köszönhetően “Római Iskola” néven új irányzat jött létre.
A világégés eloltása után egészen 1950-ig nagy lendülettel bontakozott ki újra a kultúra és a tudomány a Via Giulián, de sajnos a szocializmus épülése nem tűrhette az alkotó munka szabadságát, s az Akadémiát 1950-ben beolvasztotta a Nagykövetségbe, megfosztva ezzel a tudományos és kulturális fellegvárat önálló működésétől. A forradalom lazított ugyan a csomón, de csak a 60-as években indult be újra a korábbi elképzeléseknek megfelelően az ösztöndíj program. A rendszerváltás óta a külcsín és a belbecs egyaránt megújult, hiszen 2004 és 2009 között végbement a Falconieri-palota teljes körű felújítása, az intézeti tevékenység pedig a korábbi három feladatán -kulturális közvetítés, tudományos tevékenység, ösztöndíjasok segítése – kívül olyan új tevékenységeket is felvett a profiljába, mint a magyarországi nem magyar, a határon túli, illetve a külföldi magyar kultúra sokszínűségének és értékeinek bemutatása, a kulturális örökség és a kortárs alkotók, illetve alkotások népszerűsítése, a magyar tudomány területén pedig az eredmények megismertetése valamint az ehhez tartozó kapcsolatépítési és oktatási feladatok ellátása.
Huhh.
Sok ez így egyszerre, de azért nem árt tudni, hol is koptatom a márványt nap mint nap. Fenséges ebédem elköltése után folytatódott a pakolás, s csak délután ötkor hagytuk abba Spiró Györgynél. "S" mint Spiró. Remélhetőleg holnap befejezzük...

2010. szeptember 1., szerda

Érkezés

Harmincadik...

Felvirradt az utolsó és első nap. Utolsó a Battin első az Akadémián. Búcsút intettem Fernandának, a via Mattia Battistininek és az első itt töltött hónapomnak. István segített a költözésben, együtt hordtuk le a felgyülemlett cuccokat a kocsihoz. Mondanom sem kell, hogy a lift mely korábban kiválóan működött, a költözésem napján természetesen bedöglött, így serpa módjára ingáztunk a 4. emelet és a földszint között. Utolsó kanyarként még felszaladtam körbenézni megölelgettem Fernandát, az AMA közterület fenntartó társaság legnagyobb örömére kidobtam a szelektíven gyűjtögetett szemetemet majd bepattantam a kocsiba, s elindultunk. Kora délután érkeztünk meg az Akadémiára, ledobtuk a cuccokat és rögtön munkába is álltam. Koordinátorom megmutatott mindent, hogy mi hol van, bemutatott mindenkinek, s meg is kezdődött a könyvtár pakolás, mely jelenleg a legnagyobb futó projekt. Az Akadémia hatalmas gyűjteményét kell rendbe rakni, majd jövő héten katalogizálni. Társam pedig nem más, mint Anna, akivel egy irodalom faktra jártunk a Lászlóban. A világ kicsi, annyi szent.
A könyvtárban villámcsapásként ért a felismerés, hogy már majdnem el is felejtettem mennyire szeretek olvasni. Olyan könyvek akadtak a kezembe, melyeket réges-rég már olvastam, vagy akartam olvasni, vagy el kellett olvasnom. A délután hátralévő része a pakoláson túl főként olvasgatással telt. Az SZ betűnél rábukkantam egy Szász Endre könyvre, melynek borítóján still szerűen egy Szász Endre festmény szerepelt. Ekkor hasított belém a felismerés. Szász Endre nőábrázolása a mai elborult plasztikai sebészet múzsája. Ijesztő és rettenetes dolgokat tud művelni az ember, akit boldogtalanná tesznek vagy képtelen megelégedni magával. Szegény Jocelyn Wildenstein is erre a sorsra jutott, mikor 20 év házasság és két gyerek után rajtakapta férjét egy 21 éves orosz modellel. A keserű pirula bizony több millió dollárnyi plasztikai műtétet jelentett az asszonynak és rengeteg vágást és öltést az arcának. Bizony. Egy félrelépés képes valakiből oroszlánt faragni. A Wildenstein - a világ egyik leggazdagabb műkereskedő családjaként- gyűjtemény nyilván sok inspirációt szolgáltatott a férjét és józan eszét elvesztő milliárdos nőnek.
Délután 5 felé véget ért a munka, s elhatároztam, hogy elszaladok a nyelvsuliba megérdeklődni a lehetőségeket meg persze sétafikálok egy kicsit, hogy ezt a környéket is jobban megismerjem. Az ötlet kiválónak bizonyult csak térkép híján kissé nehézkesen tájékozódik az ember ismeretlen vidékeken, s csakhamar rájöttem, hogy elindulni bizony könnyebb, mint visszatalálni. A 116-os busz - mely az Akadémia és a nyelvsuli között közlekedik - megállójában álldogálva hamar elvesztettem a reményt, hogy időben a sulihoz érek, de legalább a helyet megkeresem, ha már elindultam - gondoltam. Az ellenkező irányba tartó buszra szállva hamar elérkeztem a város másik oldalára, de legalább egy kis felfedező körútra is telt mindjárt az első napomon. Negyven perc buszozás után feladva a "pedig én már jól ismerem ezt a várost" elképzelésemet, megállítottam egy indiai házaspárt, hogy egy percre, hadd használjam a térképüket. A hölgyet láthatóan riasztotta a gondolat, hogy vettem a bátorságot beszédbe elegyedni a férjével és egyébként is amiért a térkép fölé mertem hajolni . Hogy minél gyorsabban szabadulhassanak leintett egy taxit és megkérdezte a sofőrt, majd balra mutatva közölte: "Valamerre arra!" Köszi! Nagy nehezen megtaláltam a teret, és a sulit, ahol a portás közölte, hogy kár a gőzért, mert csak hétfőn nyitnak, akkor érdeklődjem újra, 17:30-ig. Megköszöntem a valóban kedves és készséges segítséget, majd továbbálltam, s sikertelen akciómon felbuzdulva a Giolitti felé vettem az irányt. Fagylaltozás közben ért az alkony, s az idő is egyre hűvösebbre fordult, így elindultam (volna) haza, csak éppen azt nem tudtam merre is kell mennem. Mikor utolsó reményem is elszállt felhívtam Annyokot, hogy ugyan nézze már meg az interneten, hogy hol is vagyok s pontosan merre is kell mennem. A sokat szapult technika, azért néha igencsak hasznosnak bizonyul. A Tevere partján vitt az utam, s a meghibásodott közvilágításnak köszönhetően kivételesen nem ráérősen bandukoltam, hanem szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Annyokot még egyszer riasztottam, valami templom elől (hiszen köztudott, hogy a tolvajok, rablók és gyilkosok nem mernek Szűz Mária előtt rosszat cselekedni). Ekkor már három lépésre voltam a Via Giuliától, s Annyok utasításai alapján végre himnuszként zengett a fejemben: "a következő lehetőségnél fordulj jobbra, majd menj tovább a célig". Hurrá! Megérkeztem. Igyekezve bekapcsoltam a gépet, hogy szüleim bizonyosságot szerezhessenek róla, hogy élek és egyben vagyok, körbevezettem őket a szobámon, majd hulla fáradtan még nekiálltam kipakolni a holmim, hogy ne álljon minden halomban az út közepén. Megkímélve nem létező szobatársamat attól, hogy altatódalt kelljen dúdolnia, beájultam az ágyba.

2010. augusztus 31., kedd

Éjszaka egy Brazillal

Huszonkilencedik...

Beköszöntött az ősz, vagy talán csak az idő is szomorú, hogy Kapitány nincs itt. Mindenesetre hideg van, minden borongós és az időjárás sem azon dolgozik, hogy jobbra forduljon a kedvem. Elvégeztem az utolsó simításokat is a szobában, s ahogy Annyok mondta emelt fővel távoztam. No azért nem mentem túl messzire, hiszen Fernanda szobatársa lettem egy éjszakára, ugyanis egy nappal korábban érkezett a helyemre a német lány. A kissé ideggombócnak tűnő lány egyébként orvostanhallgató, s egy hónapra jött Rómába gyakornoknak. Olyan álmában fogcsikorgató, Rose típusú az Elbaltázott nászéjszaka c. filmből. Napközben megérkezett Fernanda leendő lakótársa is, aki szintén magyar és nagyon szimpatikus lánynak tűnik. Édesanyja sajnos Eizelt-kórban szenved (lelőhetetlen pofagyár) de szerencsére éppen azelőtt távoztak mielőtt előcsalogatta volna a migrént az egész társaságból.
Miután elláttam magyarékat pár jó tanáccsal magam is úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost és démonűző akcióba lendülök. Az önkínzás olyan dimenzióit ismertem meg, melyre nem igazán voltam felkészülve. Olyan helyekre mentem, ahol Kapitánnyal együtt voltunk, de már a metró kiverte a biztosítékot a többiről nem is beszélve. Este beszaladtam misére a Piazza Repubblicán álló bazilikába, de a kedvem ettől sem fordult jobbra. Fáradtan és szomorúan értem haza. Kisvártatva Fernanda is befutott, akivel még éjszaka beszélgettünk egy darabig, majd elaludtunk...

2010. augusztus 30., hétfő

Utolsó

Huszonnyolcadik...

Utolsó éjszakámat töltöm ma a szobámban. A szobában, mely egy teljes hónapon át nyújtott menedéket, ringatott álomba, fogadta be szeretteimet és volt a római otthonom. Ennek örömére a napot mosással, pakolással, vasalással, bevásárlással és némi pihenéssel töltöttem, de sajnos mindeközben egyetlen dologra tudtam gondolni egész nap. Szomorú vagyok! És sajnos ezt semmilyen házimunka nem tudja feledtetni. Egész nap csak szédelegtem és képtelen voltam kimozdulni, leszámítva a vásárlást. Vettem mindenféléket, hogy ne üres kézzel menjek az Akadémiára. Miután elkészültem a legjobbnak láttam hamar véget vetni ennek a napnak.

2010. augusztus 29., vasárnap

Ágyő

Huszonhetedik...

Bátran mondhatom, hogy ez az a nap, amit a legkevésbé sem vártam. Mégis eljött. Reggeltől fogva igyekeztünk úgy tenni, mintha ez nem is az a nap lenne, de sajnos az. A nap mikor Kapitány újra vízre száll, s egészen a Dunáig hajózik. Torokszorító érzés és egyetlen porcikám sem kívánja.
Reggel mindenesetre összekaptuk magunkat és elindultunk a Stadio Olimpicohoz, hogy a tegnap elhangzottak alapján megtekintsük a stadiont. Való igaz, a környék már nem volt lezárva, de a drága jó biztosúr azt az apró részletet elfelejtette közölni, hogy a játéktér nincs nyitva a köznek, csak a jeggyel rendelkező, meccsre igyekvők mehetnek be, turista csoportok látogatása nem lehetséges. Pazaaaaaaaaaar! Azért kívülről alaposan körbejártuk mégiscsak egy olimpiai stadion volt hajdanán. Jópofa nép ez az olasz meg kell hagyni. Itt van ez a rengeteg rom, maradvány, régészeti lelet, melyeket nem győznek, hogy restaurálni, óvni és megőrizni az utókor számára, de az élő épületeket - amilyen például a stadion és környéke is- hagynak parlagon heverni vagy elenyészni. Az 1960-as - Rómában rendezett- Olimpia képeit nézegetve, azért megállapítottam, hogy a furfangos olaszok ezúttal is inkább igyekeztek kihasználni a város adta lehetőségeket, s kevesebb új és drága épületet emelni. Cserébe viszont több exkluzív helyszínen tartani a sporteseményeket. S ha jobban meggondoljuk igazuk is van (volt)! Arra azonban mindeddig nem jöttek még rá sajnos, hogy a főváros két klubcsapatának szépen hozna a konyhára, ha a megnyitnák az érdeklődők előtt a sportcsarnokot, s tetemes pénzeket kérhetnének el, ahogy teszik azt például Madridban.
A sportnegyed bejárása és az egyetlen fennmaradt Mussolini nevét hirdető emlékmű lefényképezése után már nem igazán maradt energiánk semmire, s így a hamarabb hazaérni - kevesebbet idegeskedni kombináció mellett döntöttünk. Hazaérve pakolászás, szendvicskészítés és indultunk is a reptérre. Kikísértem az én Kapitányomat a repülőtérre, hogy annyival is több időt tölthessünk együtt, de alig pár percünk maradt, s indulnia is kellett.
Ágyő Kapitány!
63.

2010. augusztus 28., szombat

Sabbath van ugye Zsidókám?

Huszonhatodik...

Rendes katolikusként, Kapitányommal ma alaposan megünnepeltük a Sabbathot, mely nem is olyan értelmetlen, mint elsőre tűnik. A zsidók számára a hét legfontosabb napja a szombat, mely a családi körben töltött pihenés és közös imádság ideje. S ki ne tudná, hogy Jézus zsidó volt? Ha pedig Jézus zsidóként élte élete nagy részét, akkor mi miért is ne ünnepelhetnénk a Sabbahot? Van ennek bármi értelme? Nem sok, de lényeg a lényeg, a reggelt pihenéssel, reggelizéssel, egymással töltöttük, hogy kora délután kipihenten indulhassunk a Stadio Olimpico-hoz. Az útvonaltervezőnek hála hamar megérkeztünk, de sajnos a Róma meccs miatt le volt zárva minden. Illemtudóan megérdeklődtem az őrtől, hogy holnap látogatható-e a komplexum, melyre igennel felelt. Egy estére tervezett és leszervezett program miatt már csak egy rövidebb kirándulásra futotta időnkből, így elindultunk a Trastevere szomszédságában álló zsidónegyedbe, mely ugyan csak néhány utcát jelent, de hangulata - és a negyedben árusított fahéjas pizza- csodálatos. Utóbbi állítólag a pápának is kedvenc csemegéje. Mi fahéjas pizzát ugyan nem találtunk, de annál finomabb fagyit viszont igen, egy helyes kis fagyizóban, mely Róma legrégebbi hídjának lábánál bújik meg. Fagyinkat elmajszolva és a zsidónegyedet bejárva csakhamar rájöttünk, hogy ha az esti programra vissza akarunk érni, azonnal rohannunk kell a Battistinire. Szerencsére egy katolikus országban, szombaton zavartalan rendben járnak a buszok, metrók és villamosok, így nem kellett sokat várakoznunk, hogy hazaérjünk. Gyors fürdés, készülődés, s teljes puccparádéban indultunk a Piazza Repubblica irányába, ahol a város egyetlen anglikán templomába volt koncertjegyünk. A koncert a meghirdetett időpontnak megfelelően pontban 20 órakor kezdődött, s két dolog azonnal világossá vált számunkra: 1. a zene egy fos. EGY FOS! 2. az anglikánok szeretik a forróságot. A szabad ég alatt mért 40 fok enyhet adónak bizonyult a benti 80 fokhoz képest, mely először csak rövid lefolyású röhögőgörcsöt okozott, kisvártatva azonban Plutoi babérokra törtünk. Egymás vállán ért minket az álom erőtlen operaáriák kereszttüzében, mely ellen egy darabig próbáltunk harcolni, de mikor éreztük, hogy a kéz amely egyre mélyebb álomba ránt minket erősebb, mint vágyunk az ébren maradásra, kénytelenek voltunk megadni magunkat. A koncert végeztével az elsöprő tapsvihart és a CD vásárlást meghagytuk a palimadaraknak, mi inkább fejvesztve menekültünk ki az éjszaka simogató melegébe. Éhünk enyhítésére - mely reggel 10 óra óta egyre növekedett- betértünk a két ismerősen csengő betű piros sárga fényben úszó helységébe, hogy teletömhessük bendőnket, jó öreg amerikai falatokkal. Nyamiiiii! Életemben nem esett még ilyen jól műkaja, mint ma! A Spagna állomásig elsétáltunk, hogy véletlenül se maradjon ki Kapitány életéből még egy nagy adag turista giccs, majd metróra pattanva repültünk a Battira, hogy nyugovóra térhessünk.

A világhírű tatár vezér... Vati

Huszonötödik...

Reggelünk a Vatikánnál kezdődött. A sort skippelve bejutottunk reggel 10 órakor. A múzeum minden várakozásunkon felül teljesített. Minden giccses rémálmot felülmúló, ordenáré arany és freskó parádé amerre csak a szem ellát, megspékelve a tehetségesebb művészek legjelentéktelenebb műveivel, valamint az öntött vas kortárs ganéval, aminek se értéke, se értelme, se funkciója csak az elferdült ízlésű tag valamelyik múzeumüzemeltetőnek a lánya/fia/szeretője/unokaöccse stb. A délután kettőig tartó kálváriával nem is untatnék senkit. A legjobb - szerintem mindkettőnk nevében bátran mondhatom- a múzeumban fogyasztott kávé volt. A múzeum kertjében egy árnyas padon ücsörögtünk egy darabig, hogy kiheverjük a fejünket ütlegelő freskókat, a millió aranylázban égő pápai hintót és a tetemes egyházi vagyont felvonultató műkincs-orgiát. A hányattatásokat jobbnak láttuk egy ebéddel leöblíteni, s egy helyes olasz vendéglőben, egy helyes olasz vendéglős bácsi vendégszeretetét élvezve fogyasztottuk jól megérdemelt, egyszerű étkünket.
Ha már giccs, adjunk neki! - gondoltuk, s elindultunk a Szent Péter Bazilika felé. Kivártuk a sorunkat, miközben egy németül beszélő olasz nő - kiváló párosítás egyébként- lökdösődve próbálta kettőnkön keresztülfúrni turista csoportját. Az erőszakos idegenvezető megalapozta amúgy sem túl rózsás hangulatunkat, melyet csak fokozott, hogy a biztonsági ellenőrzés után kiállítottak a sorból, mondván túl rövid a szoknyám. Aha! Tavaly még elég szentséges volt ugyanez a szoknya, melyből való igaz kilóg a térdkalácsom...

A táskámban szerencsére állandósítottam egy korábban zsákmányolt eldobható kendőt ilyen esetekre, így lábam köré tekertem a világoskék posztódarabot, s zsákbanfutást mímelve - Kapitány segítségével- felszökdécseltem a bazilika ajtajáig, onnan még néhány lépést tettem ebben a nevetséges maskarában, míg el nem hagytuk az őrt, mikor is Kapitány kiadta a parancsot: "Nem bohóckodni! Kendőt elrakni! Homo sapienshez méltón járni!" A parancs az parancs, így roppant erkölcstelenül de legalább megkönnyebbülve lépdeltem tovább büszkén Kapitányom jobbján. A templomban egyébként mindenütt őrök portyáznak, s kire "ledér" viselete miatt szólnak rá, kire a fényképezőgépe miatt, kire azért mert nekitámaszkodott egy pillanatra egy márvány oszlopnak, kire azért, mert be merészelt lépni. Mondhatom ha valami, akkor ez az élmény aztán meghozza az ember kedvét a katolikus valláshoz. Tulajdonképpen az egész élmény elveszik ezeknek a csinovnyikoknak köszönhetően, hiszen már a bejárattól kezdve az ember alaphangulata olyan "elegem van, mikor lesz már vége" típusú, s ennek semmi köze a valláshoz, hithez, szeretethez, Jézushoz vagy Istenhez.
A bazilika megtekintése - mely igencsak derűtlen hangulatban telt- után felcaplattunk a kupolába. Mókás volt nézni, hogy az edzetlen turisták hogyan ziháltak a tizedik lépcsőfoktól kezdve, míg mi fegyelmezetten kapaszkodtunk egyre feljebb és feljebb, míg végül felértünk Michelangelo remekművébe, s onnan csodálhattuk először a templom roppant belső terét, majd kintről a csodálatos Rómát, mely szó szerint a lábunk előtt hevert. Kissé elcsigázott hangulatban indultunk lefelé, ahonnan már csak egy rövid kitérőt tettünk az Angyalvárhoz, hogy mégiscsak lássuk élőben az őszi operaelőadás majdani díszletét, majd bevásároltunk a vacsorához. A (figyelem sokkoló részletek következnek, csak erős idegzetűeknek!) gyertyafényes vacsoránkhoz minden ehető és kevésbé ehető kelléket megvásároltunk. Mécses híján gyertyaként egy szülinapi tortára való 3-as pislákolt társaságunkban. Romantikus falatozásunkat befejezve hamar az ágyban kötöttünk ki, ezúttal azonban minden erotikus elemet mellőzve, agyonütve hevertünk s reggelig egy hajszálnyit sem mozdulva aludtunk egymás mellett.

2010. augusztus 26., csütörtök

Időutazás

Huszonnegyedik...

S az Úr a huszonnegyedik napon, mikor látá Capitano és Marine elszántságát, így szólt: "ma hajnalban - bizony mondom néktek- egy hosszú fehér gépkígyó, mely gyorsabban siklik, mint a képzelet elrepít majd titeket egy mesebeli tájra, mely nem a ma emberének munkáját dicséri, hanem régi korok dicsőségét hirdeti. A Nap alig mozdul, s ti mégis kétezer évet repültök majd vissza, hogy lássátok, az ember mily nagy tudott lenni, s mily csodát tudott alkotni szabad akaratából és saját erejéből. Menjetek, s nézzétek meg a régmúltat, hogy mire elér Benneteket az alkony, s felébredtek a kétezer éves álomból, tudomást szerezzetek az ókor nagyjairól!"
Szerintem legalábbis valami ilyesmit mondott volna.
Kivételesen a reggel reggel kezdődött, hogy még a pörkölő hőség előtt kiérjünk az antik városrészbe, ahol nem kisebb dologra vállalkoztunk, mint a Colosseum, a Forum Romanum, a Palatinus domb és egyéb járulékos - semmi pejor. felhang- ókori épületek, építmények megtekintésére. Hála Bridget A. English-nek (National Geographic külső munkatárs) valóban nem kellett sorban állnunk a jegyünkért, hiszen mindenki a Colosseumnál tolakszik, mi pedig kombinált jegyünket a Palatinus bejáratánál vettük meg.
Sétánkat tehát a Palatinuson (Palatino) kezdtük, mely már az ősidőktől fogva lakott terület volt. Hatalmas fái, és szebb napokat is megért épületmaradványai büszkén hirdetik a császárkori Róma pompáját. A monda szerint, miután Faustulus a pásztor rátalált Romulusra és Remusra, ide hozta fel az ikreket, s itt nevelte őket, míg isteni küldetésük át nem írta sorsukat. A területen már a köztársaság idején is Róma életének legjelentősebb személyiségei éltek, s miután Augustus császár, úgy döntött, hogy - ebben az egyben követve a köztársaság nagyjait- ide költözik, a Palatinus egy csapásra a császárok legkedveltebb lakóhelyévé vált. A forróság elől Octavianus szerény házának maradványai közé menekültünk, s a fennmaradt falfestmények és mozaikok is jó ízlésről és mértékletességről tettek tanúbizonyságot. Az első császár halálával mindez eltűnt, s olyan fényűzés - sokszor pazarlás- kezdődött, mely aligha mondható isteninek. Nem meglepő hát, hogy a palota szó is a palatinus szóból származik. A 4. századot követően, mikor Constantinus a mai Törökország területére helyezte át a birodalom központját a pompa köddé vált, s lassan enyészetnek indult.
A dombról nyíló fenséges kilátás már következő úti célunkat mutatta, vagyis a Forum Romanum romjait. A Forum, mely közel egy évezreden át volt az ókori Róma központja, ma Európa legjelentősebb régészeti lelőhelye. Az olasz főváros és a közlekedési vállalat számára egyébként sok fejfájást okoznak ezek - a régészeknek felbecsülhetetlen- lelőhelyek, hiszen az 1955 és 2000 között megépült két vonal átadása óta, a római metróépítés folyamatos leállításokba ütközik miattuk. A már meglévő vonalakat is csak néhány megállós szakaszonként tudták átadni, a tervezett C vonal, pedig gyakorlatilag, csak olyan városrészek alatt futna, melyek mind-mind nagy valószínűséggel meglepetéseket tartogatnak, s egy terület régészeti lelőhellyé nyilvánításától kezdve hosszú évekig nem kezdődhetnek munkálatok.
A Forum maradványainak megtekintése után a déli nap agylágyító sugaraiban fürdőzve Kapitánnyal úgy döntöttünk, hogy falatozunk valamit, majd rövid ejtőzés és délután jöhet a várva várt Colosseum. Ebéd után a véletlen a hatalmas lábhoz vezetett minket, ahol mi is elkészítettünk minden - a témából kihozható- vicces turista fotót.

A LÁBat elhagyva a Pantheon felé igyekeztünk, persze erről Kapitány akkor még mit sem tudott. Sajnos elvétettem az utcát és eggyel előbb mentünk be, mint ahol kellett volna, hogy a legpazarabb látványban legyen részünk, de azért panaszra nem volt ok. A Pantheonba lépve nem akármilyen fogadtatásban volt részünk. A templomot hangszer és énekszó töltötte be. A levegőben csak úgy áradt a szépség és a nyugalom. Kapitány meg is dicsért, hogy szépen gondoskodtam róla, hogy az első találkozásuk a Pantheonnal felejthetetlen legyen. Énekszó ide vagy oda, azért az első napon készített préselt pénzérmék közül helyesen választotta Kapitány a Colosseumot ábrázoló, csillogó, valaha volt 2 centest. A Colosseum ámulatba ejtő látványát nem lehetett felülmúlni, s ezt a bent tett sétánk csak megerősítette. A Colosseum más néven Amphiteatrum Flavium építése mindössze 10 évet vett igénybe (69-79). Vespasianus császár uralkodása idején kezdték építeni, Néró császár birtokához tartozó mesterséges tó helyén. Az amfiteátrum 48 méter magas, mely 4 emeletet jelent. Az első három emelet dór, jón és korinthoszi oszlopfővel megkoronázott tartószerkezetekkel kapaszkodnak egymásba. A stadion hatalmas méretei mellett a legmegdöbbentőbb talán az infrastruktúrája volt. A játéktér fölött egy vászon árnyékoló tartotta távol a csapadékot és hőséget. Az 50-80 ezer ember befogadására képes 80 bejáratot számláló stadiont állítólag 10 perc alatt ki lehetett üríteni. Mindez kétezer éve emberi kezek által épült, gépek és technikai szerkezetek segítsége nélkül. A négy emeleten kívül a föld alatt további két emelet szolgált a gladiátorok, az állatok és a halálra ítéltek elhelyezésére, valamint folyosók és aluljárók rendszere kígyózott itt, hogy a hírességek zavartalanul a helyükre, a kevésbé szerencsések pedig a küzdőtérre juthassanak. Az eredeti rendeltetésének megfelelően 400 évig működő Colosseum több ezer gladiátor, harcos, keresztény, elítélt és állat brutális lemészárlásának volt szemtanúja. A Colosseumban töltött idő után még kísérletet tettünk, hogy meglessük Caracalla termáit is. Kivételesen sikerrel jártunk bár mindössze 30 percünk maradt, hogy - leginkább- körbefussuk.
Az egész napos menet után megérdemelt vacsoránkhoz bevásároltunk egy supermercatoban, majd kis erkélyünkre kiköltözve császári étkeket lakmároztunk.

2010. augusztus 25., szerda

Kőbánya alsó

Huszonharmadik...

Napunk lustálkodással indult, s megbeszéltük, hogy csak koradélután vesszük nyakunkba a várost. Első utunk a Policlinico állomás környékére vezetett, hogy a törzshelyemen faljunk valamit, s megmutassam a sulimat. Ebből csak egy dolog maradt el... Még szerencse, hogy Kapitány is gondoskodott róla tegnap este a Trevi-kútnál, hogy visszajutunk Rómába. A suli nem megtekintése után javasoltam, hogy a Szent Pál Bazilikát látogassuk meg. Szerencsére Kapitánynak is akkora élmény volt, mint nekem. Miután körbejártuk a még mindig csodálatos templomot, kiültünk egy kicsit a templomkertbe. Az ücsörgésből napfürdőzés lett, a napfürdőzésből fényképezkedés, a fényképezkedésből önkioldás, az önkioldásból tegyünk alá egy könyvet, a tegyünk alá egy könyvetből pedig a legértékesebb hozzámtartozó majdnem elvesztése. Bizony. Én balga a kövön felejtettem a National Geographic Traveller Róma kiadványát, mely nem csupán egy könyv, hanem az egyetlen társaságom és barátom, mikor Kapitány nincs velem. Csakhátaszerelemugyekicsitösszekavarjaazembergondolataitjózaneszevakációramegykoncentrálóképességecigánykereketfigyelmepedigfittyethány. No velem is valami hasonló történt abban a majdnem végzetes pillanatban, mikor is útikönyvemet kicsit tovább hagytam sütkérezni a kövön, mint kellett volna. A templomban szinte azonnal ráeszméltem a mérhetetlen veszteségre, s csapot-papot magam mögött hagyva rohantam fejvesztve az udvarra, ahol láss csodát megtaláltam Könyvemet. Sokat emlegetett anyanyelvünk egyedülállóságának hála kis barátom nem kellett senkinek. Utoljára ilyen remegős idegességet az államvizsgámon éreztem. Huh! - gondoltam magamban, s Kapitányom után eredtem, aki még mindig a templomot csodálta, emellett pedig értetlenkedve figyelte a majdnem tökéletes templom mennyezetéről áradó áhitatmentes aranyozott giccsparádét, melyet drága vatikáni barátaink névjegyként hagytak minden valamire való templom plafonján. A "de miért?" arckifejezést elnézve javasoltam, hogy induljunk, s nézzünk meg a római Catacombák valamelyikét. Az ötlet osztatlan sikert aratott, s egy kisebb vargabetű megtétele után a metró térképét szemlélve kifundáltuk, hogy melyik busszal meddig kell mennünk, hogy ne kelljen visszamenni a Termini pályaudvarig, s onnan visszaszerencsétlenkedni majdnem ugyaneddig. Választásunk valóban rövidebbé tette utunkat, tekintve, hogy nem kellett feleslegesen sok időt és pénzt fecsérelnünk a Catacomba megtekintésére. Mi bizony nem foglalkozunk a felesleges turista maszlaggal. Catacomba? Múzeum? Kultúra? Kit izgat! Irány Kőbánya!!! Tizenöt lesétált buszmegállóval, százötven szúnyogcsípéssel, egy kisebb hisztérikus kétségbeeséssel és a római kommunisták maroknyi csapatának rejtekhelyéül szolgáló gettóbéli lakótelep felfedezésével később Kapitány halkan megjegyezte, hogy akár buszra is szállhatnánk. Miután pedig beláttam, hogy okoskodásom teljes mértékben értelmét vesztette, hallgatva az okosabbra buszra pattantunk. Egy kemény megállóval később le is szálltunk a végállomáson, de ez végre már ismerős környék volt, s a közelben lévő megállóból több busz is a piros-fehér M-mel jelzett oltalmat adó metrómegállók irányába közlekedett. HURRÁ! Buszunkkal - melynek zaját hol gyomorkorgásunk, hogy szemkopogásunk harsogta túl- a Santa Maria Maggiore mellett kötöttünk ki. Innen egyenes út vezetett a Cavour-ra ahol végső elkeseredésünkben Róma talán legviccesebb """éttermében""" kötöttünk ki. A falatozót üzemeltető család Közép-Afrika környékéről származhatott át a csizmára, s hogy-hogy nem, egy belvárosi nem épp autentikus étkezde üzemeltetésébe fogtak. Hogy az általuk kínált olasz étkek és fagylalt, vagy az ingyen WIFI hozott többet a konyhára nem tudhatjuk, mindenesetre a felszolgált étel végül a várakozásokon felül teljesített. (Várakozás = gyomorrontás, hasmenés, hányás stb.) Szerencsére nem találkoztunk efféle tünetekkel. Enyhén túlszámlázott vacsoránk után felkapaszkodtunk a Cavourtól induló lépcsősoron, mely a műszaki egyetemhez vezetett, ahonnan már csak pár lépés volt a Colosseum, melyből Kapitány mit sem sejtett. Az amúgy is csodálatos épületet a legpazarabb látványt kínáló oldaláról közelítettük meg. Kapitány arcára nézve az ámulat szó jutott elsőként az eszembe, s aki nem ezt érzi látva a Colosseumot, az vagy látássérült, vagy hazudik. Miután minden oldalról megcsodáltuk, elindultunk egy úton, melyre mindenhonnan kiírták, hogy VIETATO! Van-e nagyobb kihívás egy turista számára, mint figyelmen kívül hagyni az efféle csekélységeket?
Visszaérve az egyre kevésbé zsúfolt térre a szaxofonos még mindig megállás nélkül fújta a "When a man loves a woman" és a "Hotel California" dallamait. Kitartásának még a szomszédban zajló fesztiválon fellépő humorista és a vicceit kísérő hahota és tapsvihar sem tudott gátat szabni.
Lesétálva a Piazza Venezia-ra rövid pihenőnk után úgy döntöttünk hazafelé vesszük az irányt, hogy kipihenhessük a csodálatos Kőbányát, melyhez foghatót csak keveset lát az ember.

2010. augusztus 24., kedd

Kapitány érkezése

Huszonkettedik...

Ma este érkezik Kapitány. Lálálálá. A tegnap megbeszéltek alapján reggel korán elindultam a kövire, hogy elintézzem a vatikáni belépőnket. A buszon odafelé egy idős házaspár ült egymás mellett, olyan 75 forma, tipikus olasz donna (méretre, kinézetre, bajuszra is az a fajta, aki szemeink előtt a szó hallatán megjelenik) és férje a munkában meggörbült hátú, mégis sorsát büszkén viselő úr. Rájuk nézve azonban egyértelműen látszott, hogy a hatalmas méretű otthonka alatt azért ott a nadrág, melyet egyértelműen nem Bácsi viselt. Kisvártatva felszállt egy 60 körüli Sofia Loren hasonmás, aki ezzel jól láthatóan - szinte tüntetőleg- tisztában is volt. A leszálláshoz készülődő házaspár egy piros lámpa alatt gyorsan az ajtónál lévő biztonságot nyújtó kapaszkodó rúdjához járult, melyet jó erősen markolva várták a fermata felbukkanását. Ekkor hogy hogy nem, Sofia kettejük közé keveredett hatalmas dús kebleivel egyetemben. A szebb napokat is megélt Bácsi úgy rágúvadt a természet ajándékaira, hogy majd kiesett a szeme a gödréből. Néni csak beletörődő szemforgatással konstatálta, hogy Ura alámerült a női bájok tengerében, s alig győzte lerángatni férjét a megállóban. Egy kávé és egy lekváros croissant után már 10-kor bebocsátást nyertem, s el is készült azonnal nekem és férjemnek a belépő... A Vatikán számára úgy látszik a XXI. századi kapcsolati formák értelmezhetetlen kategóriák, így jobb híján maradtunk a házasság szentségénél. A kövi után elszaladtam szandált venni, meg térképet beszerezni, meg fogkrémet vásárolni, meg jegyet venni és szaladtam haza takarítani. A delelő napon elvégzett takarítás után nekiálltam vasalni, így a már addig is min. 60 fokos szobát legalább 80 fokosra forrósítottam. Bőröm az enyvhez hasonló állapotban már szinte fülsiketítően üvöltött, hogy "Zuhanyozz már leeeeeee!" Engedelmeskedtem.
Este kilenckor már indultam is a Terminire, ahol 2 órás kálváriám kezdődött a vágányok közötti rohangálás és késő wizzair miatt. A 28-as vágánynál ülve kiderült, hogy az az átkozott vonat nem oda érkezett, s szegény Ember már kint várt rám. Ekkor a guta már erősen ütlegelt, de megpillantva Kapitányt a továbbiakban mindez nem érdekelt. Miután rájöttünk, hogy az utolsó metró is elment elindultunk gurulós bőröndös kirándulásunkra: Trevi kút, Piazza Venezia, Via del Corso, Battistini...
Jó éjszakát gyerekek!

2010. augusztus 23., hétfő

Egy kis kiruccanás

Huszonegyedik...

Divat. Rómában az egyik legmeghatározóbb fogalom. Magam is nagy rajongója vagyok. Egyedülélőként - NEM egyedülállóként;) - azonban felfedeztem a divat egy újabb dimenzióját, méghozzá a "ma ezt veszem fel, mert ebből van a legtöbb mosnivaló" típusú praktikusnak is nevezhető öltözködési módszert. Mai kirándulásunkra hát kiválasztottam a legkoszosabb piros nadrágomat és piros hátizsákomat. A piros pólót már kicsit túlzásnak éreztem volna, így maradt a fehér. 10 óra felé elindultunk Fernandával az Aventinus dombra, ahonnan az egyik legszebb kilátás nyílik a városra. A hét domb egyikén - melynek elnevezése ismeretlen eredetű - egy kilátó és egy csodálatos park áll. A parkban a narancsfák árnyékából kilépve a Szent Péter Bazilikával találtuk szemben magunkat. Újabb turistamentes gyöngyszem. A park felett magasodik a Basilica di Santa Sabina, mely Szent Domonkos - a domonkos rend alapítója- lakóhelyéül is szolgált. Sajnos azonban augusztus 31-ig Domonkos is pihenni ment, szóval a templomot zárva találtuk. A dombon egyébként elegáns lakónegyed található, mely a vacanza miatt még a szokásosnál is csendesebb volt. Utunk a Piramide állomáshoz vezetett, onnan a Colosseumhoz, majd a Piazza Venezia-ra végül pedig bemutattam Fernandának a leghíresebb olasz fagylalt készítőt Giolittit.
Estére még megbeszéltem egy követséges találkozót a vatikáni belépő ügyében, s hűséges kísérőm Fernanda nem adta fel a reményt, hogy együtt megyünk haza még akkor sem mikor közöltem vele 17:30-kor, hogy csak hétkor tudok beszaladni a cuccért. Előtte még elszaladtunk a Laterániba, ahol közölte, hogy nagyon kell pisilnie. Úgy látszik a Lateráni valamiért mindenkiből a pisilést váltja ki, de Fernanda csak tűrt, tűrt és tűrt mígnem elérkezett az idő, hogy a Villini felé vegyük az irányt. A sarkon tárcsáztam is a számot, de sajnos kiderült, hogy még egy órát kéne várnunk és az igazolás még nem készült el, így elindultunk haza. A mertón már mindketten egymás vállán bóbiskoltunk, s lelki szemeink előtt csak a Via Mattia Battistini 456 kényelmes kis matracai lebegtek. Néhány perc elteltével már nem lebegtek tovább!

2010. augusztus 22., vasárnap

A modern templomok

Huszadik...

A kissé korai fekvés miatt csak dél körül kászálódtam ki az ágyamból, s hamar össze is kaptam magam, hogy bemehessek a városba kicsit sétálgatni, meg misére is persze. Utam a Piazza del Popolo-ra vezetett, onnan pedig a Corsora. A Corso üzleteit, s az utca emberét elnézve elgondolkodtam a hit és a XXI. századi ember kapcsolatán. A fogyasztói társadalom hitvallása a vásárlás, templomai pedig az üzletek lettek, ahová a modern városlakó időről időre betér, hogy a kapitalizmus oltárán áldozhasson. A középkorban a templomban elfoglalt hely határozta meg egy ember társadalmi rangját, anyagi hátterét és a közösségben betöltött szerepének jelentőségét. Ma ugyanezt a hitelkártyák száma, a ruhákon szereplő márkajelzések, az előkelő hotelekben töltött éjszakák, s a méregdrága sznob éttermekben fogyasztott vacsorák jelentik.
Rómában a rengeteg templom is jelzi egy letűnt kor dicsőségét, mikor mindenki, aki számított Isten házába járt, s éppen a templomok nyújtotta közösségi élményelkből kimaradni volt ciki, míg manapság az egyház már azzal elégedett, ha legalább tíz hívő összegyűlik egy vasárnapi szentmisén. Mielőtt azonban nagyon elragadtatnánk magunkat nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Isten házában és nevében ugyanolyan képmutatás folyt néhány száz évvel ezelőtt, mint ma az üzletekben. Az egyetlen különbség, hogy akkoriban az emberek nem menő szatyrokban rejlő örömszerző termékektől, hanem búcsúcéduláktól várták az üdvösséget, s annak halál előtti megfelelőjét, az elégedettség érzésést. Azonban akárcsak az egyház, a piac is egyre mértéktelenebb, s ez természetesen vezet válsághoz majd a birodalom bukásához. Míg a Római Birodalomban a császár dicsőségére és halhatatlanságának bizonyítására folytak a hódítások, addig az Úr Nagy Konstantin császárnak kinyilatkoztatot mondata után - "E jelben győzni fogsz!" - az Egyház egyre inkább felbuzdult, hogy a szeretet igéjét ne lehetőségként, hanem kötelezettségként ajánlják a nép számára. A kapzsiság, s a hittel való manipuláció egyenes következményeként kezdődtek meg a keresztes hadjáratok, melyet a kiábrándultság és a reformáció követett. A vallásháborúk és következményük az ateizmus megjelenésével már csak idő kérdése volt, hogy milyen kapaszkodóhoz nyúl majd az emberiség, hogy ne érezze magát egyedül a nagy világmindenségben. Hosszú ideig a tudomány szolgált ilyen kapaszkodóként, de mikor a technikáról is kiderült, hogy bizony tud rossz érdekeket és értékeket is szolgálni szépen lassan eljutottunk a fogyasztói társadalomba, ahol egyetlen dolgunk, hogy munkánkkal a gazdasági fejlődést lendítsük előre, s az ezért kapott fizetésünkből vásárolt javakkal szintén.
Róma számára azért a vallásos turizmus még mindig szépen hoz a konyhára, s egy-egy ünnepi misén óriási tömeg gyűlik össze a Szent Péter Bazilikában és környékén, s hatalmas pompa közepette azért még igyekeznek protestálni az egyházi méltóságok, hogy bizony hatalmunk még nem a múlté, de még a kívülálló is láthatja, hogy ez csupán egy templom a sok hatalmas bazilika és székesegyház közül, melyek az év minden napján fájón pangnak az ürességtől.
Mindezek ellenére azért jól eső érzéssel tölt el - engem legalábbis- bemenni egy templomba, meghallgatni egy misét, s kicsit csöndben és nyugodtan ülni, számot vetni és hálát adni. A legnagyobb élményt nyújtó kis templomok, kápolnák sokszor még a hitetleneket és az egyházi "maszlagtól" idegenkedőket is kibillentik egy-egy percre ellenkezésükből, s egy pillanatra ők is nyugalmat találnak a házban mely a földből gyümölcseiből vétetett Isten dicsőségére.
A komoly gondolatokat és az egyre gyakrabban jelentkező honvágyat egy Giolittis fagyival igyekeztem elűzni, de sajnos a boldogsághormon ezúttal csak pehelytermelő funkciót töltött be, a boldogság elmaradt. Már csak kettőt kell aludni...

Ne add fel kérlek bébe...

Tizenkilencedik...

A mai nap után azt hiszem leszögezhetjük nem vagyok az a strandolós típus. Tudtommal minden normális ember szereti a semmittevést, amikor csak a hassüttetéssel van elfoglalva, néha lecsusszan egy lángos/pizza/sör/jégkása kinek-kinek ízlése szerint, s az étel in- és outputján, valamint a fetrengésen kívül nincs semmi teendője. Valamiért a napozás engem 10 pércnél tovább nem tesz boldoggá, rohadtul az agyamra megy - mondhatnók. Elindultunk Fernandával reggel 9-es találkozónkra a Piramide állomáshoz. Fernanda szegény elaludt, így csoda, hogy a fürdőruhája nem maradt itthon. A Piramide állomásnál találkoztunk Rékával és egy - ocsmány piercinget viselő- osztrák spanjával, valamint Silvia két lányával. Éppen időben befutottunk, s elindultunk a strandra. Fél órás hévzés és már meg is érkeztünk a homokos - no persze nem olyan steiner kristóf módra- tengerpartra. A part éppen olyan, mint a görögországi Paralian. A szabadstrandon néhány euró ellenében egy szétgyúrt, rézbőrű digógyerek befúr a homokba egy csíkos napernyőt ill. hoz napágyakat ízlés szerint. A mi ízlésünk csak napernyőt diktált. (A mi itt Fernandát és engem jelent.) A többiek keményen dolgoztak álló nap a "hogyan kapjunk minél rövidebb idő alatt, minél alaposabban bőrrákot" projekten. A kártyázás már délután két óra felé kiábrándító időelfecsérlés hatását kezdte kelteni, így Silvia lányai elindultak haza s, hogy ne tűnjön majmolásnak mi csak négykor hajtottuk meg magunkat s egy égő épületből menekülőket megszégyenítő gyorsasággal hagytuk magunk mögött a spiaggia-t és rákvörösre pörkölődött kompániánkat.
Hazaérve nekiláttunk valami "mindent bele" tészta készítésének, ami annak ellenére, hogy gusztusos nem lett, nagyon finomra sikerült. Miután a hatalmas tetőteraszon elfogyasztottuk exkluzív kis étkünket, bemutattam egy jó öreg magyar SPanomat Fernandának. A klippek láttán fuldokló röhögőgörcs közepette igyekeztünk elsajátítani SP rettenetes mozgáskultúrájának rángásra emlékeztető gyöngyszemeit. A 23 órára megbeszélt találkozó fenyegetően közeledett, mi pedig a nagy espézésben annyira leizzadtunk, hogy újra mehettünk zuhanyozni. Rapid fürdés, öltözés és sminkelés után futottunk az esti - HATALMAS MACSKAKÖRÖM- "bulira". Természetesen elkéstünk, mert még bort is kellett venni meg csipszet, de legalább a csipsz jó volt. Megérkezve Rékához egy 2,5 négyzetméter alapterületű FORRÓ szobában üldögéltünk hatan, s Réka gondoskodott róla, hogy ajtó/ablak gondosan zárva legyen. Talán a zsebtolvajoktól igyekezett megóvni bennünket, de az is lehet, hogy az albérletében pénzt kértek a szellőztetésért, esetleg forradalmasítani akarta a lakásban szaunázást. Hatunk közül három versenyzőről nem lehetett eldönteni, hogy a levegőtlenség, a pia vagy a kissé túlzásba vitt napozás miatt néznek ki úgy mint egy főtt rák ribizlimártásban. Mindenesetre ők jól szórakoztak. Magyar társam úgy döntötte magába a Limoncello-t, mint mi a vizet, amitől csoda, hogy a szája nem ragadt össze. A buszmegállóban már igencsak pityókos volt a monarchia-duett, ment az ordibálás, táncikálás meg az ostoba röhögcsélés. Minden olasz férfinak felkínálták magukat jó harsányan, így az avatatlan szem számára, partyszerkóban lézengő maréknyi csapatunk a Váci utcában tenyésző, s a turista férfiak fülébe igen magas összeget sutyorgó utcalányokhoz kezdett hasonlítani. Ekkor kezdődött fél 1-től és a Piramide állomástól datálható kálváriánk vagyis a kétségbeesett party-chasing, mely egészen 3-ig tartott mikor is Fernandával a 25. km megtétele után bejelentettük, hogy eddig és ne tovább, és haza megyünk. S amikor az ember már nem bízik semmiben a végső elkeseredésbe mindig beavatkozik az isteni gondviselés... Hajnali háromkor úgy éreztem szomjan halok, s mondtam Fernandának, hogy bármi jön is szembe, akár bolt, akár bár nekem muszáj innom valamit. Mit az Isten bár jött szembe, s a bárban zene is szólt, s kulturáltan szórakozó kedves emberek is voltak, s mi bementük éééééés buliztunk! Egy óra táncikálás után elsétáltunk a Trevi-kúthoz, ahol végre nem volt tömeg csak Old Dude bukkant fel, az öreg roncs csöves, aki már annyira elitta az eszét, hogy beszélni nem csak nyöszörögni tudott, de minndenáron kommunikálni kívánt velünk. Kicsit odébb ódalogtunk s csak üldögéltünk, nevetgéltünk, fényképeztük magunkat és csak úgy jó volt élni. La dolce vita!

2010. augusztus 20., péntek

Nemzet(köz)i ünnep

Tizennyolcadik...

Augusztus 20. van. Otthon ünnep és szünet, itt egy újabb iskolában töltött délután. Egy újabb, de ezúttal az utolsó. Sajnálom nagyon, hogy ilyen gyorsan elrepült. A délelőttöt Annyokkal és Kapitánnyal töltöttem afféle virtuális randevúkon, majd rohantam az utolsó napomra. Raffaella két mókás feladattal is előállt. Az első egy rettenetes, helyesbítek RETTENETES olasz nóta a Porta portese szövegének kiegészítése volt hallás után. Bizony, bizony... a fertelmes nótika önmagában még kevés volt, a szövegét is figyelni kellett. A harmadik újrahallgatás után léggömként pukkadt ki a nevetés az osztályból. A porta portese gyötrelmeit csak fokozta a következő feladat, mely szituációs játék volt. Otthon egy szokásos angol/német/egyéb órán az embernek a családjáról kell beszélni vagy a kedvenc időtöltésről esetleg az időjárásról. Egy olaszországi olasz óra azonban mégsem lehet ennyire snassz... nekünk alkudozni kellett egy pár farmerra. Alberto spanyol kollégával igyekeztünk kreatívan megoldani a feladatot. Az alkusz szerepét természetesen szerény személyemre osztották, s a padban ülve eljátszással nem érte be Raffaella, ki kellett állnunk és az egész osztály előtt előadni. Rémálmaim legrémálmabbika! A harmadik páros voltunk mi, és orkánként végigseprő tapsvihar kísért helyünkre rögtönzött kis performanszunk után. Alberto a kérlelhetetlen, faszari eladó, s én mint a cserfes diáklány, akinek nincs elég pénze, mégis divatos nacit szeretne. Belépve a boltba az 50 eurós nadrágra nézve bejelentettem, hogy 10 euróm van erre a darabra, mire Alberto szeme elkerekedett és kötötte az ebet a karóhoz. Kértem, kérleltem, majd javasoltam kurtítsuk meg kicsit, s kevesebb anyag kevesebbe kell, hogy kerüljön. Az árat tornáztuk egyre feljebb és feljebb (az én szempontomból) majd bevetettem az örökbecsű "szegény kelet európai kislány vagyok csak 20 euróm van, de éhes vagyok és 2 euróért szeretnék magamnak egy cornetto-t venni" fegyvert, melyre Alberto szíve megesett, az üzlet megköttetett, az osztály nevetett.
Óra után testületileg - majdnem teljes létszámban- átvonultunk Pepita - a mexikói anyuka- lakásába búcsúbulizni. Csodás hangulatban telt az este, bevásároltunk együtt szendvicsnek valót, bort, üditőt, majd a költségeket elosztottuk. Ott volt Juan a spanyol zenetanár, Silvia a malagai tévés anyuka és két lánya, Matthias a berlini hobbiszínész, Carolina a spanyol angoltanár, Kinu a japán titkárnő, Pepita és Reneé a mexikói életművész és lánya, Maki a japán elektrotechnikus(nő) és én is ott voltam. Újabb búcsú elé állított az élet, de valahogy most nem éreztem azt a végleges, örökérvényűséget. Mindenkivel e-mail címet, telefonszámot cseréltünk és az ősz folyamán még néhányan tudunk találkozni. Érdekes volt elnézni a társaságot, hogy ki honnan és miért jön Rómába a Torre di Babele iskolába. Különböző sorsok, különböző tapasztalatok, különböző életkorok, különböző nemzetiségek, s mégis van egy közös pont. Egy közös vacsora mikor nem vagyunkegyebek csak emberek, akik jól érzik magukat egymással és jókat esznek, isznak, beszélgetnek és nevetnek. Valaki a boldogságot keresi itt, valaki ismerkedni akar, valaki csak tanulni érkezett, de ez mind lényegtelen, csak az számít, ami a 6 milliárd másiknak is egy jókedvű este mely pár perc boldogságot lop az egyhangú napokba és megismételhetetlenségében bújik meg a szépsége. 23 óra felé kezemben a fényképezőgépemmel, számban a vacsora és a bor ízével, fejemben a három hét emlékeivel és gondolataival, lábamban a rengeteg közösen megtett úttal és szívemben a keserédes boldogsággal elindultam az ajtó felé, s hazajöttem. Ezúttal nem voltak könnyek csak boldogság és a tudat, hogy ismét szereztem olyan barátokat, akik nélkül kevesebbet érne az élet.

2010. augusztus 19., csütörtök

Tűzriadó olasz módra

Tizenhetedik...

Délben suliba menet a Battistininél lévő kedvenc kajáldámban vettem egy éhségűző pizzát, afféle regebvacs gyanánt. A teraszon ücsörögve és pizzámat harapdálva valami rémesen idegesítő visító riasztó hangjára lettem figyelmes. Először azt hittem mentő- vagy tűzoltóautó, majd azt gondoltam egy helyi boltba próbálnak éppen illetéktelenek behatolni, de csak nem akart abbamaradni a rémes zaj és gyanúsan a metrómegálló felől hallottam a vinnyogást. Az utolsó falat után előástam bérletemet és elindultam a metró felé, ahol is kiderült a turpisság. A Battistini megállóban tűzriadó volt. Mindez rettenetesen felkavarta a helyieket, akik csupán azért elégedetlenkedtek, hogy nem tudnak zavartalanul beszélgetni, telefonálni. A riadó ellenére a beengedő kapuk működtek, ahogy a metró is, s csak a középen álló üvegbódéban üldögélő ATAC (helyi BKV) munkatársak próbáltak tenni valamit az ügy érdekében, arcukon már-már zavarbaejtően rezignált kifejezéssel. A tűzriadó végkifejletét már nem vártuk meg tekintve, hogy szerelvényünk a zaj ellenére is kigördült, s elindult a Cornelia felé.
A suliba beérve vettem egy újabb borzalmasan finom kávét, s hamarosan kisebb kompánia is körém gyűlt Juan, Matthias, Kinu és Maki személyében. A fertelmes kávéról a beszélgetés valahogy a nevekre terelődött, s Matthias elmesélte, hogy szülei éppen akkor jártak Budapesten, mikor édesanyja vele volt várandós, s annyira megtetszett nekik Mátyás király alakja, hogy fiukat Mátyás után Matthiasnak nevezték. Miután többen megdícsérték a nevem kérdezték, hogy honnan származik. Amennyire az idő és a nyelvi keretek engedték meséltem nekik "névadómról" az utolsó magyar királynéról, aki ugyan mindig háttérben marad és eltörpül a nagyszerű Sissi emléke mellett, mégis jelentős alakja a történelemnek. Kicsit utánanéztem a magyar történelem egyik igazán kiemelkedő nőalakjának, az utolsó magyar király: Károly feleségének, akiről talán csak kevesen tudják, hogy Olaszországban látta meg a napvilágot pármai hercegnőként. Mint a pármai herceg tizenhetedik gyermeke (s tizenegyedik leánya) későbbi királynői sorsa korántsem volt előre elrendelve. Károllyal kötött házasságuk további pikantériája, hogy először nővérét szánták az ifjú Habsburg herceg hitveséül, de Adelheid magát Jézus feleségének szánta, s már fiatalon felvette a Zita sorsát is megpecsételő apácafátylat. Frigyük azon kevesek közé tartozott, mely szerelemből s mégsem rangon alul köttetett. A trón várományosa Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságának köszönhetően Károly került előtérbe a trónörökösi versenyben, majd az I. világháború casus bellijeként elhíresült gyilkosság, melynek áldozatai Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége Chotek Zsófia voltak, kizárva a további találgatásokat, egyértelművé tették Károly későbbi szerepét. Az I. világháború alatt a főhercegné családjának férfi tagjai más és más zászló alatt vonultak hadba, mely igen nehéz időszak elé állították Zitát, aki ezalatt a császárnéi és királynéi szerepre készült a bécsi udvarban maga Ferenc József szárnyai alatt. Az idős császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála után, még ugyanabban az évben császárrá és királlyá koronázták Károlyt, s szokatlan módon feleségét is ugyanazon a napon koronázták meg, a háború ellenére a szokásos pompa kíséretében. A királyné nemcsak szokásos protokolláris tevékenységeket végzett, hanem a háborús idők kemény munkáit is magára vállalva katonákat ápolt, megárvult gyerekeket pártfogolt, s mindezek mellett aktívan politizált, melynek későbbi negatív megítélését is köszönhette. Az I. világháború utáni számüzetésben töltött évek annyira megviselték a császár egészségét, hogy 1922-ben elhunyt. Ettől fogva felesége nem vette le többé a feketét, s 1989-ben bekövetkezett haláláig gyászolta szerelmét. Életét ezután az anyaságnak szentelte. Politikai elképzelését vagyis a monarchia visszaállítását a II. világháború kitörése végleg lehetetlenné tette. A háború alatt Spanyolországba, onnan Portugáliába, az Egyesült Államokba majd Kanadába költözött, s csak a '80-as években térhetett vissza Ausztriába. Élete végéig nem mondott le császárnéi és királynéi címéről. Kilencvenhat évesen érte a halál, szerettei körében. Ahhoz képest, hogy a történelemkönyvek csupán néhány sort szentelnek az utolsó császári és királyi párnak, szerepük jelentősége megkérdőjelezhetetlen.
Beszélgetésünk után elgondolkodtam a történelemről, s annak jelentőségéről. Rómában járva minden utcasarkon a történelem néz velünk farkasszemet sokszor anélkül, hogy erről nekünk bármi fogalmunk lenne. Egy nemzet gondolkodásmódját, szokásait, kultúráját, szimbólumrendszerét, ételeit, politikáját és hosszan folytathatnám a sort, mind-mind a történelem határozza meg. Egy-egy kirándulás, utazás előtt nem árt utánanézni legalább felületesen az ország, tájegység, város történetének/történelmének, hogy az átlagos turista számára "de szééép"-nek titulált látványosságok értelmet nyerjenek és ismerőssé váljanak számunkra.
Az óra után Raffaella odajött hozzám, s egy oklevelet nyomott a kezembe, hogy jól teljesítettem a suliban. Juhúúú! Suli után pedig okulva a tegnapi megrázkódtatásokból egyedül indultam sétálni, s miután beszéltem Istvánnal meghívást kaptam hozzájuk egy grillbulira. Este 8-kor meg is jelentem a Villini nagy zöld kapujában, s bent mécsesekkel díszített teraszon üldögélt a társaság, mennyei sültek illata áradt a levegőben, s végre magyar szót hallhattam. Tökéletes befejezése volt ez a napnak. Este az ételtől megrészegülve indultam el a Barberini felé, hogy az utolsó metróval hazaérjek.

2010. augusztus 18., szerda

Minden ami ideggel kezdődik...

Tizenhatodik...

Ma az óránk után a csoporttal elmentünk a suli által szervezett idegenvezetésre, mely a nem éppen ismert Quartiere Coppedé környékére kalauzolt minket. Idegenvezetőnk Valentina nagyon bedobta magát, hogy legalább valamit felfogjon a csapat abból, amit próbált magyarázni. A Coppede városnegyed nevét arról az építészről kapta, aki megálmodta ezeket a kissé bizarr, több művészeti stílust is ötvöző lakóházakat. A negyed igazából nem különálló városrész, hanem a Trieste kerület része. Az építész munkái 1919 és 1927 között készültek, amikor is Coppede jobblétre szenderült. A díszes épületeken a kor divatjának megfelelő virágminták mellett, tematikus díszítőelemeket is találunk, illetve olyan szimbólumokat, melyek Róma történelmére utalnak. A házak exkluzív kinézetüknek köszönhetően több Rómában forgatott filmben is szerephez jutottak.
Az idegenvezetés után mexikói csoporttársaim és egyik kedvencem Silvia fagyizni invitált a környéken. A "környéken"-ből hamarosan Trastevere lett, amiből órákon át tartó rettenetesen lassú csigatempójú, időhúzós sétafikálás lett, melyet egyre gyarapodó életkoromnak köszönhetően is nehezebben viselek, mint régen, s fagyi és vacsora híján kezdtem egyre mufurcabb hangulatba kerülni, amely egy lassú lefolyású idegrohamban érte el csúcspontját. Kínomban már nem tudtam mihez is kezdjek, így az útikönyvem által ajánlott gelateriat bátorkodtam a társaság figyelmébe ajánlani, hogy legalább valami kialakuljon úgy este fél kilenc magasságában. DE! mint minden máson, természetesen a fagyizón is a chiuso per ferie felirat szerepelt, vagyis nyaralni ment. Ez volt a az apillanat, amikor bedobtam az törölközőt és megköszönve a "kellemes" társaságot elindultam haza. Balszerencsémre a mexikóiak is velem akartak tartani, így még az Argentina megállóig élvezhettük egymás társaságát, de ekkor nekem már nagyon kellett az egyedüllét, ezért az első adandó busszal megléptem. Egy megálló után éreztem, hogy ki kell sétálni magamból az este élményeit, így a Vittorio Emanuelle emlékműtől elsétáltam a Spagna-ig, s már csak becsületből is éreztem, muszáj egy fagyit szereznem, ha már ezért indultam el 17:30-kor "rövid" körutamra. Egy másik a könyv által ajánlott fagyizót próbáltam ki a Trevi-kút közelében. A fagyizó neve San Crispino, s a Via Panetteria 42 szám alatt található. A pakisztáni származású fagyikanalazó úr nem éppen készségesen szolgált ki és útikönyvi ajánló ide vagy oda, nem mondanám éppen isteninek az ott fogyasztott fagylaltot. A trasteverei kálvária után mondjuk ez volt a legkevesebb. Hazaérve hívtam Annyokot, hogy kiadjam magamból az idegbajt, ami halmozódott a nap során, s nyugovóra tértem.

2010. augusztus 17., kedd

Gulyás??? Pffffffffffffffffffff... PÖRKÖLT

Tizenötödik...

A tegnapra ígért és elmaradt Francesco-féle gulyásparty ma végre megrendezésre került. No persze nem reggel. Siettem haza a suliból, hogy nehogy késsek. Mikor még 20-kor sem volt sehol Francesco úgy gondoltam itt az ideje cselekedni, s írtam neki egy szöveges üzenetet. Amire ő telefonhívással válaszolt, hogy "Tranquilla!" 21 körül érkezik, addig hesszeljünk. Fernandával az éhhalál küszöbén állva, ülve, fetrengve kilopóztunk a konyhába néhány falatért, majd befutott lakótársunk, s neki is állt a főzésnek. A kedvemért... gulyást készített, hogy otthon érezzem magam. Nagyon kedves! Mondjuk a pucoljatok meg 6 (HAT) fej hagymát már kicsit sántított, de gondoltam ő tudja. Egy rövid telefonbeszélgetés után az otthoniakkal el is készült a lakoma. Szegény pocakomat csalódásként érte, hogy a zöldségekkel megrakott, lédús gulyásleves helyett, pörkölt került a tányérba. Olyan igazi gatyaszaggató, zsíros (elnézést zsííííííííííííros) 3 napig emésztős pörkölt, ráadásul! tele hagymával. Húha! - gondoltam, ezt még meg kell emésztenem. Mind a gondolatot, hogy ezt el kell pusztítanom, mind a gyomromba pakolt zsírpacnit. Előételként - bizony az is volt- babot szolgált fel olajjal és ecettel meglocsolva, hidegen. Ha csak az ismerőseim olvassák ezt a blogot, akkor ismerik kapcsolatomat a babbal, de ha esetleg más is belenéz elárulhatom, hogy ki nem állhatom. Talán 5 évente egyszer jól esik DE! szigorúan melegen. Magamba tömtem valamennyit a "babsalátából", de képtelen voltam 5 szemnél többet befalni, mert már így is fintorogtam és öklendeztem. Aztán egyre csak azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám feltűnés nélkül valahogy kiszórni a kukába, de addigra már felszolgálta Francesco a "gulyást" így megmenekültem. Figyelem! A gulyáspörtköltet éremes sok kenyérrel fogyasztani a későbbi hányinger elkerülése végett. Életemben először megértettem, miért is kell az a hülye pálinka. Tudnak ezek a magyarok!
A vacsora egyébként jó hangulatban telt, a hatalmas tetőteraszon fogyasztottuk az étket, miközben Francesco 3 köbméteres 1989-ben vásárolt kazettásmagnójából ordítottak a '80-as évek romantikus slágerei és túlüvöltve a zajt próbáltunk olaszul kommunikálni. Elég vicces benyomást kelthettünk a szembe szomszéd ablakából. Szürreális vacsoránknak éjjel 2-kor lett vége. Ekkor Fernandával elmosogattunk, majd nyugovóra tértünk gyomorgörcsünk társaságában.

2010. augusztus 16., hétfő

Szent Pál

Tizennegyedik...

A pénteki teszt után a suli a szokásos 14 óra helyett 16 órakor kezdődött, így előtte rövid kirándulásra szántam el magam. A tavaly kimaradt Piramide metróállomásnál leszállva megtekintettem a túl sok izgalmat nem szolgáltató piramist, melyet Kr. e. 12-ben emeltek Caius Cestius számára. A kis rafkós Caius még életében gondoskodott róla, hogy neve ne merülhessen könnyedén a feledés homályába, mert a síremléket még életében megépíttette. A fénykorában magas rangú római hivatalnokként tevékenykedő Caius sírhelyét a 3. században beépítették a városfalba, vélhetőleg így maradt meg az utókor számára. Bizony. Vannak érdekes helyek, kevésbé érdekes történettel. Bocs Caius!
Rövid látogatásom után kínomban arra gondoltam, hogy bemegyek a városba, enni-inni, kicsit sétálni. A városközpontba tartó metró megállóban állva a másik irányban lévő Basilica San Paolo megálló nevére lettem figyelmes. Soha nem hallottam róla, de időm volt, a metró is jött, hát 70 lépcső megtételével átrohantam a másik megállóba, s éppen elcsíptem a szerelvényt. Pár percen belül ott is voltam, a hatalmas monstrum tövében. A szebb időket is megélt templomot Szent Pál sírjának helyére építtette Constantinus császár (306-337), s a 9. századra ez volt Róma legnagyobb, legpompásabb és legjelentősebb temploma. Sajnos a falakon kívül maradt templom mára csak árnyéka régi önmagának, de őszintén szólva, az első olyan templom, mely nyugalmat árasztott, s nem az egymást taposó turisták vakuvillanásaitól volt hangos. Belépve a monumentális épületbe első utam egy kis kápolnába vezetett. A csend szinte fülsiketítő volt a zajos városi séták után. Ott ülve értettem meg igazán, hogy miért is a templomban keresnek menedéket az emberek. A mennyezetre tekintve szinte beleszédültem a látványba, s a minden bútorzatot mellőző főhajó méreteit nézve rádöbbentem, hogy mit is érezhet egy porszem, ha a Földet szemléli. Az eredeti másfél évezredet átvészelő templom az 1823-as tűzvésszel már nem tudott megbirkózni, s csaknem az egész leégett, melynek okát a mai napig homály fedi. A roppant veszteséget a világ minden részéről segítő kezek próbálták pótolni, s az egyház mellett az orosz cár, az egyiptomi alkirály és az olasz kormány is kivette részét az újjáépítésből, mely az eredeti terveknek megfelelően valósult meg. Állítólag az újjáépítéssel a templom elvesztette melegségét, de ezzel vitatkoznék. Az első olyan templom, mely legyőzte hatalmas méreteit s az alabástrom oszlopok mögött valahol ott bujkál a Szentlélek, s nem csupán a bőséges egyházi vagyonnal próbál kérkedni. Kilépve a templomból a templomkert sem okozott csalódást. Gyönyörűen gondozott növények, és egy monumentális Szent Pál szobor a kert közepén. A méltatlanul elfelejtett templomtól egyre távolabb kerülve vettem csak észre, hogy az idő elszaladt, s szaladtam a suliba. Új tanárunk Raffaella bemutatkozását követően az egész csoport bemutatkozott. A mexikói anya-lánya és a malagai Silvia maradtak, s csatlakozott egy amerikai, két japán, egy német, és öt spanyol. A szemmel látható hispán többséget elnézve Raffaella közölte, hogy spanyol-spanyol pár nem lehet, így a csapatmunkák során spanyol társaimat ismerhettem meg közelebbről. De csak a következő órától, mert ki is csengettek. A társakkal rövid sétára indultunk a Pantheon környékére, majd a Francesco által beígért vacsorára hivatkozva este 7 óra felé hazaindultam. Francesco közben írt, hogy a vacsora holnapra marad, és ne haragudjak. Nem haragudtam...

2010. augusztus 15., vasárnap

6 milliárd másik

Tizenharmadik...

Reggel misére menet nem meglepő módon igen üres volt a metró. A második megállónál felszállt egy 30 körüli nő, s velem szemben foglalt helyet. Elővett egy könyvet, s teljesen belefeledkezve olvasmányába, valami ordenáré módon kezdett az orrában matatni. Éhgyomor ide vagy oda, annyira ocsmány látvány volt, hogy majdnem kidobtam a taccsot, s természetesen - a szerencsétlenségeket, baleseteket, sokkoló videókat nézőkhöz hasonlóan- nem tudtam máshová nézni. Kíváncsiságból meglestem a kezében lévő könyvet, mely Danielle Steel egyik remekműve volt. Elgondolkodtató, hogy egy szerelemre éhes nő, harmincas évei derekán, karikagyűrűvel az ujján, miért Danielle Steel könyveit falja könyékig az orrában, ahelyett, hogy a férjét próbálná meg levenni a lábáról csinosabb öltözékkel, illendőbb viselkedéssel.
Kicsit utánanéztem az írónőnek és életének. Elképesztő! Nem csodálom, hogy ilyen termékeny. 7 gyerek (közülük 1 öngyilkos), 5 férj (közülük 1 sorozatos nemi erőszakért elítélt börtöntöltelék, 1 heroinfüggő - aki az öngyilkos gyerek vér szerinti apja egyébként, 1 borkereskedő és 2 bankár) és megannyi ház, otthon, kaland a világ különböző pontjain. No ettől még nem fogok rákattanni Danielle Steel könyveire, de nem árt ha az ember ismeri valamennyire azokat a dolgokat is, melyeket nem akar jobban megismerni.
Misére megint a Diocletianus termáiból átalakított bazilikába mentem, ahol ezúttal egy fiatal pap tartotta a misét. Minden a szokásos módon zajlott, majd mikor a szentáldozásra került sor két vágott szemű - vélhetőleg kínai- is beállt a sorba. A nő még kapott Krisztus testéből, de mikor láthatóan fogalma sem volt, hogy mit is kell vele csinálni, a rafkós kis pap a férfihoz - aki előttem állt egyébként- a következő kérdést intézte: "Catolico?" melyre a férfi fejének jobbra-balra ingatásával a "Nem." választ adta. A sort én zártam, s miután részesültem a szentségek szentségében, a pap kezében a cibóriummal kijött a hívek közé és visszavette Krisztus testét a nőtől. Bizony ám, itt aztán nem olyan egyszerű méltatlanul megkaparintani Krisztust. A kis közjáték után a mise rendben véget ért, én pedig egy kávéval öblítettem le az izgalmakat a Piazza Venezián. Út közben egy kiállítás promóciójára lettem figyelmes. "La dolce Vita" címen fut egy izgi tárlat, mely az '50-es, '60-as évek filmsztárjainak Rómában töltött édes napjait örökíti meg képekben. Charlton Heston Vespa háton a Ben Hur forgatása idején, Sean Connery csinos hölgyek társaságában a Colosseumnál és a féktelen bulik a Cinecittá falain belül. A kiállítás egyébként a Caesar, Augustus és Traianus fórumainak helyén álló múzeumban található. A fórum udvarán egy másik időszakos kiállítás is helyet kapott, 6 milliárd másik címmel. Az alsó szinten, az udvari részen a fennmaradt öltözőkabinokban alakították ki a tárlat különböző kérdésekkel foglalkozó termeit. A 6 milliárd másik egy nem túl eredeti ötletet dolgoz fel egyedülálló módon. Az emberiség génjeibe kódolt megismerési vágy nem csak a világra és a bennünket körülvevő dolgokra irányul, hanem a Föld nevű bolygón velünk osztozó - most éppen- 6 milliárd másik megismerésére is. Míg a különböző internetes közösségi portálok (nevek említése nélkül) csupán egy virtuális (=hamis) közösségi életet kínálnak, addig ez a tárlat az emberi természet és érzések tengerébe ugrik fejest. A maroknyi -6 fős- forgatócsoport 10 éven keresztül járta be a világ 78 országát és közel 6000 emberrel készített interjút, s a különböző termekben a különböző kérdésekre adott válaszokat hallgathatjuk. Mit tanultunk a szüleinktől? Mit akarunk továbbadni gyerekeinknek? Mi volt a gyerekkori álmunk? Mit bántunk meg a legjobban életünkben? Milyen harcokat kellett megvívnunk életünkben? S talán minden kérdés alapja? Mit jelent számunkra a szeretet? Ennyire lebilincselő és felkavaró múzeumi élményem azt hiszem még soha nem volt. Csodálatos dolog találkozni az egyszerű - a legjobb értelemben- ember bölcsességével, melyet egy élet tapasztalatai alapján fogalmaz meg, s melyeket mi is megfogalmazunk időről időre, csak nem feltétlenül mondjuk ki. Egy francia nő vallomása élete legnagyobb fájdalmáról, hogy nem törődött eleget a gyerekeivel, mert folyton dolgozott. Egy ír asszony gondolatai a házasságról, melynél nehezebb próba nincs az életben. Egy holland lány, akinek nem lehet gyereke. Egy palesztin lány, aki csak szabadon akar járni a világban. Egy japán férfi, aki az igaz szerelemért még öngyilkossági kísérletet is elkövetett. Egy libanoni férfi, aki szembeszállva a családjával szerelemből nősült. Egy thaiföldi öregember, aki bár nyomorúságos körülmények között él, s mégis gazdagnak érzi magát, mert vannak barátai. S egy kongói, egy francia, egy orosz, egy német, egy ausztrál, egy cseh, egy brazil és 6 milliárd másik, akik mind a barátságról, a családról, a szeretetről vallanak, nem pedig a munkáról, a pénzről, az anyagi javakról. S itt vagyunk mi is, egyedül a 6 milliárdból és együtt a 6 milliárddal, a saját történetünkkel, a saját örömünkkel, bánatunkkal, boldogságunkkal, tüskéinkkel és a saját családunkkal, szerelmünkkel és barátainkkal, akiknek mindent köszönhetünk, s akik nélkül az élet nem érne semmit. A több órásra nyúlt múzeumi látogatásom után megebédeltem, s hazajöttem, hogy írhassam a saját történetemet...