Huszonkilencedik...
Beköszöntött az ősz, vagy talán csak az idő is szomorú, hogy Kapitány nincs itt. Mindenesetre hideg van, minden borongós és az időjárás sem azon dolgozik, hogy jobbra forduljon a kedvem. Elvégeztem az utolsó simításokat is a szobában, s ahogy Annyok mondta emelt fővel távoztam. No azért nem mentem túl messzire, hiszen Fernanda szobatársa lettem egy éjszakára, ugyanis egy nappal korábban érkezett a helyemre a német lány. A kissé ideggombócnak tűnő lány egyébként orvostanhallgató, s egy hónapra jött Rómába gyakornoknak. Olyan álmában fogcsikorgató, Rose típusú az Elbaltázott nászéjszaka c. filmből. Napközben megérkezett Fernanda leendő lakótársa is, aki szintén magyar és nagyon szimpatikus lánynak tűnik. Édesanyja sajnos Eizelt-kórban szenved (lelőhetetlen pofagyár) de szerencsére éppen azelőtt távoztak mielőtt előcsalogatta volna a migrént az egész társaságból.
Miután elláttam magyarékat pár jó tanáccsal magam is úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost és démonűző akcióba lendülök. Az önkínzás olyan dimenzióit ismertem meg, melyre nem igazán voltam felkészülve. Olyan helyekre mentem, ahol Kapitánnyal együtt voltunk, de már a metró kiverte a biztosítékot a többiről nem is beszélve. Este beszaladtam misére a Piazza Repubblicán álló bazilikába, de a kedvem ettől sem fordult jobbra. Fáradtan és szomorúan értem haza. Kisvártatva Fernanda is befutott, akivel még éjszaka beszélgettünk egy darabig, majd elaludtunk...
2010. augusztus 31., kedd
2010. augusztus 30., hétfő
Utolsó
Huszonnyolcadik...
Utolsó éjszakámat töltöm ma a szobámban. A szobában, mely egy teljes hónapon át nyújtott menedéket, ringatott álomba, fogadta be szeretteimet és volt a római otthonom. Ennek örömére a napot mosással, pakolással, vasalással, bevásárlással és némi pihenéssel töltöttem, de sajnos mindeközben egyetlen dologra tudtam gondolni egész nap. Szomorú vagyok! És sajnos ezt semmilyen házimunka nem tudja feledtetni. Egész nap csak szédelegtem és képtelen voltam kimozdulni, leszámítva a vásárlást. Vettem mindenféléket, hogy ne üres kézzel menjek az Akadémiára. Miután elkészültem a legjobbnak láttam hamar véget vetni ennek a napnak.
Utolsó éjszakámat töltöm ma a szobámban. A szobában, mely egy teljes hónapon át nyújtott menedéket, ringatott álomba, fogadta be szeretteimet és volt a római otthonom. Ennek örömére a napot mosással, pakolással, vasalással, bevásárlással és némi pihenéssel töltöttem, de sajnos mindeközben egyetlen dologra tudtam gondolni egész nap. Szomorú vagyok! És sajnos ezt semmilyen házimunka nem tudja feledtetni. Egész nap csak szédelegtem és képtelen voltam kimozdulni, leszámítva a vásárlást. Vettem mindenféléket, hogy ne üres kézzel menjek az Akadémiára. Miután elkészültem a legjobbnak láttam hamar véget vetni ennek a napnak.
2010. augusztus 29., vasárnap
Ágyő
Huszonhetedik...
Bátran mondhatom, hogy ez az a nap, amit a legkevésbé sem vártam. Mégis eljött. Reggeltől fogva igyekeztünk úgy tenni, mintha ez nem is az a nap lenne, de sajnos az. A nap mikor Kapitány újra vízre száll, s egészen a Dunáig hajózik. Torokszorító érzés és egyetlen porcikám sem kívánja.
Reggel mindenesetre összekaptuk magunkat és elindultunk a Stadio Olimpicohoz, hogy a tegnap elhangzottak alapján megtekintsük a stadiont. Való igaz, a környék már nem volt lezárva, de a drága jó biztosúr azt az apró részletet elfelejtette közölni, hogy a játéktér nincs nyitva a köznek, csak a jeggyel rendelkező, meccsre igyekvők mehetnek be, turista csoportok látogatása nem lehetséges. Pazaaaaaaaaaar! Azért kívülről alaposan körbejártuk mégiscsak egy olimpiai stadion volt hajdanán. Jópofa nép ez az olasz meg kell hagyni. Itt van ez a rengeteg rom, maradvány, régészeti lelet, melyeket nem győznek, hogy restaurálni, óvni és megőrizni az utókor számára, de az élő épületeket - amilyen például a stadion és környéke is- hagynak parlagon heverni vagy elenyészni. Az 1960-as - Rómában rendezett- Olimpia képeit nézegetve, azért megállapítottam, hogy a furfangos olaszok ezúttal is inkább igyekeztek kihasználni a város adta lehetőségeket, s kevesebb új és drága épületet emelni. Cserébe viszont több exkluzív helyszínen tartani a sporteseményeket. S ha jobban meggondoljuk igazuk is van (volt)! Arra azonban mindeddig nem jöttek még rá sajnos, hogy a főváros két klubcsapatának szépen hozna a konyhára, ha a megnyitnák az érdeklődők előtt a sportcsarnokot, s tetemes pénzeket kérhetnének el, ahogy teszik azt például Madridban.
A sportnegyed bejárása és az egyetlen fennmaradt Mussolini nevét hirdető emlékmű lefényképezése után már nem igazán maradt energiánk semmire, s így a hamarabb hazaérni - kevesebbet idegeskedni kombináció mellett döntöttünk. Hazaérve pakolászás, szendvicskészítés és indultunk is a reptérre. Kikísértem az én Kapitányomat a repülőtérre, hogy annyival is több időt tölthessünk együtt, de alig pár percünk maradt, s indulnia is kellett.
Ágyő Kapitány!
63.
Bátran mondhatom, hogy ez az a nap, amit a legkevésbé sem vártam. Mégis eljött. Reggeltől fogva igyekeztünk úgy tenni, mintha ez nem is az a nap lenne, de sajnos az. A nap mikor Kapitány újra vízre száll, s egészen a Dunáig hajózik. Torokszorító érzés és egyetlen porcikám sem kívánja.
Reggel mindenesetre összekaptuk magunkat és elindultunk a Stadio Olimpicohoz, hogy a tegnap elhangzottak alapján megtekintsük a stadiont. Való igaz, a környék már nem volt lezárva, de a drága jó biztosúr azt az apró részletet elfelejtette közölni, hogy a játéktér nincs nyitva a köznek, csak a jeggyel rendelkező, meccsre igyekvők mehetnek be, turista csoportok látogatása nem lehetséges. Pazaaaaaaaaaar! Azért kívülről alaposan körbejártuk mégiscsak egy olimpiai stadion volt hajdanán. Jópofa nép ez az olasz meg kell hagyni. Itt van ez a rengeteg rom, maradvány, régészeti lelet, melyeket nem győznek, hogy restaurálni, óvni és megőrizni az utókor számára, de az élő épületeket - amilyen például a stadion és környéke is- hagynak parlagon heverni vagy elenyészni. Az 1960-as - Rómában rendezett- Olimpia képeit nézegetve, azért megállapítottam, hogy a furfangos olaszok ezúttal is inkább igyekeztek kihasználni a város adta lehetőségeket, s kevesebb új és drága épületet emelni. Cserébe viszont több exkluzív helyszínen tartani a sporteseményeket. S ha jobban meggondoljuk igazuk is van (volt)! Arra azonban mindeddig nem jöttek még rá sajnos, hogy a főváros két klubcsapatának szépen hozna a konyhára, ha a megnyitnák az érdeklődők előtt a sportcsarnokot, s tetemes pénzeket kérhetnének el, ahogy teszik azt például Madridban.
A sportnegyed bejárása és az egyetlen fennmaradt Mussolini nevét hirdető emlékmű lefényképezése után már nem igazán maradt energiánk semmire, s így a hamarabb hazaérni - kevesebbet idegeskedni kombináció mellett döntöttünk. Hazaérve pakolászás, szendvicskészítés és indultunk is a reptérre. Kikísértem az én Kapitányomat a repülőtérre, hogy annyival is több időt tölthessünk együtt, de alig pár percünk maradt, s indulnia is kellett.
Ágyő Kapitány!
63.
2010. augusztus 28., szombat
Sabbath van ugye Zsidókám?
Huszonhatodik...
Rendes katolikusként, Kapitányommal ma alaposan megünnepeltük a Sabbathot, mely nem is olyan értelmetlen, mint elsőre tűnik. A zsidók számára a hét legfontosabb napja a szombat, mely a családi körben töltött pihenés és közös imádság ideje. S ki ne tudná, hogy Jézus zsidó volt? Ha pedig Jézus zsidóként élte élete nagy részét, akkor mi miért is ne ünnepelhetnénk a Sabbahot? Van ennek bármi értelme? Nem sok, de lényeg a lényeg, a reggelt pihenéssel, reggelizéssel, egymással töltöttük, hogy kora délután kipihenten indulhassunk a Stadio Olimpico-hoz. Az útvonaltervezőnek hála hamar megérkeztünk, de sajnos a Róma meccs miatt le volt zárva minden. Illemtudóan megérdeklődtem az őrtől, hogy holnap látogatható-e a komplexum, melyre igennel felelt. Egy estére tervezett és leszervezett program miatt már csak egy rövidebb kirándulásra futotta időnkből, így elindultunk a Trastevere szomszédságában álló zsidónegyedbe, mely ugyan csak néhány utcát jelent, de hangulata - és a negyedben árusított fahéjas pizza- csodálatos. Utóbbi állítólag a pápának is kedvenc csemegéje. Mi fahéjas pizzát ugyan nem találtunk, de annál finomabb fagyit viszont igen, egy helyes kis fagyizóban, mely Róma legrégebbi hídjának lábánál bújik meg. Fagyinkat elmajszolva és a zsidónegyedet bejárva csakhamar rájöttünk, hogy ha az esti programra vissza akarunk érni, azonnal rohannunk kell a Battistinire. Szerencsére egy katolikus országban, szombaton zavartalan rendben járnak a buszok, metrók és villamosok, így nem kellett sokat várakoznunk, hogy hazaérjünk. Gyors fürdés, készülődés, s teljes puccparádéban indultunk a Piazza Repubblica irányába, ahol a város egyetlen anglikán templomába volt koncertjegyünk. A koncert a meghirdetett időpontnak megfelelően pontban 20 órakor kezdődött, s két dolog azonnal világossá vált számunkra: 1. a zene egy fos. EGY FOS! 2. az anglikánok szeretik a forróságot. A szabad ég alatt mért 40 fok enyhet adónak bizonyult a benti 80 fokhoz képest, mely először csak rövid lefolyású röhögőgörcsöt okozott, kisvártatva azonban Plutoi babérokra törtünk. Egymás vállán ért minket az álom erőtlen operaáriák kereszttüzében, mely ellen egy darabig próbáltunk harcolni, de mikor éreztük, hogy a kéz amely egyre mélyebb álomba ránt minket erősebb, mint vágyunk az ébren maradásra, kénytelenek voltunk megadni magunkat. A koncert végeztével az elsöprő tapsvihart és a CD vásárlást meghagytuk a palimadaraknak, mi inkább fejvesztve menekültünk ki az éjszaka simogató melegébe. Éhünk enyhítésére - mely reggel 10 óra óta egyre növekedett- betértünk a két ismerősen csengő betű piros sárga fényben úszó helységébe, hogy teletömhessük bendőnket, jó öreg amerikai falatokkal. Nyamiiiii! Életemben nem esett még ilyen jól műkaja, mint ma! A Spagna állomásig elsétáltunk, hogy véletlenül se maradjon ki Kapitány életéből még egy nagy adag turista giccs, majd metróra pattanva repültünk a Battira, hogy nyugovóra térhessünk.
Rendes katolikusként, Kapitányommal ma alaposan megünnepeltük a Sabbathot, mely nem is olyan értelmetlen, mint elsőre tűnik. A zsidók számára a hét legfontosabb napja a szombat, mely a családi körben töltött pihenés és közös imádság ideje. S ki ne tudná, hogy Jézus zsidó volt? Ha pedig Jézus zsidóként élte élete nagy részét, akkor mi miért is ne ünnepelhetnénk a Sabbahot? Van ennek bármi értelme? Nem sok, de lényeg a lényeg, a reggelt pihenéssel, reggelizéssel, egymással töltöttük, hogy kora délután kipihenten indulhassunk a Stadio Olimpico-hoz. Az útvonaltervezőnek hála hamar megérkeztünk, de sajnos a Róma meccs miatt le volt zárva minden. Illemtudóan megérdeklődtem az őrtől, hogy holnap látogatható-e a komplexum, melyre igennel felelt. Egy estére tervezett és leszervezett program miatt már csak egy rövidebb kirándulásra futotta időnkből, így elindultunk a Trastevere szomszédságában álló zsidónegyedbe, mely ugyan csak néhány utcát jelent, de hangulata - és a negyedben árusított fahéjas pizza- csodálatos. Utóbbi állítólag a pápának is kedvenc csemegéje. Mi fahéjas pizzát ugyan nem találtunk, de annál finomabb fagyit viszont igen, egy helyes kis fagyizóban, mely Róma legrégebbi hídjának lábánál bújik meg. Fagyinkat elmajszolva és a zsidónegyedet bejárva csakhamar rájöttünk, hogy ha az esti programra vissza akarunk érni, azonnal rohannunk kell a Battistinire. Szerencsére egy katolikus országban, szombaton zavartalan rendben járnak a buszok, metrók és villamosok, így nem kellett sokat várakoznunk, hogy hazaérjünk. Gyors fürdés, készülődés, s teljes puccparádéban indultunk a Piazza Repubblica irányába, ahol a város egyetlen anglikán templomába volt koncertjegyünk. A koncert a meghirdetett időpontnak megfelelően pontban 20 órakor kezdődött, s két dolog azonnal világossá vált számunkra: 1. a zene egy fos. EGY FOS! 2. az anglikánok szeretik a forróságot. A szabad ég alatt mért 40 fok enyhet adónak bizonyult a benti 80 fokhoz képest, mely először csak rövid lefolyású röhögőgörcsöt okozott, kisvártatva azonban Plutoi babérokra törtünk. Egymás vállán ért minket az álom erőtlen operaáriák kereszttüzében, mely ellen egy darabig próbáltunk harcolni, de mikor éreztük, hogy a kéz amely egyre mélyebb álomba ránt minket erősebb, mint vágyunk az ébren maradásra, kénytelenek voltunk megadni magunkat. A koncert végeztével az elsöprő tapsvihart és a CD vásárlást meghagytuk a palimadaraknak, mi inkább fejvesztve menekültünk ki az éjszaka simogató melegébe. Éhünk enyhítésére - mely reggel 10 óra óta egyre növekedett- betértünk a két ismerősen csengő betű piros sárga fényben úszó helységébe, hogy teletömhessük bendőnket, jó öreg amerikai falatokkal. Nyamiiiii! Életemben nem esett még ilyen jól műkaja, mint ma! A Spagna állomásig elsétáltunk, hogy véletlenül se maradjon ki Kapitány életéből még egy nagy adag turista giccs, majd metróra pattanva repültünk a Battira, hogy nyugovóra térhessünk.
A világhírű tatár vezér... Vati
Huszonötödik...
Reggelünk a Vatikánnál kezdődött. A sort skippelve bejutottunk reggel 10 órakor. A múzeum minden várakozásunkon felül teljesített. Minden giccses rémálmot felülmúló, ordenáré arany és freskó parádé amerre csak a szem ellát, megspékelve a tehetségesebb művészek legjelentéktelenebb műveivel, valamint az öntött vas kortárs ganéval, aminek se értéke, se értelme, se funkciója csak az elferdült ízlésű tag valamelyik múzeumüzemeltetőnek a lánya/fia/szeretője/unokaöccse stb. A délután kettőig tartó kálváriával nem is untatnék senkit. A legjobb - szerintem mindkettőnk nevében bátran mondhatom- a múzeumban fogyasztott kávé volt. A múzeum kertjében egy árnyas padon ücsörögtünk egy darabig, hogy kiheverjük a fejünket ütlegelő freskókat, a millió aranylázban égő pápai hintót és a tetemes egyházi vagyont felvonultató műkincs-orgiát. A hányattatásokat jobbnak láttuk egy ebéddel leöblíteni, s egy helyes olasz vendéglőben, egy helyes olasz vendéglős bácsi vendégszeretetét élvezve fogyasztottuk jól megérdemelt, egyszerű étkünket.
Ha már giccs, adjunk neki! - gondoltuk, s elindultunk a Szent Péter Bazilika felé. Kivártuk a sorunkat, miközben egy németül beszélő olasz nő - kiváló párosítás egyébként- lökdösődve próbálta kettőnkön keresztülfúrni turista csoportját. Az erőszakos idegenvezető megalapozta amúgy sem túl rózsás hangulatunkat, melyet csak fokozott, hogy a biztonsági ellenőrzés után kiállítottak a sorból, mondván túl rövid a szoknyám. Aha! Tavaly még elég szentséges volt ugyanez a szoknya, melyből való igaz kilóg a térdkalácsom...
A táskámban szerencsére állandósítottam egy korábban zsákmányolt eldobható kendőt ilyen esetekre, így lábam köré tekertem a világoskék posztódarabot, s zsákbanfutást mímelve - Kapitány segítségével- felszökdécseltem a bazilika ajtajáig, onnan még néhány lépést tettem ebben a nevetséges maskarában, míg el nem hagytuk az őrt, mikor is Kapitány kiadta a parancsot: "Nem bohóckodni! Kendőt elrakni! Homo sapienshez méltón járni!" A parancs az parancs, így roppant erkölcstelenül de legalább megkönnyebbülve lépdeltem tovább büszkén Kapitányom jobbján. A templomban egyébként mindenütt őrök portyáznak, s kire "ledér" viselete miatt szólnak rá, kire a fényképezőgépe miatt, kire azért mert nekitámaszkodott egy pillanatra egy márvány oszlopnak, kire azért, mert be merészelt lépni. Mondhatom ha valami, akkor ez az élmény aztán meghozza az ember kedvét a katolikus valláshoz. Tulajdonképpen az egész élmény elveszik ezeknek a csinovnyikoknak köszönhetően, hiszen már a bejárattól kezdve az ember alaphangulata olyan "elegem van, mikor lesz már vége" típusú, s ennek semmi köze a valláshoz, hithez, szeretethez, Jézushoz vagy Istenhez.
A bazilika megtekintése - mely igencsak derűtlen hangulatban telt- után felcaplattunk a kupolába. Mókás volt nézni, hogy az edzetlen turisták hogyan ziháltak a tizedik lépcsőfoktól kezdve, míg mi fegyelmezetten kapaszkodtunk egyre feljebb és feljebb, míg végül felértünk Michelangelo remekművébe, s onnan csodálhattuk először a templom roppant belső terét, majd kintről a csodálatos Rómát, mely szó szerint a lábunk előtt hevert. Kissé elcsigázott hangulatban indultunk lefelé, ahonnan már csak egy rövid kitérőt tettünk az Angyalvárhoz, hogy mégiscsak lássuk élőben az őszi operaelőadás majdani díszletét, majd bevásároltunk a vacsorához. A (figyelem sokkoló részletek következnek, csak erős idegzetűeknek!) gyertyafényes vacsoránkhoz minden ehető és kevésbé ehető kelléket megvásároltunk. Mécses híján gyertyaként egy szülinapi tortára való 3-as pislákolt társaságunkban. Romantikus falatozásunkat befejezve hamar az ágyban kötöttünk ki, ezúttal azonban minden erotikus elemet mellőzve, agyonütve hevertünk s reggelig egy hajszálnyit sem mozdulva aludtunk egymás mellett.
Reggelünk a Vatikánnál kezdődött. A sort skippelve bejutottunk reggel 10 órakor. A múzeum minden várakozásunkon felül teljesített. Minden giccses rémálmot felülmúló, ordenáré arany és freskó parádé amerre csak a szem ellát, megspékelve a tehetségesebb művészek legjelentéktelenebb műveivel, valamint az öntött vas kortárs ganéval, aminek se értéke, se értelme, se funkciója csak az elferdült ízlésű tag valamelyik múzeumüzemeltetőnek a lánya/fia/szeretője/unokaöccse stb. A délután kettőig tartó kálváriával nem is untatnék senkit. A legjobb - szerintem mindkettőnk nevében bátran mondhatom- a múzeumban fogyasztott kávé volt. A múzeum kertjében egy árnyas padon ücsörögtünk egy darabig, hogy kiheverjük a fejünket ütlegelő freskókat, a millió aranylázban égő pápai hintót és a tetemes egyházi vagyont felvonultató műkincs-orgiát. A hányattatásokat jobbnak láttuk egy ebéddel leöblíteni, s egy helyes olasz vendéglőben, egy helyes olasz vendéglős bácsi vendégszeretetét élvezve fogyasztottuk jól megérdemelt, egyszerű étkünket.
Ha már giccs, adjunk neki! - gondoltuk, s elindultunk a Szent Péter Bazilika felé. Kivártuk a sorunkat, miközben egy németül beszélő olasz nő - kiváló párosítás egyébként- lökdösődve próbálta kettőnkön keresztülfúrni turista csoportját. Az erőszakos idegenvezető megalapozta amúgy sem túl rózsás hangulatunkat, melyet csak fokozott, hogy a biztonsági ellenőrzés után kiállítottak a sorból, mondván túl rövid a szoknyám. Aha! Tavaly még elég szentséges volt ugyanez a szoknya, melyből való igaz kilóg a térdkalácsom...
A táskámban szerencsére állandósítottam egy korábban zsákmányolt eldobható kendőt ilyen esetekre, így lábam köré tekertem a világoskék posztódarabot, s zsákbanfutást mímelve - Kapitány segítségével- felszökdécseltem a bazilika ajtajáig, onnan még néhány lépést tettem ebben a nevetséges maskarában, míg el nem hagytuk az őrt, mikor is Kapitány kiadta a parancsot: "Nem bohóckodni! Kendőt elrakni! Homo sapienshez méltón járni!" A parancs az parancs, így roppant erkölcstelenül de legalább megkönnyebbülve lépdeltem tovább büszkén Kapitányom jobbján. A templomban egyébként mindenütt őrök portyáznak, s kire "ledér" viselete miatt szólnak rá, kire a fényképezőgépe miatt, kire azért mert nekitámaszkodott egy pillanatra egy márvány oszlopnak, kire azért, mert be merészelt lépni. Mondhatom ha valami, akkor ez az élmény aztán meghozza az ember kedvét a katolikus valláshoz. Tulajdonképpen az egész élmény elveszik ezeknek a csinovnyikoknak köszönhetően, hiszen már a bejárattól kezdve az ember alaphangulata olyan "elegem van, mikor lesz már vége" típusú, s ennek semmi köze a valláshoz, hithez, szeretethez, Jézushoz vagy Istenhez.
A bazilika megtekintése - mely igencsak derűtlen hangulatban telt- után felcaplattunk a kupolába. Mókás volt nézni, hogy az edzetlen turisták hogyan ziháltak a tizedik lépcsőfoktól kezdve, míg mi fegyelmezetten kapaszkodtunk egyre feljebb és feljebb, míg végül felértünk Michelangelo remekművébe, s onnan csodálhattuk először a templom roppant belső terét, majd kintről a csodálatos Rómát, mely szó szerint a lábunk előtt hevert. Kissé elcsigázott hangulatban indultunk lefelé, ahonnan már csak egy rövid kitérőt tettünk az Angyalvárhoz, hogy mégiscsak lássuk élőben az őszi operaelőadás majdani díszletét, majd bevásároltunk a vacsorához. A (figyelem sokkoló részletek következnek, csak erős idegzetűeknek!) gyertyafényes vacsoránkhoz minden ehető és kevésbé ehető kelléket megvásároltunk. Mécses híján gyertyaként egy szülinapi tortára való 3-as pislákolt társaságunkban. Romantikus falatozásunkat befejezve hamar az ágyban kötöttünk ki, ezúttal azonban minden erotikus elemet mellőzve, agyonütve hevertünk s reggelig egy hajszálnyit sem mozdulva aludtunk egymás mellett.
2010. augusztus 26., csütörtök
Időutazás
Huszonnegyedik...
S az Úr a huszonnegyedik napon, mikor látá Capitano és Marine elszántságát, így szólt: "ma hajnalban - bizony mondom néktek- egy hosszú fehér gépkígyó, mely gyorsabban siklik, mint a képzelet elrepít majd titeket egy mesebeli tájra, mely nem a ma emberének munkáját dicséri, hanem régi korok dicsőségét hirdeti. A Nap alig mozdul, s ti mégis kétezer évet repültök majd vissza, hogy lássátok, az ember mily nagy tudott lenni, s mily csodát tudott alkotni szabad akaratából és saját erejéből. Menjetek, s nézzétek meg a régmúltat, hogy mire elér Benneteket az alkony, s felébredtek a kétezer éves álomból, tudomást szerezzetek az ókor nagyjairól!"
Szerintem legalábbis valami ilyesmit mondott volna.
Kivételesen a reggel reggel kezdődött, hogy még a pörkölő hőség előtt kiérjünk az antik városrészbe, ahol nem kisebb dologra vállalkoztunk, mint a Colosseum, a Forum Romanum, a Palatinus domb és egyéb járulékos - semmi pejor. felhang- ókori épületek, építmények megtekintésére. Hála Bridget A. English-nek (National Geographic külső munkatárs) valóban nem kellett sorban állnunk a jegyünkért, hiszen mindenki a Colosseumnál tolakszik, mi pedig kombinált jegyünket a Palatinus bejáratánál vettük meg.
Sétánkat tehát a Palatinuson (Palatino) kezdtük, mely már az ősidőktől fogva lakott terület volt. Hatalmas fái, és szebb napokat is megért épületmaradványai büszkén hirdetik a császárkori Róma pompáját. A monda szerint, miután Faustulus a pásztor rátalált Romulusra és Remusra, ide hozta fel az ikreket, s itt nevelte őket, míg isteni küldetésük át nem írta sorsukat. A területen már a köztársaság idején is Róma életének legjelentősebb személyiségei éltek, s miután Augustus császár, úgy döntött, hogy - ebben az egyben követve a köztársaság nagyjait- ide költözik, a Palatinus egy csapásra a császárok legkedveltebb lakóhelyévé vált. A forróság elől Octavianus szerény házának maradványai közé menekültünk, s a fennmaradt falfestmények és mozaikok is jó ízlésről és mértékletességről tettek tanúbizonyságot. Az első császár halálával mindez eltűnt, s olyan fényűzés - sokszor pazarlás- kezdődött, mely aligha mondható isteninek. Nem meglepő hát, hogy a palota szó is a palatinus szóból származik. A 4. századot követően, mikor Constantinus a mai Törökország területére helyezte át a birodalom központját a pompa köddé vált, s lassan enyészetnek indult.
A dombról nyíló fenséges kilátás már következő úti célunkat mutatta, vagyis a Forum Romanum romjait. A Forum, mely közel egy évezreden át volt az ókori Róma központja, ma Európa legjelentősebb régészeti lelőhelye. Az olasz főváros és a közlekedési vállalat számára egyébként sok fejfájást okoznak ezek - a régészeknek felbecsülhetetlen- lelőhelyek, hiszen az 1955 és 2000 között megépült két vonal átadása óta, a római metróépítés folyamatos leállításokba ütközik miattuk. A már meglévő vonalakat is csak néhány megállós szakaszonként tudták átadni, a tervezett C vonal, pedig gyakorlatilag, csak olyan városrészek alatt futna, melyek mind-mind nagy valószínűséggel meglepetéseket tartogatnak, s egy terület régészeti lelőhellyé nyilvánításától kezdve hosszú évekig nem kezdődhetnek munkálatok.
A Forum maradványainak megtekintése után a déli nap agylágyító sugaraiban fürdőzve Kapitánnyal úgy döntöttünk, hogy falatozunk valamit, majd rövid ejtőzés és délután jöhet a várva várt Colosseum. Ebéd után a véletlen a hatalmas lábhoz vezetett minket, ahol mi is elkészítettünk minden - a témából kihozható- vicces turista fotót.
A LÁBat elhagyva a Pantheon felé igyekeztünk, persze erről Kapitány akkor még mit sem tudott. Sajnos elvétettem az utcát és eggyel előbb mentünk be, mint ahol kellett volna, hogy a legpazarabb látványban legyen részünk, de azért panaszra nem volt ok. A Pantheonba lépve nem akármilyen fogadtatásban volt részünk. A templomot hangszer és énekszó töltötte be. A levegőben csak úgy áradt a szépség és a nyugalom. Kapitány meg is dicsért, hogy szépen gondoskodtam róla, hogy az első találkozásuk a Pantheonnal felejthetetlen legyen. Énekszó ide vagy oda, azért az első napon készített préselt pénzérmék közül helyesen választotta Kapitány a Colosseumot ábrázoló, csillogó, valaha volt 2 centest. A Colosseum ámulatba ejtő látványát nem lehetett felülmúlni, s ezt a bent tett sétánk csak megerősítette. A Colosseum más néven Amphiteatrum Flavium építése mindössze 10 évet vett igénybe (69-79). Vespasianus császár uralkodása idején kezdték építeni, Néró császár birtokához tartozó mesterséges tó helyén. Az amfiteátrum 48 méter magas, mely 4 emeletet jelent. Az első három emelet dór, jón és korinthoszi oszlopfővel megkoronázott tartószerkezetekkel kapaszkodnak egymásba. A stadion hatalmas méretei mellett a legmegdöbbentőbb talán az infrastruktúrája volt. A játéktér fölött egy vászon árnyékoló tartotta távol a csapadékot és hőséget. Az 50-80 ezer ember befogadására képes 80 bejáratot számláló stadiont állítólag 10 perc alatt ki lehetett üríteni. Mindez kétezer éve emberi kezek által épült, gépek és technikai szerkezetek segítsége nélkül. A négy emeleten kívül a föld alatt további két emelet szolgált a gladiátorok, az állatok és a halálra ítéltek elhelyezésére, valamint folyosók és aluljárók rendszere kígyózott itt, hogy a hírességek zavartalanul a helyükre, a kevésbé szerencsések pedig a küzdőtérre juthassanak. Az eredeti rendeltetésének megfelelően 400 évig működő Colosseum több ezer gladiátor, harcos, keresztény, elítélt és állat brutális lemészárlásának volt szemtanúja. A Colosseumban töltött idő után még kísérletet tettünk, hogy meglessük Caracalla termáit is. Kivételesen sikerrel jártunk bár mindössze 30 percünk maradt, hogy - leginkább- körbefussuk.
Az egész napos menet után megérdemelt vacsoránkhoz bevásároltunk egy supermercatoban, majd kis erkélyünkre kiköltözve császári étkeket lakmároztunk.
S az Úr a huszonnegyedik napon, mikor látá Capitano és Marine elszántságát, így szólt: "ma hajnalban - bizony mondom néktek- egy hosszú fehér gépkígyó, mely gyorsabban siklik, mint a képzelet elrepít majd titeket egy mesebeli tájra, mely nem a ma emberének munkáját dicséri, hanem régi korok dicsőségét hirdeti. A Nap alig mozdul, s ti mégis kétezer évet repültök majd vissza, hogy lássátok, az ember mily nagy tudott lenni, s mily csodát tudott alkotni szabad akaratából és saját erejéből. Menjetek, s nézzétek meg a régmúltat, hogy mire elér Benneteket az alkony, s felébredtek a kétezer éves álomból, tudomást szerezzetek az ókor nagyjairól!"
Szerintem legalábbis valami ilyesmit mondott volna.
Kivételesen a reggel reggel kezdődött, hogy még a pörkölő hőség előtt kiérjünk az antik városrészbe, ahol nem kisebb dologra vállalkoztunk, mint a Colosseum, a Forum Romanum, a Palatinus domb és egyéb járulékos - semmi pejor. felhang- ókori épületek, építmények megtekintésére. Hála Bridget A. English-nek (National Geographic külső munkatárs) valóban nem kellett sorban állnunk a jegyünkért, hiszen mindenki a Colosseumnál tolakszik, mi pedig kombinált jegyünket a Palatinus bejáratánál vettük meg.
Sétánkat tehát a Palatinuson (Palatino) kezdtük, mely már az ősidőktől fogva lakott terület volt. Hatalmas fái, és szebb napokat is megért épületmaradványai büszkén hirdetik a császárkori Róma pompáját. A monda szerint, miután Faustulus a pásztor rátalált Romulusra és Remusra, ide hozta fel az ikreket, s itt nevelte őket, míg isteni küldetésük át nem írta sorsukat. A területen már a köztársaság idején is Róma életének legjelentősebb személyiségei éltek, s miután Augustus császár, úgy döntött, hogy - ebben az egyben követve a köztársaság nagyjait- ide költözik, a Palatinus egy csapásra a császárok legkedveltebb lakóhelyévé vált. A forróság elől Octavianus szerény házának maradványai közé menekültünk, s a fennmaradt falfestmények és mozaikok is jó ízlésről és mértékletességről tettek tanúbizonyságot. Az első császár halálával mindez eltűnt, s olyan fényűzés - sokszor pazarlás- kezdődött, mely aligha mondható isteninek. Nem meglepő hát, hogy a palota szó is a palatinus szóból származik. A 4. századot követően, mikor Constantinus a mai Törökország területére helyezte át a birodalom központját a pompa köddé vált, s lassan enyészetnek indult.
A dombról nyíló fenséges kilátás már következő úti célunkat mutatta, vagyis a Forum Romanum romjait. A Forum, mely közel egy évezreden át volt az ókori Róma központja, ma Európa legjelentősebb régészeti lelőhelye. Az olasz főváros és a közlekedési vállalat számára egyébként sok fejfájást okoznak ezek - a régészeknek felbecsülhetetlen- lelőhelyek, hiszen az 1955 és 2000 között megépült két vonal átadása óta, a római metróépítés folyamatos leállításokba ütközik miattuk. A már meglévő vonalakat is csak néhány megállós szakaszonként tudták átadni, a tervezett C vonal, pedig gyakorlatilag, csak olyan városrészek alatt futna, melyek mind-mind nagy valószínűséggel meglepetéseket tartogatnak, s egy terület régészeti lelőhellyé nyilvánításától kezdve hosszú évekig nem kezdődhetnek munkálatok.
A Forum maradványainak megtekintése után a déli nap agylágyító sugaraiban fürdőzve Kapitánnyal úgy döntöttünk, hogy falatozunk valamit, majd rövid ejtőzés és délután jöhet a várva várt Colosseum. Ebéd után a véletlen a hatalmas lábhoz vezetett minket, ahol mi is elkészítettünk minden - a témából kihozható- vicces turista fotót.
A LÁBat elhagyva a Pantheon felé igyekeztünk, persze erről Kapitány akkor még mit sem tudott. Sajnos elvétettem az utcát és eggyel előbb mentünk be, mint ahol kellett volna, hogy a legpazarabb látványban legyen részünk, de azért panaszra nem volt ok. A Pantheonba lépve nem akármilyen fogadtatásban volt részünk. A templomot hangszer és énekszó töltötte be. A levegőben csak úgy áradt a szépség és a nyugalom. Kapitány meg is dicsért, hogy szépen gondoskodtam róla, hogy az első találkozásuk a Pantheonnal felejthetetlen legyen. Énekszó ide vagy oda, azért az első napon készített préselt pénzérmék közül helyesen választotta Kapitány a Colosseumot ábrázoló, csillogó, valaha volt 2 centest. A Colosseum ámulatba ejtő látványát nem lehetett felülmúlni, s ezt a bent tett sétánk csak megerősítette. A Colosseum más néven Amphiteatrum Flavium építése mindössze 10 évet vett igénybe (69-79). Vespasianus császár uralkodása idején kezdték építeni, Néró császár birtokához tartozó mesterséges tó helyén. Az amfiteátrum 48 méter magas, mely 4 emeletet jelent. Az első három emelet dór, jón és korinthoszi oszlopfővel megkoronázott tartószerkezetekkel kapaszkodnak egymásba. A stadion hatalmas méretei mellett a legmegdöbbentőbb talán az infrastruktúrája volt. A játéktér fölött egy vászon árnyékoló tartotta távol a csapadékot és hőséget. Az 50-80 ezer ember befogadására képes 80 bejáratot számláló stadiont állítólag 10 perc alatt ki lehetett üríteni. Mindez kétezer éve emberi kezek által épült, gépek és technikai szerkezetek segítsége nélkül. A négy emeleten kívül a föld alatt további két emelet szolgált a gladiátorok, az állatok és a halálra ítéltek elhelyezésére, valamint folyosók és aluljárók rendszere kígyózott itt, hogy a hírességek zavartalanul a helyükre, a kevésbé szerencsések pedig a küzdőtérre juthassanak. Az eredeti rendeltetésének megfelelően 400 évig működő Colosseum több ezer gladiátor, harcos, keresztény, elítélt és állat brutális lemészárlásának volt szemtanúja. A Colosseumban töltött idő után még kísérletet tettünk, hogy meglessük Caracalla termáit is. Kivételesen sikerrel jártunk bár mindössze 30 percünk maradt, hogy - leginkább- körbefussuk.
Az egész napos menet után megérdemelt vacsoránkhoz bevásároltunk egy supermercatoban, majd kis erkélyünkre kiköltözve császári étkeket lakmároztunk.
2010. augusztus 25., szerda
Kőbánya alsó
Huszonharmadik...
Napunk lustálkodással indult, s megbeszéltük, hogy csak koradélután vesszük nyakunkba a várost. Első utunk a Policlinico állomás környékére vezetett, hogy a törzshelyemen faljunk valamit, s megmutassam a sulimat. Ebből csak egy dolog maradt el... Még szerencse, hogy Kapitány is gondoskodott róla tegnap este a Trevi-kútnál, hogy visszajutunk Rómába. A suli nem megtekintése után javasoltam, hogy a Szent Pál Bazilikát látogassuk meg. Szerencsére Kapitánynak is akkora élmény volt, mint nekem. Miután körbejártuk a még mindig csodálatos templomot, kiültünk egy kicsit a templomkertbe. Az ücsörgésből napfürdőzés lett, a napfürdőzésből fényképezkedés, a fényképezkedésből önkioldás, az önkioldásból tegyünk alá egy könyvet, a tegyünk alá egy könyvetből pedig a legértékesebb hozzámtartozó majdnem elvesztése. Bizony. Én balga a kövön felejtettem a National Geographic Traveller Róma kiadványát, mely nem csupán egy könyv, hanem az egyetlen társaságom és barátom, mikor Kapitány nincs velem. Csakhátaszerelemugyekicsitösszekavarjaazembergondolataitjózaneszevakációramegykoncentrálóképességecigánykereketfigyelmepedigfittyethány. No velem is valami hasonló történt abban a majdnem végzetes pillanatban, mikor is útikönyvemet kicsit tovább hagytam sütkérezni a kövön, mint kellett volna. A templomban szinte azonnal ráeszméltem a mérhetetlen veszteségre, s csapot-papot magam mögött hagyva rohantam fejvesztve az udvarra, ahol láss csodát megtaláltam Könyvemet. Sokat emlegetett anyanyelvünk egyedülállóságának hála kis barátom nem kellett senkinek. Utoljára ilyen remegős idegességet az államvizsgámon éreztem. Huh! - gondoltam magamban, s Kapitányom után eredtem, aki még mindig a templomot csodálta, emellett pedig értetlenkedve figyelte a majdnem tökéletes templom mennyezetéről áradó áhitatmentes aranyozott giccsparádét, melyet drága vatikáni barátaink névjegyként hagytak minden valamire való templom plafonján. A "de miért?" arckifejezést elnézve javasoltam, hogy induljunk, s nézzünk meg a római Catacombák valamelyikét. Az ötlet osztatlan sikert aratott, s egy kisebb vargabetű megtétele után a metró térképét szemlélve kifundáltuk, hogy melyik busszal meddig kell mennünk, hogy ne kelljen visszamenni a Termini pályaudvarig, s onnan visszaszerencsétlenkedni majdnem ugyaneddig. Választásunk valóban rövidebbé tette utunkat, tekintve, hogy nem kellett feleslegesen sok időt és pénzt fecsérelnünk a Catacomba megtekintésére. Mi bizony nem foglalkozunk a felesleges turista maszlaggal. Catacomba? Múzeum? Kultúra? Kit izgat! Irány Kőbánya!!! Tizenöt lesétált buszmegállóval, százötven szúnyogcsípéssel, egy kisebb hisztérikus kétségbeeséssel és a római kommunisták maroknyi csapatának rejtekhelyéül szolgáló gettóbéli lakótelep felfedezésével később Kapitány halkan megjegyezte, hogy akár buszra is szállhatnánk. Miután pedig beláttam, hogy okoskodásom teljes mértékben értelmét vesztette, hallgatva az okosabbra buszra pattantunk. Egy kemény megállóval később le is szálltunk a végállomáson, de ez végre már ismerős környék volt, s a közelben lévő megállóból több busz is a piros-fehér M-mel jelzett oltalmat adó metrómegállók irányába közlekedett. HURRÁ! Buszunkkal - melynek zaját hol gyomorkorgásunk, hogy szemkopogásunk harsogta túl- a Santa Maria Maggiore mellett kötöttünk ki. Innen egyenes út vezetett a Cavour-ra ahol végső elkeseredésünkben Róma talán legviccesebb """éttermében""" kötöttünk ki. A falatozót üzemeltető család Közép-Afrika környékéről származhatott át a csizmára, s hogy-hogy nem, egy belvárosi nem épp autentikus étkezde üzemeltetésébe fogtak. Hogy az általuk kínált olasz étkek és fagylalt, vagy az ingyen WIFI hozott többet a konyhára nem tudhatjuk, mindenesetre a felszolgált étel végül a várakozásokon felül teljesített. (Várakozás = gyomorrontás, hasmenés, hányás stb.) Szerencsére nem találkoztunk efféle tünetekkel. Enyhén túlszámlázott vacsoránk után felkapaszkodtunk a Cavourtól induló lépcsősoron, mely a műszaki egyetemhez vezetett, ahonnan már csak pár lépés volt a Colosseum, melyből Kapitány mit sem sejtett. Az amúgy is csodálatos épületet a legpazarabb látványt kínáló oldaláról közelítettük meg. Kapitány arcára nézve az ámulat szó jutott elsőként az eszembe, s aki nem ezt érzi látva a Colosseumot, az vagy látássérült, vagy hazudik. Miután minden oldalról megcsodáltuk, elindultunk egy úton, melyre mindenhonnan kiírták, hogy VIETATO! Van-e nagyobb kihívás egy turista számára, mint figyelmen kívül hagyni az efféle csekélységeket?
Visszaérve az egyre kevésbé zsúfolt térre a szaxofonos még mindig megállás nélkül fújta a "When a man loves a woman" és a "Hotel California" dallamait. Kitartásának még a szomszédban zajló fesztiválon fellépő humorista és a vicceit kísérő hahota és tapsvihar sem tudott gátat szabni.
Lesétálva a Piazza Venezia-ra rövid pihenőnk után úgy döntöttünk hazafelé vesszük az irányt, hogy kipihenhessük a csodálatos Kőbányát, melyhez foghatót csak keveset lát az ember.
Napunk lustálkodással indult, s megbeszéltük, hogy csak koradélután vesszük nyakunkba a várost. Első utunk a Policlinico állomás környékére vezetett, hogy a törzshelyemen faljunk valamit, s megmutassam a sulimat. Ebből csak egy dolog maradt el... Még szerencse, hogy Kapitány is gondoskodott róla tegnap este a Trevi-kútnál, hogy visszajutunk Rómába. A suli nem megtekintése után javasoltam, hogy a Szent Pál Bazilikát látogassuk meg. Szerencsére Kapitánynak is akkora élmény volt, mint nekem. Miután körbejártuk a még mindig csodálatos templomot, kiültünk egy kicsit a templomkertbe. Az ücsörgésből napfürdőzés lett, a napfürdőzésből fényképezkedés, a fényképezkedésből önkioldás, az önkioldásból tegyünk alá egy könyvet, a tegyünk alá egy könyvetből pedig a legértékesebb hozzámtartozó majdnem elvesztése. Bizony. Én balga a kövön felejtettem a National Geographic Traveller Róma kiadványát, mely nem csupán egy könyv, hanem az egyetlen társaságom és barátom, mikor Kapitány nincs velem. Csakhátaszerelemugyekicsitösszekavarjaazembergondolataitjózaneszevakációramegykoncentrálóképességecigánykereketfigyelmepedigfittyethány. No velem is valami hasonló történt abban a majdnem végzetes pillanatban, mikor is útikönyvemet kicsit tovább hagytam sütkérezni a kövön, mint kellett volna. A templomban szinte azonnal ráeszméltem a mérhetetlen veszteségre, s csapot-papot magam mögött hagyva rohantam fejvesztve az udvarra, ahol láss csodát megtaláltam Könyvemet. Sokat emlegetett anyanyelvünk egyedülállóságának hála kis barátom nem kellett senkinek. Utoljára ilyen remegős idegességet az államvizsgámon éreztem. Huh! - gondoltam magamban, s Kapitányom után eredtem, aki még mindig a templomot csodálta, emellett pedig értetlenkedve figyelte a majdnem tökéletes templom mennyezetéről áradó áhitatmentes aranyozott giccsparádét, melyet drága vatikáni barátaink névjegyként hagytak minden valamire való templom plafonján. A "de miért?" arckifejezést elnézve javasoltam, hogy induljunk, s nézzünk meg a római Catacombák valamelyikét. Az ötlet osztatlan sikert aratott, s egy kisebb vargabetű megtétele után a metró térképét szemlélve kifundáltuk, hogy melyik busszal meddig kell mennünk, hogy ne kelljen visszamenni a Termini pályaudvarig, s onnan visszaszerencsétlenkedni majdnem ugyaneddig. Választásunk valóban rövidebbé tette utunkat, tekintve, hogy nem kellett feleslegesen sok időt és pénzt fecsérelnünk a Catacomba megtekintésére. Mi bizony nem foglalkozunk a felesleges turista maszlaggal. Catacomba? Múzeum? Kultúra? Kit izgat! Irány Kőbánya!!! Tizenöt lesétált buszmegállóval, százötven szúnyogcsípéssel, egy kisebb hisztérikus kétségbeeséssel és a római kommunisták maroknyi csapatának rejtekhelyéül szolgáló gettóbéli lakótelep felfedezésével később Kapitány halkan megjegyezte, hogy akár buszra is szállhatnánk. Miután pedig beláttam, hogy okoskodásom teljes mértékben értelmét vesztette, hallgatva az okosabbra buszra pattantunk. Egy kemény megállóval később le is szálltunk a végállomáson, de ez végre már ismerős környék volt, s a közelben lévő megállóból több busz is a piros-fehér M-mel jelzett oltalmat adó metrómegállók irányába közlekedett. HURRÁ! Buszunkkal - melynek zaját hol gyomorkorgásunk, hogy szemkopogásunk harsogta túl- a Santa Maria Maggiore mellett kötöttünk ki. Innen egyenes út vezetett a Cavour-ra ahol végső elkeseredésünkben Róma talán legviccesebb """éttermében""" kötöttünk ki. A falatozót üzemeltető család Közép-Afrika környékéről származhatott át a csizmára, s hogy-hogy nem, egy belvárosi nem épp autentikus étkezde üzemeltetésébe fogtak. Hogy az általuk kínált olasz étkek és fagylalt, vagy az ingyen WIFI hozott többet a konyhára nem tudhatjuk, mindenesetre a felszolgált étel végül a várakozásokon felül teljesített. (Várakozás = gyomorrontás, hasmenés, hányás stb.) Szerencsére nem találkoztunk efféle tünetekkel. Enyhén túlszámlázott vacsoránk után felkapaszkodtunk a Cavourtól induló lépcsősoron, mely a műszaki egyetemhez vezetett, ahonnan már csak pár lépés volt a Colosseum, melyből Kapitány mit sem sejtett. Az amúgy is csodálatos épületet a legpazarabb látványt kínáló oldaláról közelítettük meg. Kapitány arcára nézve az ámulat szó jutott elsőként az eszembe, s aki nem ezt érzi látva a Colosseumot, az vagy látássérült, vagy hazudik. Miután minden oldalról megcsodáltuk, elindultunk egy úton, melyre mindenhonnan kiírták, hogy VIETATO! Van-e nagyobb kihívás egy turista számára, mint figyelmen kívül hagyni az efféle csekélységeket?
Visszaérve az egyre kevésbé zsúfolt térre a szaxofonos még mindig megállás nélkül fújta a "When a man loves a woman" és a "Hotel California" dallamait. Kitartásának még a szomszédban zajló fesztiválon fellépő humorista és a vicceit kísérő hahota és tapsvihar sem tudott gátat szabni.
Lesétálva a Piazza Venezia-ra rövid pihenőnk után úgy döntöttünk hazafelé vesszük az irányt, hogy kipihenhessük a csodálatos Kőbányát, melyhez foghatót csak keveset lát az ember.
2010. augusztus 24., kedd
Kapitány érkezése
Huszonkettedik...
Ma este érkezik Kapitány. Lálálálá. A tegnap megbeszéltek alapján reggel korán elindultam a kövire, hogy elintézzem a vatikáni belépőnket. A buszon odafelé egy idős házaspár ült egymás mellett, olyan 75 forma, tipikus olasz donna (méretre, kinézetre, bajuszra is az a fajta, aki szemeink előtt a szó hallatán megjelenik) és férje a munkában meggörbült hátú, mégis sorsát büszkén viselő úr. Rájuk nézve azonban egyértelműen látszott, hogy a hatalmas méretű otthonka alatt azért ott a nadrág, melyet egyértelműen nem Bácsi viselt. Kisvártatva felszállt egy 60 körüli Sofia Loren hasonmás, aki ezzel jól láthatóan - szinte tüntetőleg- tisztában is volt. A leszálláshoz készülődő házaspár egy piros lámpa alatt gyorsan az ajtónál lévő biztonságot nyújtó kapaszkodó rúdjához járult, melyet jó erősen markolva várták a fermata felbukkanását. Ekkor hogy hogy nem, Sofia kettejük közé keveredett hatalmas dús kebleivel egyetemben. A szebb napokat is megélt Bácsi úgy rágúvadt a természet ajándékaira, hogy majd kiesett a szeme a gödréből. Néni csak beletörődő szemforgatással konstatálta, hogy Ura alámerült a női bájok tengerében, s alig győzte lerángatni férjét a megállóban. Egy kávé és egy lekváros croissant után már 10-kor bebocsátást nyertem, s el is készült azonnal nekem és férjemnek a belépő... A Vatikán számára úgy látszik a XXI. századi kapcsolati formák értelmezhetetlen kategóriák, így jobb híján maradtunk a házasság szentségénél. A kövi után elszaladtam szandált venni, meg térképet beszerezni, meg fogkrémet vásárolni, meg jegyet venni és szaladtam haza takarítani. A delelő napon elvégzett takarítás után nekiálltam vasalni, így a már addig is min. 60 fokos szobát legalább 80 fokosra forrósítottam. Bőröm az enyvhez hasonló állapotban már szinte fülsiketítően üvöltött, hogy "Zuhanyozz már leeeeeee!" Engedelmeskedtem.
Este kilenckor már indultam is a Terminire, ahol 2 órás kálváriám kezdődött a vágányok közötti rohangálás és késő wizzair miatt. A 28-as vágánynál ülve kiderült, hogy az az átkozott vonat nem oda érkezett, s szegény Ember már kint várt rám. Ekkor a guta már erősen ütlegelt, de megpillantva Kapitányt a továbbiakban mindez nem érdekelt. Miután rájöttünk, hogy az utolsó metró is elment elindultunk gurulós bőröndös kirándulásunkra: Trevi kút, Piazza Venezia, Via del Corso, Battistini...
Jó éjszakát gyerekek!
Ma este érkezik Kapitány. Lálálálá. A tegnap megbeszéltek alapján reggel korán elindultam a kövire, hogy elintézzem a vatikáni belépőnket. A buszon odafelé egy idős házaspár ült egymás mellett, olyan 75 forma, tipikus olasz donna (méretre, kinézetre, bajuszra is az a fajta, aki szemeink előtt a szó hallatán megjelenik) és férje a munkában meggörbült hátú, mégis sorsát büszkén viselő úr. Rájuk nézve azonban egyértelműen látszott, hogy a hatalmas méretű otthonka alatt azért ott a nadrág, melyet egyértelműen nem Bácsi viselt. Kisvártatva felszállt egy 60 körüli Sofia Loren hasonmás, aki ezzel jól láthatóan - szinte tüntetőleg- tisztában is volt. A leszálláshoz készülődő házaspár egy piros lámpa alatt gyorsan az ajtónál lévő biztonságot nyújtó kapaszkodó rúdjához járult, melyet jó erősen markolva várták a fermata felbukkanását. Ekkor hogy hogy nem, Sofia kettejük közé keveredett hatalmas dús kebleivel egyetemben. A szebb napokat is megélt Bácsi úgy rágúvadt a természet ajándékaira, hogy majd kiesett a szeme a gödréből. Néni csak beletörődő szemforgatással konstatálta, hogy Ura alámerült a női bájok tengerében, s alig győzte lerángatni férjét a megállóban. Egy kávé és egy lekváros croissant után már 10-kor bebocsátást nyertem, s el is készült azonnal nekem és férjemnek a belépő... A Vatikán számára úgy látszik a XXI. századi kapcsolati formák értelmezhetetlen kategóriák, így jobb híján maradtunk a házasság szentségénél. A kövi után elszaladtam szandált venni, meg térképet beszerezni, meg fogkrémet vásárolni, meg jegyet venni és szaladtam haza takarítani. A delelő napon elvégzett takarítás után nekiálltam vasalni, így a már addig is min. 60 fokos szobát legalább 80 fokosra forrósítottam. Bőröm az enyvhez hasonló állapotban már szinte fülsiketítően üvöltött, hogy "Zuhanyozz már leeeeeee!" Engedelmeskedtem.
Este kilenckor már indultam is a Terminire, ahol 2 órás kálváriám kezdődött a vágányok közötti rohangálás és késő wizzair miatt. A 28-as vágánynál ülve kiderült, hogy az az átkozott vonat nem oda érkezett, s szegény Ember már kint várt rám. Ekkor a guta már erősen ütlegelt, de megpillantva Kapitányt a továbbiakban mindez nem érdekelt. Miután rájöttünk, hogy az utolsó metró is elment elindultunk gurulós bőröndös kirándulásunkra: Trevi kút, Piazza Venezia, Via del Corso, Battistini...
Jó éjszakát gyerekek!
2010. augusztus 23., hétfő
Egy kis kiruccanás
Huszonegyedik...
Divat. Rómában az egyik legmeghatározóbb fogalom. Magam is nagy rajongója vagyok. Egyedülélőként - NEM egyedülállóként;) - azonban felfedeztem a divat egy újabb dimenzióját, méghozzá a "ma ezt veszem fel, mert ebből van a legtöbb mosnivaló" típusú praktikusnak is nevezhető öltözködési módszert. Mai kirándulásunkra hát kiválasztottam a legkoszosabb piros nadrágomat és piros hátizsákomat. A piros pólót már kicsit túlzásnak éreztem volna, így maradt a fehér. 10 óra felé elindultunk Fernandával az Aventinus dombra, ahonnan az egyik legszebb kilátás nyílik a városra. A hét domb egyikén - melynek elnevezése ismeretlen eredetű - egy kilátó és egy csodálatos park áll. A parkban a narancsfák árnyékából kilépve a Szent Péter Bazilikával találtuk szemben magunkat. Újabb turistamentes gyöngyszem. A park felett magasodik a Basilica di Santa Sabina, mely Szent Domonkos - a domonkos rend alapítója- lakóhelyéül is szolgált. Sajnos azonban augusztus 31-ig Domonkos is pihenni ment, szóval a templomot zárva találtuk. A dombon egyébként elegáns lakónegyed található, mely a vacanza miatt még a szokásosnál is csendesebb volt. Utunk a Piramide állomáshoz vezetett, onnan a Colosseumhoz, majd a Piazza Venezia-ra végül pedig bemutattam Fernandának a leghíresebb olasz fagylalt készítőt Giolittit.
Estére még megbeszéltem egy követséges találkozót a vatikáni belépő ügyében, s hűséges kísérőm Fernanda nem adta fel a reményt, hogy együtt megyünk haza még akkor sem mikor közöltem vele 17:30-kor, hogy csak hétkor tudok beszaladni a cuccért. Előtte még elszaladtunk a Laterániba, ahol közölte, hogy nagyon kell pisilnie. Úgy látszik a Lateráni valamiért mindenkiből a pisilést váltja ki, de Fernanda csak tűrt, tűrt és tűrt mígnem elérkezett az idő, hogy a Villini felé vegyük az irányt. A sarkon tárcsáztam is a számot, de sajnos kiderült, hogy még egy órát kéne várnunk és az igazolás még nem készült el, így elindultunk haza. A mertón már mindketten egymás vállán bóbiskoltunk, s lelki szemeink előtt csak a Via Mattia Battistini 456 kényelmes kis matracai lebegtek. Néhány perc elteltével már nem lebegtek tovább!
Divat. Rómában az egyik legmeghatározóbb fogalom. Magam is nagy rajongója vagyok. Egyedülélőként - NEM egyedülállóként;) - azonban felfedeztem a divat egy újabb dimenzióját, méghozzá a "ma ezt veszem fel, mert ebből van a legtöbb mosnivaló" típusú praktikusnak is nevezhető öltözködési módszert. Mai kirándulásunkra hát kiválasztottam a legkoszosabb piros nadrágomat és piros hátizsákomat. A piros pólót már kicsit túlzásnak éreztem volna, így maradt a fehér. 10 óra felé elindultunk Fernandával az Aventinus dombra, ahonnan az egyik legszebb kilátás nyílik a városra. A hét domb egyikén - melynek elnevezése ismeretlen eredetű - egy kilátó és egy csodálatos park áll. A parkban a narancsfák árnyékából kilépve a Szent Péter Bazilikával találtuk szemben magunkat. Újabb turistamentes gyöngyszem. A park felett magasodik a Basilica di Santa Sabina, mely Szent Domonkos - a domonkos rend alapítója- lakóhelyéül is szolgált. Sajnos azonban augusztus 31-ig Domonkos is pihenni ment, szóval a templomot zárva találtuk. A dombon egyébként elegáns lakónegyed található, mely a vacanza miatt még a szokásosnál is csendesebb volt. Utunk a Piramide állomáshoz vezetett, onnan a Colosseumhoz, majd a Piazza Venezia-ra végül pedig bemutattam Fernandának a leghíresebb olasz fagylalt készítőt Giolittit.
Estére még megbeszéltem egy követséges találkozót a vatikáni belépő ügyében, s hűséges kísérőm Fernanda nem adta fel a reményt, hogy együtt megyünk haza még akkor sem mikor közöltem vele 17:30-kor, hogy csak hétkor tudok beszaladni a cuccért. Előtte még elszaladtunk a Laterániba, ahol közölte, hogy nagyon kell pisilnie. Úgy látszik a Lateráni valamiért mindenkiből a pisilést váltja ki, de Fernanda csak tűrt, tűrt és tűrt mígnem elérkezett az idő, hogy a Villini felé vegyük az irányt. A sarkon tárcsáztam is a számot, de sajnos kiderült, hogy még egy órát kéne várnunk és az igazolás még nem készült el, így elindultunk haza. A mertón már mindketten egymás vállán bóbiskoltunk, s lelki szemeink előtt csak a Via Mattia Battistini 456 kényelmes kis matracai lebegtek. Néhány perc elteltével már nem lebegtek tovább!
2010. augusztus 22., vasárnap
A modern templomok
Huszadik...
A kissé korai fekvés miatt csak dél körül kászálódtam ki az ágyamból, s hamar össze is kaptam magam, hogy bemehessek a városba kicsit sétálgatni, meg misére is persze. Utam a Piazza del Popolo-ra vezetett, onnan pedig a Corsora. A Corso üzleteit, s az utca emberét elnézve elgondolkodtam a hit és a XXI. századi ember kapcsolatán. A fogyasztói társadalom hitvallása a vásárlás, templomai pedig az üzletek lettek, ahová a modern városlakó időről időre betér, hogy a kapitalizmus oltárán áldozhasson. A középkorban a templomban elfoglalt hely határozta meg egy ember társadalmi rangját, anyagi hátterét és a közösségben betöltött szerepének jelentőségét. Ma ugyanezt a hitelkártyák száma, a ruhákon szereplő márkajelzések, az előkelő hotelekben töltött éjszakák, s a méregdrága sznob éttermekben fogyasztott vacsorák jelentik.
Rómában a rengeteg templom is jelzi egy letűnt kor dicsőségét, mikor mindenki, aki számított Isten házába járt, s éppen a templomok nyújtotta közösségi élményelkből kimaradni volt ciki, míg manapság az egyház már azzal elégedett, ha legalább tíz hívő összegyűlik egy vasárnapi szentmisén. Mielőtt azonban nagyon elragadtatnánk magunkat nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Isten házában és nevében ugyanolyan képmutatás folyt néhány száz évvel ezelőtt, mint ma az üzletekben. Az egyetlen különbség, hogy akkoriban az emberek nem menő szatyrokban rejlő örömszerző termékektől, hanem búcsúcéduláktól várták az üdvösséget, s annak halál előtti megfelelőjét, az elégedettség érzésést. Azonban akárcsak az egyház, a piac is egyre mértéktelenebb, s ez természetesen vezet válsághoz majd a birodalom bukásához. Míg a Római Birodalomban a császár dicsőségére és halhatatlanságának bizonyítására folytak a hódítások, addig az Úr Nagy Konstantin császárnak kinyilatkoztatot mondata után - "E jelben győzni fogsz!" - az Egyház egyre inkább felbuzdult, hogy a szeretet igéjét ne lehetőségként, hanem kötelezettségként ajánlják a nép számára. A kapzsiság, s a hittel való manipuláció egyenes következményeként kezdődtek meg a keresztes hadjáratok, melyet a kiábrándultság és a reformáció követett. A vallásháborúk és következményük az ateizmus megjelenésével már csak idő kérdése volt, hogy milyen kapaszkodóhoz nyúl majd az emberiség, hogy ne érezze magát egyedül a nagy világmindenségben. Hosszú ideig a tudomány szolgált ilyen kapaszkodóként, de mikor a technikáról is kiderült, hogy bizony tud rossz érdekeket és értékeket is szolgálni szépen lassan eljutottunk a fogyasztói társadalomba, ahol egyetlen dolgunk, hogy munkánkkal a gazdasági fejlődést lendítsük előre, s az ezért kapott fizetésünkből vásárolt javakkal szintén.
Róma számára azért a vallásos turizmus még mindig szépen hoz a konyhára, s egy-egy ünnepi misén óriási tömeg gyűlik össze a Szent Péter Bazilikában és környékén, s hatalmas pompa közepette azért még igyekeznek protestálni az egyházi méltóságok, hogy bizony hatalmunk még nem a múlté, de még a kívülálló is láthatja, hogy ez csupán egy templom a sok hatalmas bazilika és székesegyház közül, melyek az év minden napján fájón pangnak az ürességtől.
Mindezek ellenére azért jól eső érzéssel tölt el - engem legalábbis- bemenni egy templomba, meghallgatni egy misét, s kicsit csöndben és nyugodtan ülni, számot vetni és hálát adni. A legnagyobb élményt nyújtó kis templomok, kápolnák sokszor még a hitetleneket és az egyházi "maszlagtól" idegenkedőket is kibillentik egy-egy percre ellenkezésükből, s egy pillanatra ők is nyugalmat találnak a házban mely a földből gyümölcseiből vétetett Isten dicsőségére.
A komoly gondolatokat és az egyre gyakrabban jelentkező honvágyat egy Giolittis fagyival igyekeztem elűzni, de sajnos a boldogsághormon ezúttal csak pehelytermelő funkciót töltött be, a boldogság elmaradt. Már csak kettőt kell aludni...
A kissé korai fekvés miatt csak dél körül kászálódtam ki az ágyamból, s hamar össze is kaptam magam, hogy bemehessek a városba kicsit sétálgatni, meg misére is persze. Utam a Piazza del Popolo-ra vezetett, onnan pedig a Corsora. A Corso üzleteit, s az utca emberét elnézve elgondolkodtam a hit és a XXI. századi ember kapcsolatán. A fogyasztói társadalom hitvallása a vásárlás, templomai pedig az üzletek lettek, ahová a modern városlakó időről időre betér, hogy a kapitalizmus oltárán áldozhasson. A középkorban a templomban elfoglalt hely határozta meg egy ember társadalmi rangját, anyagi hátterét és a közösségben betöltött szerepének jelentőségét. Ma ugyanezt a hitelkártyák száma, a ruhákon szereplő márkajelzések, az előkelő hotelekben töltött éjszakák, s a méregdrága sznob éttermekben fogyasztott vacsorák jelentik.
Rómában a rengeteg templom is jelzi egy letűnt kor dicsőségét, mikor mindenki, aki számított Isten házába járt, s éppen a templomok nyújtotta közösségi élményelkből kimaradni volt ciki, míg manapság az egyház már azzal elégedett, ha legalább tíz hívő összegyűlik egy vasárnapi szentmisén. Mielőtt azonban nagyon elragadtatnánk magunkat nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Isten házában és nevében ugyanolyan képmutatás folyt néhány száz évvel ezelőtt, mint ma az üzletekben. Az egyetlen különbség, hogy akkoriban az emberek nem menő szatyrokban rejlő örömszerző termékektől, hanem búcsúcéduláktól várták az üdvösséget, s annak halál előtti megfelelőjét, az elégedettség érzésést. Azonban akárcsak az egyház, a piac is egyre mértéktelenebb, s ez természetesen vezet válsághoz majd a birodalom bukásához. Míg a Római Birodalomban a császár dicsőségére és halhatatlanságának bizonyítására folytak a hódítások, addig az Úr Nagy Konstantin császárnak kinyilatkoztatot mondata után - "E jelben győzni fogsz!" - az Egyház egyre inkább felbuzdult, hogy a szeretet igéjét ne lehetőségként, hanem kötelezettségként ajánlják a nép számára. A kapzsiság, s a hittel való manipuláció egyenes következményeként kezdődtek meg a keresztes hadjáratok, melyet a kiábrándultság és a reformáció követett. A vallásháborúk és következményük az ateizmus megjelenésével már csak idő kérdése volt, hogy milyen kapaszkodóhoz nyúl majd az emberiség, hogy ne érezze magát egyedül a nagy világmindenségben. Hosszú ideig a tudomány szolgált ilyen kapaszkodóként, de mikor a technikáról is kiderült, hogy bizony tud rossz érdekeket és értékeket is szolgálni szépen lassan eljutottunk a fogyasztói társadalomba, ahol egyetlen dolgunk, hogy munkánkkal a gazdasági fejlődést lendítsük előre, s az ezért kapott fizetésünkből vásárolt javakkal szintén.
Róma számára azért a vallásos turizmus még mindig szépen hoz a konyhára, s egy-egy ünnepi misén óriási tömeg gyűlik össze a Szent Péter Bazilikában és környékén, s hatalmas pompa közepette azért még igyekeznek protestálni az egyházi méltóságok, hogy bizony hatalmunk még nem a múlté, de még a kívülálló is láthatja, hogy ez csupán egy templom a sok hatalmas bazilika és székesegyház közül, melyek az év minden napján fájón pangnak az ürességtől.
Mindezek ellenére azért jól eső érzéssel tölt el - engem legalábbis- bemenni egy templomba, meghallgatni egy misét, s kicsit csöndben és nyugodtan ülni, számot vetni és hálát adni. A legnagyobb élményt nyújtó kis templomok, kápolnák sokszor még a hitetleneket és az egyházi "maszlagtól" idegenkedőket is kibillentik egy-egy percre ellenkezésükből, s egy pillanatra ők is nyugalmat találnak a házban mely a földből gyümölcseiből vétetett Isten dicsőségére.
A komoly gondolatokat és az egyre gyakrabban jelentkező honvágyat egy Giolittis fagyival igyekeztem elűzni, de sajnos a boldogsághormon ezúttal csak pehelytermelő funkciót töltött be, a boldogság elmaradt. Már csak kettőt kell aludni...
Ne add fel kérlek bébe...
Tizenkilencedik...
A mai nap után azt hiszem leszögezhetjük nem vagyok az a strandolós típus. Tudtommal minden normális ember szereti a semmittevést, amikor csak a hassüttetéssel van elfoglalva, néha lecsusszan egy lángos/pizza/sör/jégkása kinek-kinek ízlése szerint, s az étel in- és outputján, valamint a fetrengésen kívül nincs semmi teendője. Valamiért a napozás engem 10 pércnél tovább nem tesz boldoggá, rohadtul az agyamra megy - mondhatnók. Elindultunk Fernandával reggel 9-es találkozónkra a Piramide állomáshoz. Fernanda szegény elaludt, így csoda, hogy a fürdőruhája nem maradt itthon. A Piramide állomásnál találkoztunk Rékával és egy - ocsmány piercinget viselő- osztrák spanjával, valamint Silvia két lányával. Éppen időben befutottunk, s elindultunk a strandra. Fél órás hévzés és már meg is érkeztünk a homokos - no persze nem olyan steiner kristóf módra- tengerpartra. A part éppen olyan, mint a görögországi Paralian. A szabadstrandon néhány euró ellenében egy szétgyúrt, rézbőrű digógyerek befúr a homokba egy csíkos napernyőt ill. hoz napágyakat ízlés szerint. A mi ízlésünk csak napernyőt diktált. (A mi itt Fernandát és engem jelent.) A többiek keményen dolgoztak álló nap a "hogyan kapjunk minél rövidebb idő alatt, minél alaposabban bőrrákot" projekten. A kártyázás már délután két óra felé kiábrándító időelfecsérlés hatását kezdte kelteni, így Silvia lányai elindultak haza s, hogy ne tűnjön majmolásnak mi csak négykor hajtottuk meg magunkat s egy égő épületből menekülőket megszégyenítő gyorsasággal hagytuk magunk mögött a spiaggia-t és rákvörösre pörkölődött kompániánkat.
Hazaérve nekiláttunk valami "mindent bele" tészta készítésének, ami annak ellenére, hogy gusztusos nem lett, nagyon finomra sikerült. Miután a hatalmas tetőteraszon elfogyasztottuk exkluzív kis étkünket, bemutattam egy jó öreg magyar SPanomat Fernandának. A klippek láttán fuldokló röhögőgörcs közepette igyekeztünk elsajátítani SP rettenetes mozgáskultúrájának rángásra emlékeztető gyöngyszemeit. A 23 órára megbeszélt találkozó fenyegetően közeledett, mi pedig a nagy espézésben annyira leizzadtunk, hogy újra mehettünk zuhanyozni. Rapid fürdés, öltözés és sminkelés után futottunk az esti - HATALMAS MACSKAKÖRÖM- "bulira". Természetesen elkéstünk, mert még bort is kellett venni meg csipszet, de legalább a csipsz jó volt. Megérkezve Rékához egy 2,5 négyzetméter alapterületű FORRÓ szobában üldögéltünk hatan, s Réka gondoskodott róla, hogy ajtó/ablak gondosan zárva legyen. Talán a zsebtolvajoktól igyekezett megóvni bennünket, de az is lehet, hogy az albérletében pénzt kértek a szellőztetésért, esetleg forradalmasítani akarta a lakásban szaunázást. Hatunk közül három versenyzőről nem lehetett eldönteni, hogy a levegőtlenség, a pia vagy a kissé túlzásba vitt napozás miatt néznek ki úgy mint egy főtt rák ribizlimártásban. Mindenesetre ők jól szórakoztak. Magyar társam úgy döntötte magába a Limoncello-t, mint mi a vizet, amitől csoda, hogy a szája nem ragadt össze. A buszmegállóban már igencsak pityókos volt a monarchia-duett, ment az ordibálás, táncikálás meg az ostoba röhögcsélés. Minden olasz férfinak felkínálták magukat jó harsányan, így az avatatlan szem számára, partyszerkóban lézengő maréknyi csapatunk a Váci utcában tenyésző, s a turista férfiak fülébe igen magas összeget sutyorgó utcalányokhoz kezdett hasonlítani. Ekkor kezdődött fél 1-től és a Piramide állomástól datálható kálváriánk vagyis a kétségbeesett party-chasing, mely egészen 3-ig tartott mikor is Fernandával a 25. km megtétele után bejelentettük, hogy eddig és ne tovább, és haza megyünk. S amikor az ember már nem bízik semmiben a végső elkeseredésbe mindig beavatkozik az isteni gondviselés... Hajnali háromkor úgy éreztem szomjan halok, s mondtam Fernandának, hogy bármi jön is szembe, akár bolt, akár bár nekem muszáj innom valamit. Mit az Isten bár jött szembe, s a bárban zene is szólt, s kulturáltan szórakozó kedves emberek is voltak, s mi bementük éééééés buliztunk! Egy óra táncikálás után elsétáltunk a Trevi-kúthoz, ahol végre nem volt tömeg csak Old Dude bukkant fel, az öreg roncs csöves, aki már annyira elitta az eszét, hogy beszélni nem csak nyöszörögni tudott, de minndenáron kommunikálni kívánt velünk. Kicsit odébb ódalogtunk s csak üldögéltünk, nevetgéltünk, fényképeztük magunkat és csak úgy jó volt élni. La dolce vita!
A mai nap után azt hiszem leszögezhetjük nem vagyok az a strandolós típus. Tudtommal minden normális ember szereti a semmittevést, amikor csak a hassüttetéssel van elfoglalva, néha lecsusszan egy lángos/pizza/sör/jégkása kinek-kinek ízlése szerint, s az étel in- és outputján, valamint a fetrengésen kívül nincs semmi teendője. Valamiért a napozás engem 10 pércnél tovább nem tesz boldoggá, rohadtul az agyamra megy - mondhatnók. Elindultunk Fernandával reggel 9-es találkozónkra a Piramide állomáshoz. Fernanda szegény elaludt, így csoda, hogy a fürdőruhája nem maradt itthon. A Piramide állomásnál találkoztunk Rékával és egy - ocsmány piercinget viselő- osztrák spanjával, valamint Silvia két lányával. Éppen időben befutottunk, s elindultunk a strandra. Fél órás hévzés és már meg is érkeztünk a homokos - no persze nem olyan steiner kristóf módra- tengerpartra. A part éppen olyan, mint a görögországi Paralian. A szabadstrandon néhány euró ellenében egy szétgyúrt, rézbőrű digógyerek befúr a homokba egy csíkos napernyőt ill. hoz napágyakat ízlés szerint. A mi ízlésünk csak napernyőt diktált. (A mi itt Fernandát és engem jelent.) A többiek keményen dolgoztak álló nap a "hogyan kapjunk minél rövidebb idő alatt, minél alaposabban bőrrákot" projekten. A kártyázás már délután két óra felé kiábrándító időelfecsérlés hatását kezdte kelteni, így Silvia lányai elindultak haza s, hogy ne tűnjön majmolásnak mi csak négykor hajtottuk meg magunkat s egy égő épületből menekülőket megszégyenítő gyorsasággal hagytuk magunk mögött a spiaggia-t és rákvörösre pörkölődött kompániánkat.
Hazaérve nekiláttunk valami "mindent bele" tészta készítésének, ami annak ellenére, hogy gusztusos nem lett, nagyon finomra sikerült. Miután a hatalmas tetőteraszon elfogyasztottuk exkluzív kis étkünket, bemutattam egy jó öreg magyar SPanomat Fernandának. A klippek láttán fuldokló röhögőgörcs közepette igyekeztünk elsajátítani SP rettenetes mozgáskultúrájának rángásra emlékeztető gyöngyszemeit. A 23 órára megbeszélt találkozó fenyegetően közeledett, mi pedig a nagy espézésben annyira leizzadtunk, hogy újra mehettünk zuhanyozni. Rapid fürdés, öltözés és sminkelés után futottunk az esti - HATALMAS MACSKAKÖRÖM- "bulira". Természetesen elkéstünk, mert még bort is kellett venni meg csipszet, de legalább a csipsz jó volt. Megérkezve Rékához egy 2,5 négyzetméter alapterületű FORRÓ szobában üldögéltünk hatan, s Réka gondoskodott róla, hogy ajtó/ablak gondosan zárva legyen. Talán a zsebtolvajoktól igyekezett megóvni bennünket, de az is lehet, hogy az albérletében pénzt kértek a szellőztetésért, esetleg forradalmasítani akarta a lakásban szaunázást. Hatunk közül három versenyzőről nem lehetett eldönteni, hogy a levegőtlenség, a pia vagy a kissé túlzásba vitt napozás miatt néznek ki úgy mint egy főtt rák ribizlimártásban. Mindenesetre ők jól szórakoztak. Magyar társam úgy döntötte magába a Limoncello-t, mint mi a vizet, amitől csoda, hogy a szája nem ragadt össze. A buszmegállóban már igencsak pityókos volt a monarchia-duett, ment az ordibálás, táncikálás meg az ostoba röhögcsélés. Minden olasz férfinak felkínálták magukat jó harsányan, így az avatatlan szem számára, partyszerkóban lézengő maréknyi csapatunk a Váci utcában tenyésző, s a turista férfiak fülébe igen magas összeget sutyorgó utcalányokhoz kezdett hasonlítani. Ekkor kezdődött fél 1-től és a Piramide állomástól datálható kálváriánk vagyis a kétségbeesett party-chasing, mely egészen 3-ig tartott mikor is Fernandával a 25. km megtétele után bejelentettük, hogy eddig és ne tovább, és haza megyünk. S amikor az ember már nem bízik semmiben a végső elkeseredésbe mindig beavatkozik az isteni gondviselés... Hajnali háromkor úgy éreztem szomjan halok, s mondtam Fernandának, hogy bármi jön is szembe, akár bolt, akár bár nekem muszáj innom valamit. Mit az Isten bár jött szembe, s a bárban zene is szólt, s kulturáltan szórakozó kedves emberek is voltak, s mi bementük éééééés buliztunk! Egy óra táncikálás után elsétáltunk a Trevi-kúthoz, ahol végre nem volt tömeg csak Old Dude bukkant fel, az öreg roncs csöves, aki már annyira elitta az eszét, hogy beszélni nem csak nyöszörögni tudott, de minndenáron kommunikálni kívánt velünk. Kicsit odébb ódalogtunk s csak üldögéltünk, nevetgéltünk, fényképeztük magunkat és csak úgy jó volt élni. La dolce vita!
2010. augusztus 20., péntek
Nemzet(köz)i ünnep
Tizennyolcadik...
Augusztus 20. van. Otthon ünnep és szünet, itt egy újabb iskolában töltött délután. Egy újabb, de ezúttal az utolsó. Sajnálom nagyon, hogy ilyen gyorsan elrepült. A délelőttöt Annyokkal és Kapitánnyal töltöttem afféle virtuális randevúkon, majd rohantam az utolsó napomra. Raffaella két mókás feladattal is előállt. Az első egy rettenetes, helyesbítek RETTENETES olasz nóta a Porta portese szövegének kiegészítése volt hallás után. Bizony, bizony... a fertelmes nótika önmagában még kevés volt, a szövegét is figyelni kellett. A harmadik újrahallgatás után léggömként pukkadt ki a nevetés az osztályból. A porta portese gyötrelmeit csak fokozta a következő feladat, mely szituációs játék volt. Otthon egy szokásos angol/német/egyéb órán az embernek a családjáról kell beszélni vagy a kedvenc időtöltésről esetleg az időjárásról. Egy olaszországi olasz óra azonban mégsem lehet ennyire snassz... nekünk alkudozni kellett egy pár farmerra. Alberto spanyol kollégával igyekeztünk kreatívan megoldani a feladatot. Az alkusz szerepét természetesen szerény személyemre osztották, s a padban ülve eljátszással nem érte be Raffaella, ki kellett állnunk és az egész osztály előtt előadni. Rémálmaim legrémálmabbika! A harmadik páros voltunk mi, és orkánként végigseprő tapsvihar kísért helyünkre rögtönzött kis performanszunk után. Alberto a kérlelhetetlen, faszari eladó, s én mint a cserfes diáklány, akinek nincs elég pénze, mégis divatos nacit szeretne. Belépve a boltba az 50 eurós nadrágra nézve bejelentettem, hogy 10 euróm van erre a darabra, mire Alberto szeme elkerekedett és kötötte az ebet a karóhoz. Kértem, kérleltem, majd javasoltam kurtítsuk meg kicsit, s kevesebb anyag kevesebbe kell, hogy kerüljön. Az árat tornáztuk egyre feljebb és feljebb (az én szempontomból) majd bevetettem az örökbecsű "szegény kelet európai kislány vagyok csak 20 euróm van, de éhes vagyok és 2 euróért szeretnék magamnak egy cornetto-t venni" fegyvert, melyre Alberto szíve megesett, az üzlet megköttetett, az osztály nevetett.
Óra után testületileg - majdnem teljes létszámban- átvonultunk Pepita - a mexikói anyuka- lakásába búcsúbulizni. Csodás hangulatban telt az este, bevásároltunk együtt szendvicsnek valót, bort, üditőt, majd a költségeket elosztottuk. Ott volt Juan a spanyol zenetanár, Silvia a malagai tévés anyuka és két lánya, Matthias a berlini hobbiszínész, Carolina a spanyol angoltanár, Kinu a japán titkárnő, Pepita és Reneé a mexikói életművész és lánya, Maki a japán elektrotechnikus(nő) és én is ott voltam. Újabb búcsú elé állított az élet, de valahogy most nem éreztem azt a végleges, örökérvényűséget. Mindenkivel e-mail címet, telefonszámot cseréltünk és az ősz folyamán még néhányan tudunk találkozni. Érdekes volt elnézni a társaságot, hogy ki honnan és miért jön Rómába a Torre di Babele iskolába. Különböző sorsok, különböző tapasztalatok, különböző életkorok, különböző nemzetiségek, s mégis van egy közös pont. Egy közös vacsora mikor nem vagyunkegyebek csak emberek, akik jól érzik magukat egymással és jókat esznek, isznak, beszélgetnek és nevetnek. Valaki a boldogságot keresi itt, valaki ismerkedni akar, valaki csak tanulni érkezett, de ez mind lényegtelen, csak az számít, ami a 6 milliárd másiknak is egy jókedvű este mely pár perc boldogságot lop az egyhangú napokba és megismételhetetlenségében bújik meg a szépsége. 23 óra felé kezemben a fényképezőgépemmel, számban a vacsora és a bor ízével, fejemben a három hét emlékeivel és gondolataival, lábamban a rengeteg közösen megtett úttal és szívemben a keserédes boldogsággal elindultam az ajtó felé, s hazajöttem. Ezúttal nem voltak könnyek csak boldogság és a tudat, hogy ismét szereztem olyan barátokat, akik nélkül kevesebbet érne az élet.
Augusztus 20. van. Otthon ünnep és szünet, itt egy újabb iskolában töltött délután. Egy újabb, de ezúttal az utolsó. Sajnálom nagyon, hogy ilyen gyorsan elrepült. A délelőttöt Annyokkal és Kapitánnyal töltöttem afféle virtuális randevúkon, majd rohantam az utolsó napomra. Raffaella két mókás feladattal is előállt. Az első egy rettenetes, helyesbítek RETTENETES olasz nóta a Porta portese szövegének kiegészítése volt hallás után. Bizony, bizony... a fertelmes nótika önmagában még kevés volt, a szövegét is figyelni kellett. A harmadik újrahallgatás után léggömként pukkadt ki a nevetés az osztályból. A porta portese gyötrelmeit csak fokozta a következő feladat, mely szituációs játék volt. Otthon egy szokásos angol/német/egyéb órán az embernek a családjáról kell beszélni vagy a kedvenc időtöltésről esetleg az időjárásról. Egy olaszországi olasz óra azonban mégsem lehet ennyire snassz... nekünk alkudozni kellett egy pár farmerra. Alberto spanyol kollégával igyekeztünk kreatívan megoldani a feladatot. Az alkusz szerepét természetesen szerény személyemre osztották, s a padban ülve eljátszással nem érte be Raffaella, ki kellett állnunk és az egész osztály előtt előadni. Rémálmaim legrémálmabbika! A harmadik páros voltunk mi, és orkánként végigseprő tapsvihar kísért helyünkre rögtönzött kis performanszunk után. Alberto a kérlelhetetlen, faszari eladó, s én mint a cserfes diáklány, akinek nincs elég pénze, mégis divatos nacit szeretne. Belépve a boltba az 50 eurós nadrágra nézve bejelentettem, hogy 10 euróm van erre a darabra, mire Alberto szeme elkerekedett és kötötte az ebet a karóhoz. Kértem, kérleltem, majd javasoltam kurtítsuk meg kicsit, s kevesebb anyag kevesebbe kell, hogy kerüljön. Az árat tornáztuk egyre feljebb és feljebb (az én szempontomból) majd bevetettem az örökbecsű "szegény kelet európai kislány vagyok csak 20 euróm van, de éhes vagyok és 2 euróért szeretnék magamnak egy cornetto-t venni" fegyvert, melyre Alberto szíve megesett, az üzlet megköttetett, az osztály nevetett.
Óra után testületileg - majdnem teljes létszámban- átvonultunk Pepita - a mexikói anyuka- lakásába búcsúbulizni. Csodás hangulatban telt az este, bevásároltunk együtt szendvicsnek valót, bort, üditőt, majd a költségeket elosztottuk. Ott volt Juan a spanyol zenetanár, Silvia a malagai tévés anyuka és két lánya, Matthias a berlini hobbiszínész, Carolina a spanyol angoltanár, Kinu a japán titkárnő, Pepita és Reneé a mexikói életművész és lánya, Maki a japán elektrotechnikus(nő) és én is ott voltam. Újabb búcsú elé állított az élet, de valahogy most nem éreztem azt a végleges, örökérvényűséget. Mindenkivel e-mail címet, telefonszámot cseréltünk és az ősz folyamán még néhányan tudunk találkozni. Érdekes volt elnézni a társaságot, hogy ki honnan és miért jön Rómába a Torre di Babele iskolába. Különböző sorsok, különböző tapasztalatok, különböző életkorok, különböző nemzetiségek, s mégis van egy közös pont. Egy közös vacsora mikor nem vagyunkegyebek csak emberek, akik jól érzik magukat egymással és jókat esznek, isznak, beszélgetnek és nevetnek. Valaki a boldogságot keresi itt, valaki ismerkedni akar, valaki csak tanulni érkezett, de ez mind lényegtelen, csak az számít, ami a 6 milliárd másiknak is egy jókedvű este mely pár perc boldogságot lop az egyhangú napokba és megismételhetetlenségében bújik meg a szépsége. 23 óra felé kezemben a fényképezőgépemmel, számban a vacsora és a bor ízével, fejemben a három hét emlékeivel és gondolataival, lábamban a rengeteg közösen megtett úttal és szívemben a keserédes boldogsággal elindultam az ajtó felé, s hazajöttem. Ezúttal nem voltak könnyek csak boldogság és a tudat, hogy ismét szereztem olyan barátokat, akik nélkül kevesebbet érne az élet.
2010. augusztus 19., csütörtök
Tűzriadó olasz módra
Tizenhetedik...
Délben suliba menet a Battistininél lévő kedvenc kajáldámban vettem egy éhségűző pizzát, afféle regebvacs gyanánt. A teraszon ücsörögve és pizzámat harapdálva valami rémesen idegesítő visító riasztó hangjára lettem figyelmes. Először azt hittem mentő- vagy tűzoltóautó, majd azt gondoltam egy helyi boltba próbálnak éppen illetéktelenek behatolni, de csak nem akart abbamaradni a rémes zaj és gyanúsan a metrómegálló felől hallottam a vinnyogást. Az utolsó falat után előástam bérletemet és elindultam a metró felé, ahol is kiderült a turpisság. A Battistini megállóban tűzriadó volt. Mindez rettenetesen felkavarta a helyieket, akik csupán azért elégedetlenkedtek, hogy nem tudnak zavartalanul beszélgetni, telefonálni. A riadó ellenére a beengedő kapuk működtek, ahogy a metró is, s csak a középen álló üvegbódéban üldögélő ATAC (helyi BKV) munkatársak próbáltak tenni valamit az ügy érdekében, arcukon már-már zavarbaejtően rezignált kifejezéssel. A tűzriadó végkifejletét már nem vártuk meg tekintve, hogy szerelvényünk a zaj ellenére is kigördült, s elindult a Cornelia felé.
A suliba beérve vettem egy újabb borzalmasan finom kávét, s hamarosan kisebb kompánia is körém gyűlt Juan, Matthias, Kinu és Maki személyében. A fertelmes kávéról a beszélgetés valahogy a nevekre terelődött, s Matthias elmesélte, hogy szülei éppen akkor jártak Budapesten, mikor édesanyja vele volt várandós, s annyira megtetszett nekik Mátyás király alakja, hogy fiukat Mátyás után Matthiasnak nevezték. Miután többen megdícsérték a nevem kérdezték, hogy honnan származik. Amennyire az idő és a nyelvi keretek engedték meséltem nekik "névadómról" az utolsó magyar királynéról, aki ugyan mindig háttérben marad és eltörpül a nagyszerű Sissi emléke mellett, mégis jelentős alakja a történelemnek. Kicsit utánanéztem a magyar történelem egyik igazán kiemelkedő nőalakjának, az utolsó magyar király: Károly feleségének, akiről talán csak kevesen tudják, hogy Olaszországban látta meg a napvilágot pármai hercegnőként. Mint a pármai herceg tizenhetedik gyermeke (s tizenegyedik leánya) későbbi királynői sorsa korántsem volt előre elrendelve. Károllyal kötött házasságuk további pikantériája, hogy először nővérét szánták az ifjú Habsburg herceg hitveséül, de Adelheid magát Jézus feleségének szánta, s már fiatalon felvette a Zita sorsát is megpecsételő apácafátylat. Frigyük azon kevesek közé tartozott, mely szerelemből s mégsem rangon alul köttetett. A trón várományosa Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságának köszönhetően Károly került előtérbe a trónörökösi versenyben, majd az I. világháború casus bellijeként elhíresült gyilkosság, melynek áldozatai Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége Chotek Zsófia voltak, kizárva a további találgatásokat, egyértelművé tették Károly későbbi szerepét. Az I. világháború alatt a főhercegné családjának férfi tagjai más és más zászló alatt vonultak hadba, mely igen nehéz időszak elé állították Zitát, aki ezalatt a császárnéi és királynéi szerepre készült a bécsi udvarban maga Ferenc József szárnyai alatt. Az idős császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála után, még ugyanabban az évben császárrá és királlyá koronázták Károlyt, s szokatlan módon feleségét is ugyanazon a napon koronázták meg, a háború ellenére a szokásos pompa kíséretében. A királyné nemcsak szokásos protokolláris tevékenységeket végzett, hanem a háborús idők kemény munkáit is magára vállalva katonákat ápolt, megárvult gyerekeket pártfogolt, s mindezek mellett aktívan politizált, melynek későbbi negatív megítélését is köszönhette. Az I. világháború utáni számüzetésben töltött évek annyira megviselték a császár egészségét, hogy 1922-ben elhunyt. Ettől fogva felesége nem vette le többé a feketét, s 1989-ben bekövetkezett haláláig gyászolta szerelmét. Életét ezután az anyaságnak szentelte. Politikai elképzelését vagyis a monarchia visszaállítását a II. világháború kitörése végleg lehetetlenné tette. A háború alatt Spanyolországba, onnan Portugáliába, az Egyesült Államokba majd Kanadába költözött, s csak a '80-as években térhetett vissza Ausztriába. Élete végéig nem mondott le császárnéi és királynéi címéről. Kilencvenhat évesen érte a halál, szerettei körében. Ahhoz képest, hogy a történelemkönyvek csupán néhány sort szentelnek az utolsó császári és királyi párnak, szerepük jelentősége megkérdőjelezhetetlen.
Beszélgetésünk után elgondolkodtam a történelemről, s annak jelentőségéről. Rómában járva minden utcasarkon a történelem néz velünk farkasszemet sokszor anélkül, hogy erről nekünk bármi fogalmunk lenne. Egy nemzet gondolkodásmódját, szokásait, kultúráját, szimbólumrendszerét, ételeit, politikáját és hosszan folytathatnám a sort, mind-mind a történelem határozza meg. Egy-egy kirándulás, utazás előtt nem árt utánanézni legalább felületesen az ország, tájegység, város történetének/történelmének, hogy az átlagos turista számára "de szééép"-nek titulált látványosságok értelmet nyerjenek és ismerőssé váljanak számunkra.
Az óra után Raffaella odajött hozzám, s egy oklevelet nyomott a kezembe, hogy jól teljesítettem a suliban. Juhúúú! Suli után pedig okulva a tegnapi megrázkódtatásokból egyedül indultam sétálni, s miután beszéltem Istvánnal meghívást kaptam hozzájuk egy grillbulira. Este 8-kor meg is jelentem a Villini nagy zöld kapujában, s bent mécsesekkel díszített teraszon üldögélt a társaság, mennyei sültek illata áradt a levegőben, s végre magyar szót hallhattam. Tökéletes befejezése volt ez a napnak. Este az ételtől megrészegülve indultam el a Barberini felé, hogy az utolsó metróval hazaérjek.
Délben suliba menet a Battistininél lévő kedvenc kajáldámban vettem egy éhségűző pizzát, afféle regebvacs gyanánt. A teraszon ücsörögve és pizzámat harapdálva valami rémesen idegesítő visító riasztó hangjára lettem figyelmes. Először azt hittem mentő- vagy tűzoltóautó, majd azt gondoltam egy helyi boltba próbálnak éppen illetéktelenek behatolni, de csak nem akart abbamaradni a rémes zaj és gyanúsan a metrómegálló felől hallottam a vinnyogást. Az utolsó falat után előástam bérletemet és elindultam a metró felé, ahol is kiderült a turpisság. A Battistini megállóban tűzriadó volt. Mindez rettenetesen felkavarta a helyieket, akik csupán azért elégedetlenkedtek, hogy nem tudnak zavartalanul beszélgetni, telefonálni. A riadó ellenére a beengedő kapuk működtek, ahogy a metró is, s csak a középen álló üvegbódéban üldögélő ATAC (helyi BKV) munkatársak próbáltak tenni valamit az ügy érdekében, arcukon már-már zavarbaejtően rezignált kifejezéssel. A tűzriadó végkifejletét már nem vártuk meg tekintve, hogy szerelvényünk a zaj ellenére is kigördült, s elindult a Cornelia felé.
A suliba beérve vettem egy újabb borzalmasan finom kávét, s hamarosan kisebb kompánia is körém gyűlt Juan, Matthias, Kinu és Maki személyében. A fertelmes kávéról a beszélgetés valahogy a nevekre terelődött, s Matthias elmesélte, hogy szülei éppen akkor jártak Budapesten, mikor édesanyja vele volt várandós, s annyira megtetszett nekik Mátyás király alakja, hogy fiukat Mátyás után Matthiasnak nevezték. Miután többen megdícsérték a nevem kérdezték, hogy honnan származik. Amennyire az idő és a nyelvi keretek engedték meséltem nekik "névadómról" az utolsó magyar királynéról, aki ugyan mindig háttérben marad és eltörpül a nagyszerű Sissi emléke mellett, mégis jelentős alakja a történelemnek. Kicsit utánanéztem a magyar történelem egyik igazán kiemelkedő nőalakjának, az utolsó magyar király: Károly feleségének, akiről talán csak kevesen tudják, hogy Olaszországban látta meg a napvilágot pármai hercegnőként. Mint a pármai herceg tizenhetedik gyermeke (s tizenegyedik leánya) későbbi királynői sorsa korántsem volt előre elrendelve. Károllyal kötött házasságuk további pikantériája, hogy először nővérét szánták az ifjú Habsburg herceg hitveséül, de Adelheid magát Jézus feleségének szánta, s már fiatalon felvette a Zita sorsát is megpecsételő apácafátylat. Frigyük azon kevesek közé tartozott, mely szerelemből s mégsem rangon alul köttetett. A trón várományosa Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságának köszönhetően Károly került előtérbe a trónörökösi versenyben, majd az I. világháború casus bellijeként elhíresült gyilkosság, melynek áldozatai Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége Chotek Zsófia voltak, kizárva a további találgatásokat, egyértelművé tették Károly későbbi szerepét. Az I. világháború alatt a főhercegné családjának férfi tagjai más és más zászló alatt vonultak hadba, mely igen nehéz időszak elé állították Zitát, aki ezalatt a császárnéi és királynéi szerepre készült a bécsi udvarban maga Ferenc József szárnyai alatt. Az idős császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála után, még ugyanabban az évben császárrá és királlyá koronázták Károlyt, s szokatlan módon feleségét is ugyanazon a napon koronázták meg, a háború ellenére a szokásos pompa kíséretében. A királyné nemcsak szokásos protokolláris tevékenységeket végzett, hanem a háborús idők kemény munkáit is magára vállalva katonákat ápolt, megárvult gyerekeket pártfogolt, s mindezek mellett aktívan politizált, melynek későbbi negatív megítélését is köszönhette. Az I. világháború utáni számüzetésben töltött évek annyira megviselték a császár egészségét, hogy 1922-ben elhunyt. Ettől fogva felesége nem vette le többé a feketét, s 1989-ben bekövetkezett haláláig gyászolta szerelmét. Életét ezután az anyaságnak szentelte. Politikai elképzelését vagyis a monarchia visszaállítását a II. világháború kitörése végleg lehetetlenné tette. A háború alatt Spanyolországba, onnan Portugáliába, az Egyesült Államokba majd Kanadába költözött, s csak a '80-as években térhetett vissza Ausztriába. Élete végéig nem mondott le császárnéi és királynéi címéről. Kilencvenhat évesen érte a halál, szerettei körében. Ahhoz képest, hogy a történelemkönyvek csupán néhány sort szentelnek az utolsó császári és királyi párnak, szerepük jelentősége megkérdőjelezhetetlen.
Beszélgetésünk után elgondolkodtam a történelemről, s annak jelentőségéről. Rómában járva minden utcasarkon a történelem néz velünk farkasszemet sokszor anélkül, hogy erről nekünk bármi fogalmunk lenne. Egy nemzet gondolkodásmódját, szokásait, kultúráját, szimbólumrendszerét, ételeit, politikáját és hosszan folytathatnám a sort, mind-mind a történelem határozza meg. Egy-egy kirándulás, utazás előtt nem árt utánanézni legalább felületesen az ország, tájegység, város történetének/történelmének, hogy az átlagos turista számára "de szééép"-nek titulált látványosságok értelmet nyerjenek és ismerőssé váljanak számunkra.
Az óra után Raffaella odajött hozzám, s egy oklevelet nyomott a kezembe, hogy jól teljesítettem a suliban. Juhúúú! Suli után pedig okulva a tegnapi megrázkódtatásokból egyedül indultam sétálni, s miután beszéltem Istvánnal meghívást kaptam hozzájuk egy grillbulira. Este 8-kor meg is jelentem a Villini nagy zöld kapujában, s bent mécsesekkel díszített teraszon üldögélt a társaság, mennyei sültek illata áradt a levegőben, s végre magyar szót hallhattam. Tökéletes befejezése volt ez a napnak. Este az ételtől megrészegülve indultam el a Barberini felé, hogy az utolsó metróval hazaérjek.
2010. augusztus 18., szerda
Minden ami ideggel kezdődik...
Tizenhatodik...
Ma az óránk után a csoporttal elmentünk a suli által szervezett idegenvezetésre, mely a nem éppen ismert Quartiere Coppedé környékére kalauzolt minket. Idegenvezetőnk Valentina nagyon bedobta magát, hogy legalább valamit felfogjon a csapat abból, amit próbált magyarázni. A Coppede városnegyed nevét arról az építészről kapta, aki megálmodta ezeket a kissé bizarr, több művészeti stílust is ötvöző lakóházakat. A negyed igazából nem különálló városrész, hanem a Trieste kerület része. Az építész munkái 1919 és 1927 között készültek, amikor is Coppede jobblétre szenderült. A díszes épületeken a kor divatjának megfelelő virágminták mellett, tematikus díszítőelemeket is találunk, illetve olyan szimbólumokat, melyek Róma történelmére utalnak. A házak exkluzív kinézetüknek köszönhetően több Rómában forgatott filmben is szerephez jutottak.
Az idegenvezetés után mexikói csoporttársaim és egyik kedvencem Silvia fagyizni invitált a környéken. A "környéken"-ből hamarosan Trastevere lett, amiből órákon át tartó rettenetesen lassú csigatempójú, időhúzós sétafikálás lett, melyet egyre gyarapodó életkoromnak köszönhetően is nehezebben viselek, mint régen, s fagyi és vacsora híján kezdtem egyre mufurcabb hangulatba kerülni, amely egy lassú lefolyású idegrohamban érte el csúcspontját. Kínomban már nem tudtam mihez is kezdjek, így az útikönyvem által ajánlott gelateriat bátorkodtam a társaság figyelmébe ajánlani, hogy legalább valami kialakuljon úgy este fél kilenc magasságában. DE! mint minden máson, természetesen a fagyizón is a chiuso per ferie felirat szerepelt, vagyis nyaralni ment. Ez volt a az apillanat, amikor bedobtam az törölközőt és megköszönve a "kellemes" társaságot elindultam haza. Balszerencsémre a mexikóiak is velem akartak tartani, így még az Argentina megállóig élvezhettük egymás társaságát, de ekkor nekem már nagyon kellett az egyedüllét, ezért az első adandó busszal megléptem. Egy megálló után éreztem, hogy ki kell sétálni magamból az este élményeit, így a Vittorio Emanuelle emlékműtől elsétáltam a Spagna-ig, s már csak becsületből is éreztem, muszáj egy fagyit szereznem, ha már ezért indultam el 17:30-kor "rövid" körutamra. Egy másik a könyv által ajánlott fagyizót próbáltam ki a Trevi-kút közelében. A fagyizó neve San Crispino, s a Via Panetteria 42 szám alatt található. A pakisztáni származású fagyikanalazó úr nem éppen készségesen szolgált ki és útikönyvi ajánló ide vagy oda, nem mondanám éppen isteninek az ott fogyasztott fagylaltot. A trasteverei kálvária után mondjuk ez volt a legkevesebb. Hazaérve hívtam Annyokot, hogy kiadjam magamból az idegbajt, ami halmozódott a nap során, s nyugovóra tértem.
Ma az óránk után a csoporttal elmentünk a suli által szervezett idegenvezetésre, mely a nem éppen ismert Quartiere Coppedé környékére kalauzolt minket. Idegenvezetőnk Valentina nagyon bedobta magát, hogy legalább valamit felfogjon a csapat abból, amit próbált magyarázni. A Coppede városnegyed nevét arról az építészről kapta, aki megálmodta ezeket a kissé bizarr, több művészeti stílust is ötvöző lakóházakat. A negyed igazából nem különálló városrész, hanem a Trieste kerület része. Az építész munkái 1919 és 1927 között készültek, amikor is Coppede jobblétre szenderült. A díszes épületeken a kor divatjának megfelelő virágminták mellett, tematikus díszítőelemeket is találunk, illetve olyan szimbólumokat, melyek Róma történelmére utalnak. A házak exkluzív kinézetüknek köszönhetően több Rómában forgatott filmben is szerephez jutottak.
Az idegenvezetés után mexikói csoporttársaim és egyik kedvencem Silvia fagyizni invitált a környéken. A "környéken"-ből hamarosan Trastevere lett, amiből órákon át tartó rettenetesen lassú csigatempójú, időhúzós sétafikálás lett, melyet egyre gyarapodó életkoromnak köszönhetően is nehezebben viselek, mint régen, s fagyi és vacsora híján kezdtem egyre mufurcabb hangulatba kerülni, amely egy lassú lefolyású idegrohamban érte el csúcspontját. Kínomban már nem tudtam mihez is kezdjek, így az útikönyvem által ajánlott gelateriat bátorkodtam a társaság figyelmébe ajánlani, hogy legalább valami kialakuljon úgy este fél kilenc magasságában. DE! mint minden máson, természetesen a fagyizón is a chiuso per ferie felirat szerepelt, vagyis nyaralni ment. Ez volt a az apillanat, amikor bedobtam az törölközőt és megköszönve a "kellemes" társaságot elindultam haza. Balszerencsémre a mexikóiak is velem akartak tartani, így még az Argentina megállóig élvezhettük egymás társaságát, de ekkor nekem már nagyon kellett az egyedüllét, ezért az első adandó busszal megléptem. Egy megálló után éreztem, hogy ki kell sétálni magamból az este élményeit, így a Vittorio Emanuelle emlékműtől elsétáltam a Spagna-ig, s már csak becsületből is éreztem, muszáj egy fagyit szereznem, ha már ezért indultam el 17:30-kor "rövid" körutamra. Egy másik a könyv által ajánlott fagyizót próbáltam ki a Trevi-kút közelében. A fagyizó neve San Crispino, s a Via Panetteria 42 szám alatt található. A pakisztáni származású fagyikanalazó úr nem éppen készségesen szolgált ki és útikönyvi ajánló ide vagy oda, nem mondanám éppen isteninek az ott fogyasztott fagylaltot. A trasteverei kálvária után mondjuk ez volt a legkevesebb. Hazaérve hívtam Annyokot, hogy kiadjam magamból az idegbajt, ami halmozódott a nap során, s nyugovóra tértem.
2010. augusztus 17., kedd
Gulyás??? Pffffffffffffffffffff... PÖRKÖLT
Tizenötödik...
A tegnapra ígért és elmaradt Francesco-féle gulyásparty ma végre megrendezésre került. No persze nem reggel. Siettem haza a suliból, hogy nehogy késsek. Mikor még 20-kor sem volt sehol Francesco úgy gondoltam itt az ideje cselekedni, s írtam neki egy szöveges üzenetet. Amire ő telefonhívással válaszolt, hogy "Tranquilla!" 21 körül érkezik, addig hesszeljünk. Fernandával az éhhalál küszöbén állva, ülve, fetrengve kilopóztunk a konyhába néhány falatért, majd befutott lakótársunk, s neki is állt a főzésnek. A kedvemért... gulyást készített, hogy otthon érezzem magam. Nagyon kedves! Mondjuk a pucoljatok meg 6 (HAT) fej hagymát már kicsit sántított, de gondoltam ő tudja. Egy rövid telefonbeszélgetés után az otthoniakkal el is készült a lakoma. Szegény pocakomat csalódásként érte, hogy a zöldségekkel megrakott, lédús gulyásleves helyett, pörkölt került a tányérba. Olyan igazi gatyaszaggató, zsíros (elnézést zsííííííííííííros) 3 napig emésztős pörkölt, ráadásul! tele hagymával. Húha! - gondoltam, ezt még meg kell emésztenem. Mind a gondolatot, hogy ezt el kell pusztítanom, mind a gyomromba pakolt zsírpacnit. Előételként - bizony az is volt- babot szolgált fel olajjal és ecettel meglocsolva, hidegen. Ha csak az ismerőseim olvassák ezt a blogot, akkor ismerik kapcsolatomat a babbal, de ha esetleg más is belenéz elárulhatom, hogy ki nem állhatom. Talán 5 évente egyszer jól esik DE! szigorúan melegen. Magamba tömtem valamennyit a "babsalátából", de képtelen voltam 5 szemnél többet befalni, mert már így is fintorogtam és öklendeztem. Aztán egyre csak azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám feltűnés nélkül valahogy kiszórni a kukába, de addigra már felszolgálta Francesco a "gulyást" így megmenekültem. Figyelem! A gulyáspörtköltet éremes sok kenyérrel fogyasztani a későbbi hányinger elkerülése végett. Életemben először megértettem, miért is kell az a hülye pálinka. Tudnak ezek a magyarok!
A vacsora egyébként jó hangulatban telt, a hatalmas tetőteraszon fogyasztottuk az étket, miközben Francesco 3 köbméteres 1989-ben vásárolt kazettásmagnójából ordítottak a '80-as évek romantikus slágerei és túlüvöltve a zajt próbáltunk olaszul kommunikálni. Elég vicces benyomást kelthettünk a szembe szomszéd ablakából. Szürreális vacsoránknak éjjel 2-kor lett vége. Ekkor Fernandával elmosogattunk, majd nyugovóra tértünk gyomorgörcsünk társaságában.
A tegnapra ígért és elmaradt Francesco-féle gulyásparty ma végre megrendezésre került. No persze nem reggel. Siettem haza a suliból, hogy nehogy késsek. Mikor még 20-kor sem volt sehol Francesco úgy gondoltam itt az ideje cselekedni, s írtam neki egy szöveges üzenetet. Amire ő telefonhívással válaszolt, hogy "Tranquilla!" 21 körül érkezik, addig hesszeljünk. Fernandával az éhhalál küszöbén állva, ülve, fetrengve kilopóztunk a konyhába néhány falatért, majd befutott lakótársunk, s neki is állt a főzésnek. A kedvemért... gulyást készített, hogy otthon érezzem magam. Nagyon kedves! Mondjuk a pucoljatok meg 6 (HAT) fej hagymát már kicsit sántított, de gondoltam ő tudja. Egy rövid telefonbeszélgetés után az otthoniakkal el is készült a lakoma. Szegény pocakomat csalódásként érte, hogy a zöldségekkel megrakott, lédús gulyásleves helyett, pörkölt került a tányérba. Olyan igazi gatyaszaggató, zsíros (elnézést zsííííííííííííros) 3 napig emésztős pörkölt, ráadásul! tele hagymával. Húha! - gondoltam, ezt még meg kell emésztenem. Mind a gondolatot, hogy ezt el kell pusztítanom, mind a gyomromba pakolt zsírpacnit. Előételként - bizony az is volt- babot szolgált fel olajjal és ecettel meglocsolva, hidegen. Ha csak az ismerőseim olvassák ezt a blogot, akkor ismerik kapcsolatomat a babbal, de ha esetleg más is belenéz elárulhatom, hogy ki nem állhatom. Talán 5 évente egyszer jól esik DE! szigorúan melegen. Magamba tömtem valamennyit a "babsalátából", de képtelen voltam 5 szemnél többet befalni, mert már így is fintorogtam és öklendeztem. Aztán egyre csak azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám feltűnés nélkül valahogy kiszórni a kukába, de addigra már felszolgálta Francesco a "gulyást" így megmenekültem. Figyelem! A gulyáspörtköltet éremes sok kenyérrel fogyasztani a későbbi hányinger elkerülése végett. Életemben először megértettem, miért is kell az a hülye pálinka. Tudnak ezek a magyarok!
A vacsora egyébként jó hangulatban telt, a hatalmas tetőteraszon fogyasztottuk az étket, miközben Francesco 3 köbméteres 1989-ben vásárolt kazettásmagnójából ordítottak a '80-as évek romantikus slágerei és túlüvöltve a zajt próbáltunk olaszul kommunikálni. Elég vicces benyomást kelthettünk a szembe szomszéd ablakából. Szürreális vacsoránknak éjjel 2-kor lett vége. Ekkor Fernandával elmosogattunk, majd nyugovóra tértünk gyomorgörcsünk társaságában.
2010. augusztus 16., hétfő
Szent Pál
Tizennegyedik...
A pénteki teszt után a suli a szokásos 14 óra helyett 16 órakor kezdődött, így előtte rövid kirándulásra szántam el magam. A tavaly kimaradt Piramide metróállomásnál leszállva megtekintettem a túl sok izgalmat nem szolgáltató piramist, melyet Kr. e. 12-ben emeltek Caius Cestius számára. A kis rafkós Caius még életében gondoskodott róla, hogy neve ne merülhessen könnyedén a feledés homályába, mert a síremléket még életében megépíttette. A fénykorában magas rangú római hivatalnokként tevékenykedő Caius sírhelyét a 3. században beépítették a városfalba, vélhetőleg így maradt meg az utókor számára. Bizony. Vannak érdekes helyek, kevésbé érdekes történettel. Bocs Caius!
Rövid látogatásom után kínomban arra gondoltam, hogy bemegyek a városba, enni-inni, kicsit sétálni. A városközpontba tartó metró megállóban állva a másik irányban lévő Basilica San Paolo megálló nevére lettem figyelmes. Soha nem hallottam róla, de időm volt, a metró is jött, hát 70 lépcső megtételével átrohantam a másik megállóba, s éppen elcsíptem a szerelvényt. Pár percen belül ott is voltam, a hatalmas monstrum tövében. A szebb időket is megélt templomot Szent Pál sírjának helyére építtette Constantinus császár (306-337), s a 9. századra ez volt Róma legnagyobb, legpompásabb és legjelentősebb temploma. Sajnos a falakon kívül maradt templom mára csak árnyéka régi önmagának, de őszintén szólva, az első olyan templom, mely nyugalmat árasztott, s nem az egymást taposó turisták vakuvillanásaitól volt hangos. Belépve a monumentális épületbe első utam egy kis kápolnába vezetett. A csend szinte fülsiketítő volt a zajos városi séták után. Ott ülve értettem meg igazán, hogy miért is a templomban keresnek menedéket az emberek. A mennyezetre tekintve szinte beleszédültem a látványba, s a minden bútorzatot mellőző főhajó méreteit nézve rádöbbentem, hogy mit is érezhet egy porszem, ha a Földet szemléli. Az eredeti másfél évezredet átvészelő templom az 1823-as tűzvésszel már nem tudott megbirkózni, s csaknem az egész leégett, melynek okát a mai napig homály fedi. A roppant veszteséget a világ minden részéről segítő kezek próbálták pótolni, s az egyház mellett az orosz cár, az egyiptomi alkirály és az olasz kormány is kivette részét az újjáépítésből, mely az eredeti terveknek megfelelően valósult meg. Állítólag az újjáépítéssel a templom elvesztette melegségét, de ezzel vitatkoznék. Az első olyan templom, mely legyőzte hatalmas méreteit s az alabástrom oszlopok mögött valahol ott bujkál a Szentlélek, s nem csupán a bőséges egyházi vagyonnal próbál kérkedni. Kilépve a templomból a templomkert sem okozott csalódást. Gyönyörűen gondozott növények, és egy monumentális Szent Pál szobor a kert közepén. A méltatlanul elfelejtett templomtól egyre távolabb kerülve vettem csak észre, hogy az idő elszaladt, s szaladtam a suliba. Új tanárunk Raffaella bemutatkozását követően az egész csoport bemutatkozott. A mexikói anya-lánya és a malagai Silvia maradtak, s csatlakozott egy amerikai, két japán, egy német, és öt spanyol. A szemmel látható hispán többséget elnézve Raffaella közölte, hogy spanyol-spanyol pár nem lehet, így a csapatmunkák során spanyol társaimat ismerhettem meg közelebbről. De csak a következő órától, mert ki is csengettek. A társakkal rövid sétára indultunk a Pantheon környékére, majd a Francesco által beígért vacsorára hivatkozva este 7 óra felé hazaindultam. Francesco közben írt, hogy a vacsora holnapra marad, és ne haragudjak. Nem haragudtam...
A pénteki teszt után a suli a szokásos 14 óra helyett 16 órakor kezdődött, így előtte rövid kirándulásra szántam el magam. A tavaly kimaradt Piramide metróállomásnál leszállva megtekintettem a túl sok izgalmat nem szolgáltató piramist, melyet Kr. e. 12-ben emeltek Caius Cestius számára. A kis rafkós Caius még életében gondoskodott róla, hogy neve ne merülhessen könnyedén a feledés homályába, mert a síremléket még életében megépíttette. A fénykorában magas rangú római hivatalnokként tevékenykedő Caius sírhelyét a 3. században beépítették a városfalba, vélhetőleg így maradt meg az utókor számára. Bizony. Vannak érdekes helyek, kevésbé érdekes történettel. Bocs Caius!
Rövid látogatásom után kínomban arra gondoltam, hogy bemegyek a városba, enni-inni, kicsit sétálni. A városközpontba tartó metró megállóban állva a másik irányban lévő Basilica San Paolo megálló nevére lettem figyelmes. Soha nem hallottam róla, de időm volt, a metró is jött, hát 70 lépcső megtételével átrohantam a másik megállóba, s éppen elcsíptem a szerelvényt. Pár percen belül ott is voltam, a hatalmas monstrum tövében. A szebb időket is megélt templomot Szent Pál sírjának helyére építtette Constantinus császár (306-337), s a 9. századra ez volt Róma legnagyobb, legpompásabb és legjelentősebb temploma. Sajnos a falakon kívül maradt templom mára csak árnyéka régi önmagának, de őszintén szólva, az első olyan templom, mely nyugalmat árasztott, s nem az egymást taposó turisták vakuvillanásaitól volt hangos. Belépve a monumentális épületbe első utam egy kis kápolnába vezetett. A csend szinte fülsiketítő volt a zajos városi séták után. Ott ülve értettem meg igazán, hogy miért is a templomban keresnek menedéket az emberek. A mennyezetre tekintve szinte beleszédültem a látványba, s a minden bútorzatot mellőző főhajó méreteit nézve rádöbbentem, hogy mit is érezhet egy porszem, ha a Földet szemléli. Az eredeti másfél évezredet átvészelő templom az 1823-as tűzvésszel már nem tudott megbirkózni, s csaknem az egész leégett, melynek okát a mai napig homály fedi. A roppant veszteséget a világ minden részéről segítő kezek próbálták pótolni, s az egyház mellett az orosz cár, az egyiptomi alkirály és az olasz kormány is kivette részét az újjáépítésből, mely az eredeti terveknek megfelelően valósult meg. Állítólag az újjáépítéssel a templom elvesztette melegségét, de ezzel vitatkoznék. Az első olyan templom, mely legyőzte hatalmas méreteit s az alabástrom oszlopok mögött valahol ott bujkál a Szentlélek, s nem csupán a bőséges egyházi vagyonnal próbál kérkedni. Kilépve a templomból a templomkert sem okozott csalódást. Gyönyörűen gondozott növények, és egy monumentális Szent Pál szobor a kert közepén. A méltatlanul elfelejtett templomtól egyre távolabb kerülve vettem csak észre, hogy az idő elszaladt, s szaladtam a suliba. Új tanárunk Raffaella bemutatkozását követően az egész csoport bemutatkozott. A mexikói anya-lánya és a malagai Silvia maradtak, s csatlakozott egy amerikai, két japán, egy német, és öt spanyol. A szemmel látható hispán többséget elnézve Raffaella közölte, hogy spanyol-spanyol pár nem lehet, így a csapatmunkák során spanyol társaimat ismerhettem meg közelebbről. De csak a következő órától, mert ki is csengettek. A társakkal rövid sétára indultunk a Pantheon környékére, majd a Francesco által beígért vacsorára hivatkozva este 7 óra felé hazaindultam. Francesco közben írt, hogy a vacsora holnapra marad, és ne haragudjak. Nem haragudtam...
2010. augusztus 15., vasárnap
6 milliárd másik
Tizenharmadik...
Reggel misére menet nem meglepő módon igen üres volt a metró. A második megállónál felszállt egy 30 körüli nő, s velem szemben foglalt helyet. Elővett egy könyvet, s teljesen belefeledkezve olvasmányába, valami ordenáré módon kezdett az orrában matatni. Éhgyomor ide vagy oda, annyira ocsmány látvány volt, hogy majdnem kidobtam a taccsot, s természetesen - a szerencsétlenségeket, baleseteket, sokkoló videókat nézőkhöz hasonlóan- nem tudtam máshová nézni. Kíváncsiságból meglestem a kezében lévő könyvet, mely Danielle Steel egyik remekműve volt. Elgondolkodtató, hogy egy szerelemre éhes nő, harmincas évei derekán, karikagyűrűvel az ujján, miért Danielle Steel könyveit falja könyékig az orrában, ahelyett, hogy a férjét próbálná meg levenni a lábáról csinosabb öltözékkel, illendőbb viselkedéssel.
Kicsit utánanéztem az írónőnek és életének. Elképesztő! Nem csodálom, hogy ilyen termékeny. 7 gyerek (közülük 1 öngyilkos), 5 férj (közülük 1 sorozatos nemi erőszakért elítélt börtöntöltelék, 1 heroinfüggő - aki az öngyilkos gyerek vér szerinti apja egyébként, 1 borkereskedő és 2 bankár) és megannyi ház, otthon, kaland a világ különböző pontjain. No ettől még nem fogok rákattanni Danielle Steel könyveire, de nem árt ha az ember ismeri valamennyire azokat a dolgokat is, melyeket nem akar jobban megismerni.
Misére megint a Diocletianus termáiból átalakított bazilikába mentem, ahol ezúttal egy fiatal pap tartotta a misét. Minden a szokásos módon zajlott, majd mikor a szentáldozásra került sor két vágott szemű - vélhetőleg kínai- is beállt a sorba. A nő még kapott Krisztus testéből, de mikor láthatóan fogalma sem volt, hogy mit is kell vele csinálni, a rafkós kis pap a férfihoz - aki előttem állt egyébként- a következő kérdést intézte: "Catolico?" melyre a férfi fejének jobbra-balra ingatásával a "Nem." választ adta. A sort én zártam, s miután részesültem a szentségek szentségében, a pap kezében a cibóriummal kijött a hívek közé és visszavette Krisztus testét a nőtől. Bizony ám, itt aztán nem olyan egyszerű méltatlanul megkaparintani Krisztust. A kis közjáték után a mise rendben véget ért, én pedig egy kávéval öblítettem le az izgalmakat a Piazza Venezián. Út közben egy kiállítás promóciójára lettem figyelmes. "La dolce Vita" címen fut egy izgi tárlat, mely az '50-es, '60-as évek filmsztárjainak Rómában töltött édes napjait örökíti meg képekben. Charlton Heston Vespa háton a Ben Hur forgatása idején, Sean Connery csinos hölgyek társaságában a Colosseumnál és a féktelen bulik a Cinecittá falain belül. A kiállítás egyébként a Caesar, Augustus és Traianus fórumainak helyén álló múzeumban található. A fórum udvarán egy másik időszakos kiállítás is helyet kapott, 6 milliárd másik címmel. Az alsó szinten, az udvari részen a fennmaradt öltözőkabinokban alakították ki a tárlat különböző kérdésekkel foglalkozó termeit. A 6 milliárd másik egy nem túl eredeti ötletet dolgoz fel egyedülálló módon. Az emberiség génjeibe kódolt megismerési vágy nem csak a világra és a bennünket körülvevő dolgokra irányul, hanem a Föld nevű bolygón velünk osztozó - most éppen- 6 milliárd másik megismerésére is. Míg a különböző internetes közösségi portálok (nevek említése nélkül) csupán egy virtuális (=hamis) közösségi életet kínálnak, addig ez a tárlat az emberi természet és érzések tengerébe ugrik fejest. A maroknyi -6 fős- forgatócsoport 10 éven keresztül járta be a világ 78 országát és közel 6000 emberrel készített interjút, s a különböző termekben a különböző kérdésekre adott válaszokat hallgathatjuk. Mit tanultunk a szüleinktől? Mit akarunk továbbadni gyerekeinknek? Mi volt a gyerekkori álmunk? Mit bántunk meg a legjobban életünkben? Milyen harcokat kellett megvívnunk életünkben? S talán minden kérdés alapja? Mit jelent számunkra a szeretet? Ennyire lebilincselő és felkavaró múzeumi élményem azt hiszem még soha nem volt. Csodálatos dolog találkozni az egyszerű - a legjobb értelemben- ember bölcsességével, melyet egy élet tapasztalatai alapján fogalmaz meg, s melyeket mi is megfogalmazunk időről időre, csak nem feltétlenül mondjuk ki. Egy francia nő vallomása élete legnagyobb fájdalmáról, hogy nem törődött eleget a gyerekeivel, mert folyton dolgozott. Egy ír asszony gondolatai a házasságról, melynél nehezebb próba nincs az életben. Egy holland lány, akinek nem lehet gyereke. Egy palesztin lány, aki csak szabadon akar járni a világban. Egy japán férfi, aki az igaz szerelemért még öngyilkossági kísérletet is elkövetett. Egy libanoni férfi, aki szembeszállva a családjával szerelemből nősült. Egy thaiföldi öregember, aki bár nyomorúságos körülmények között él, s mégis gazdagnak érzi magát, mert vannak barátai. S egy kongói, egy francia, egy orosz, egy német, egy ausztrál, egy cseh, egy brazil és 6 milliárd másik, akik mind a barátságról, a családról, a szeretetről vallanak, nem pedig a munkáról, a pénzről, az anyagi javakról. S itt vagyunk mi is, egyedül a 6 milliárdból és együtt a 6 milliárddal, a saját történetünkkel, a saját örömünkkel, bánatunkkal, boldogságunkkal, tüskéinkkel és a saját családunkkal, szerelmünkkel és barátainkkal, akiknek mindent köszönhetünk, s akik nélkül az élet nem érne semmit. A több órásra nyúlt múzeumi látogatásom után megebédeltem, s hazajöttem, hogy írhassam a saját történetemet...
Reggel misére menet nem meglepő módon igen üres volt a metró. A második megállónál felszállt egy 30 körüli nő, s velem szemben foglalt helyet. Elővett egy könyvet, s teljesen belefeledkezve olvasmányába, valami ordenáré módon kezdett az orrában matatni. Éhgyomor ide vagy oda, annyira ocsmány látvány volt, hogy majdnem kidobtam a taccsot, s természetesen - a szerencsétlenségeket, baleseteket, sokkoló videókat nézőkhöz hasonlóan- nem tudtam máshová nézni. Kíváncsiságból meglestem a kezében lévő könyvet, mely Danielle Steel egyik remekműve volt. Elgondolkodtató, hogy egy szerelemre éhes nő, harmincas évei derekán, karikagyűrűvel az ujján, miért Danielle Steel könyveit falja könyékig az orrában, ahelyett, hogy a férjét próbálná meg levenni a lábáról csinosabb öltözékkel, illendőbb viselkedéssel.
Kicsit utánanéztem az írónőnek és életének. Elképesztő! Nem csodálom, hogy ilyen termékeny. 7 gyerek (közülük 1 öngyilkos), 5 férj (közülük 1 sorozatos nemi erőszakért elítélt börtöntöltelék, 1 heroinfüggő - aki az öngyilkos gyerek vér szerinti apja egyébként, 1 borkereskedő és 2 bankár) és megannyi ház, otthon, kaland a világ különböző pontjain. No ettől még nem fogok rákattanni Danielle Steel könyveire, de nem árt ha az ember ismeri valamennyire azokat a dolgokat is, melyeket nem akar jobban megismerni.
Misére megint a Diocletianus termáiból átalakított bazilikába mentem, ahol ezúttal egy fiatal pap tartotta a misét. Minden a szokásos módon zajlott, majd mikor a szentáldozásra került sor két vágott szemű - vélhetőleg kínai- is beállt a sorba. A nő még kapott Krisztus testéből, de mikor láthatóan fogalma sem volt, hogy mit is kell vele csinálni, a rafkós kis pap a férfihoz - aki előttem állt egyébként- a következő kérdést intézte: "Catolico?" melyre a férfi fejének jobbra-balra ingatásával a "Nem." választ adta. A sort én zártam, s miután részesültem a szentségek szentségében, a pap kezében a cibóriummal kijött a hívek közé és visszavette Krisztus testét a nőtől. Bizony ám, itt aztán nem olyan egyszerű méltatlanul megkaparintani Krisztust. A kis közjáték után a mise rendben véget ért, én pedig egy kávéval öblítettem le az izgalmakat a Piazza Venezián. Út közben egy kiállítás promóciójára lettem figyelmes. "La dolce Vita" címen fut egy izgi tárlat, mely az '50-es, '60-as évek filmsztárjainak Rómában töltött édes napjait örökíti meg képekben. Charlton Heston Vespa háton a Ben Hur forgatása idején, Sean Connery csinos hölgyek társaságában a Colosseumnál és a féktelen bulik a Cinecittá falain belül. A kiállítás egyébként a Caesar, Augustus és Traianus fórumainak helyén álló múzeumban található. A fórum udvarán egy másik időszakos kiállítás is helyet kapott, 6 milliárd másik címmel. Az alsó szinten, az udvari részen a fennmaradt öltözőkabinokban alakították ki a tárlat különböző kérdésekkel foglalkozó termeit. A 6 milliárd másik egy nem túl eredeti ötletet dolgoz fel egyedülálló módon. Az emberiség génjeibe kódolt megismerési vágy nem csak a világra és a bennünket körülvevő dolgokra irányul, hanem a Föld nevű bolygón velünk osztozó - most éppen- 6 milliárd másik megismerésére is. Míg a különböző internetes közösségi portálok (nevek említése nélkül) csupán egy virtuális (=hamis) közösségi életet kínálnak, addig ez a tárlat az emberi természet és érzések tengerébe ugrik fejest. A maroknyi -6 fős- forgatócsoport 10 éven keresztül járta be a világ 78 országát és közel 6000 emberrel készített interjút, s a különböző termekben a különböző kérdésekre adott válaszokat hallgathatjuk. Mit tanultunk a szüleinktől? Mit akarunk továbbadni gyerekeinknek? Mi volt a gyerekkori álmunk? Mit bántunk meg a legjobban életünkben? Milyen harcokat kellett megvívnunk életünkben? S talán minden kérdés alapja? Mit jelent számunkra a szeretet? Ennyire lebilincselő és felkavaró múzeumi élményem azt hiszem még soha nem volt. Csodálatos dolog találkozni az egyszerű - a legjobb értelemben- ember bölcsességével, melyet egy élet tapasztalatai alapján fogalmaz meg, s melyeket mi is megfogalmazunk időről időre, csak nem feltétlenül mondjuk ki. Egy francia nő vallomása élete legnagyobb fájdalmáról, hogy nem törődött eleget a gyerekeivel, mert folyton dolgozott. Egy ír asszony gondolatai a házasságról, melynél nehezebb próba nincs az életben. Egy holland lány, akinek nem lehet gyereke. Egy palesztin lány, aki csak szabadon akar járni a világban. Egy japán férfi, aki az igaz szerelemért még öngyilkossági kísérletet is elkövetett. Egy libanoni férfi, aki szembeszállva a családjával szerelemből nősült. Egy thaiföldi öregember, aki bár nyomorúságos körülmények között él, s mégis gazdagnak érzi magát, mert vannak barátai. S egy kongói, egy francia, egy orosz, egy német, egy ausztrál, egy cseh, egy brazil és 6 milliárd másik, akik mind a barátságról, a családról, a szeretetről vallanak, nem pedig a munkáról, a pénzről, az anyagi javakról. S itt vagyunk mi is, egyedül a 6 milliárdból és együtt a 6 milliárddal, a saját történetünkkel, a saját örömünkkel, bánatunkkal, boldogságunkkal, tüskéinkkel és a saját családunkkal, szerelmünkkel és barátainkkal, akiknek mindent köszönhetünk, s akik nélkül az élet nem érne semmit. A több órásra nyúlt múzeumi látogatásom után megebédeltem, s hazajöttem, hogy írhassam a saját történetemet...
2010. augusztus 14., szombat
Grazie Francesco!
Tizenkettedik...
Reggelem egy szokásos lustálkodós szombathoz méltón elmaradt, tekintve, hogy 12-kor vettem csak rá magam, hogy kikászálódjak az ágyamból. A nap további része is hasonlóan telt, hol olvasással, hol alvással, hol evéssel. Lakótársammal Fernandával abban maradtunk, hogy este bemegyünk a városba megnézni a "Spettacolo pirotecnico" névre hallgató tűzijátékot, mely minden évben Ferragosto ünnepén kerül megrendezésre. Olaszországban augusztus 15. a legfontosabb ünnep. Az évezredes hagyomány, hogy e napot pihenéssel és ünnepléssel töltik, kezdetben pogány szokás volt. Az ünnep neve a Feriae Augusti vagyis Augustus ünnepe szavak összeolvadásából ered. A hagyomány szerint ezen a napon ünnepelte Augustus császár születésnapját. A katolizálódó birodalomban a termékenységnek és a földeken zajló munkák befejeződésének szentelt ünnep -ahogy egy valamirevaló fizikatanár mondaná- "nem vész el csak átalakul" alapon új értelmezést nyert. Az egyházi magyarázat szerint, ezen a napon szállt fel a mennybe a maga fizikai valójában, a Szűzanya (szeplőtelen Szűz Mária). A parancsolt ünnepen egy valamire való katolikus szentmisén vesz részt, de tekintve, hogy ebben az évben vasárnapra esett, ez a kérdés nem bír nagy jelentőséggel. Augusztus 14-én a pihenőnapot megelőzően hatalmas kavalkád van városszerte, s éjfélkör tűzijáték teszi fel az "i"-re a pontot. Estefelé tehát Fernandával és két lánnyal a suliból találkoztunk a Spagna metrómegállónál, hogy a Spanyol lépcső tetejéről szemlélhessük az eseményeket. Le is ültünk valahol a tömegben, de valamiért, sem az ígért koncert, sem a pirotecnico nem akart az istennek sem elkezdődni. Egy óra ücsörgés után úgy döntöttem elmegyek egy italért, mert már vattát kezdtem köpni, s a többiek is amellett döntöttek, hogy velem tartanak. Ki-ki beszerezte a neki kedves elemózsiát, majd visszaslattyogtunk, ahol még továbbra is az egyetlen említésre való esemény a részeg németek kurjongatása és egy bangladesi ceremóniamester Shakirát mímelő táncmozdulatai és "vaka-vaka-éé-é" dalocskája voltak. Ekkor végzetes tettre szántam el magam. A tér szélén posztoló Carabinieri urak felé indultam és megérdeklődtem, hogy mégis mikor fog szárba szökkenni itt valami program-féleség. A rendőr a legpikírtebb arckifejezéssel motyogott valamit, s csak a harmadik visszakérdezés után volt hajlandó artikulálni egy hangyányit, mikor is megértettem, hogy hétfőn. Hétfőn? De hát miért hétfőn? Mi most vagyunk itt!!! Miután a fagyik elfogytak, a poharak kiürültek, a nikkelszamovár, meg ki tudja merre repkedett hazafelé vettük az irányt. A Battistini metrómegállóból kilépve nem volt kérdéses többé, hogy miért hétfő. Az esőáztatta utcai burkolat igen heves csapadékról árulkodott, örvendeztünk is Fernandával, hogy megúsztuk a dolgot. A Francescotól kölcsönkapott esernyő, melyet koncként vonszoltunk végig a városon, s egész este kacarásztunk, hogy jól ránk sózta ezt a szart, hamar hasznosnak bizonyult, ugyanis az ég még nem sírt ki magából mindent, mikor mi a Battistinire értünk. Közel sem. A buszmegállóban ácsorogva csöpögni kezdett, majd esni, szakadni végül pedig úgy ömleni, hogy úgy tűnt mintha alulról is esne. Az ernyő ellenére a lábunk teljesen elázott, s mondanom sem kell, hogy a busz nem jött, majd megjelent az első éjszakai, ami sajnos hazáig már nem vitt fel. A hazafelé vezető úton csak elkeseredett röhögés és egy fohászként ismételgetett mondat: "Grazie Francesco!" hagyta el a szánkat. Az este végül közös falatozásba fulladt, s még Francesco is befutott, akinek azonban pikáns olasz tésztáját sajnos már nem győztük kivárni, s lassan elpárologtunk aludni.
Reggelem egy szokásos lustálkodós szombathoz méltón elmaradt, tekintve, hogy 12-kor vettem csak rá magam, hogy kikászálódjak az ágyamból. A nap további része is hasonlóan telt, hol olvasással, hol alvással, hol evéssel. Lakótársammal Fernandával abban maradtunk, hogy este bemegyünk a városba megnézni a "Spettacolo pirotecnico" névre hallgató tűzijátékot, mely minden évben Ferragosto ünnepén kerül megrendezésre. Olaszországban augusztus 15. a legfontosabb ünnep. Az évezredes hagyomány, hogy e napot pihenéssel és ünnepléssel töltik, kezdetben pogány szokás volt. Az ünnep neve a Feriae Augusti vagyis Augustus ünnepe szavak összeolvadásából ered. A hagyomány szerint ezen a napon ünnepelte Augustus császár születésnapját. A katolizálódó birodalomban a termékenységnek és a földeken zajló munkák befejeződésének szentelt ünnep -ahogy egy valamirevaló fizikatanár mondaná- "nem vész el csak átalakul" alapon új értelmezést nyert. Az egyházi magyarázat szerint, ezen a napon szállt fel a mennybe a maga fizikai valójában, a Szűzanya (szeplőtelen Szűz Mária). A parancsolt ünnepen egy valamire való katolikus szentmisén vesz részt, de tekintve, hogy ebben az évben vasárnapra esett, ez a kérdés nem bír nagy jelentőséggel. Augusztus 14-én a pihenőnapot megelőzően hatalmas kavalkád van városszerte, s éjfélkör tűzijáték teszi fel az "i"-re a pontot. Estefelé tehát Fernandával és két lánnyal a suliból találkoztunk a Spagna metrómegállónál, hogy a Spanyol lépcső tetejéről szemlélhessük az eseményeket. Le is ültünk valahol a tömegben, de valamiért, sem az ígért koncert, sem a pirotecnico nem akart az istennek sem elkezdődni. Egy óra ücsörgés után úgy döntöttem elmegyek egy italért, mert már vattát kezdtem köpni, s a többiek is amellett döntöttek, hogy velem tartanak. Ki-ki beszerezte a neki kedves elemózsiát, majd visszaslattyogtunk, ahol még továbbra is az egyetlen említésre való esemény a részeg németek kurjongatása és egy bangladesi ceremóniamester Shakirát mímelő táncmozdulatai és "vaka-vaka-éé-é" dalocskája voltak. Ekkor végzetes tettre szántam el magam. A tér szélén posztoló Carabinieri urak felé indultam és megérdeklődtem, hogy mégis mikor fog szárba szökkenni itt valami program-féleség. A rendőr a legpikírtebb arckifejezéssel motyogott valamit, s csak a harmadik visszakérdezés után volt hajlandó artikulálni egy hangyányit, mikor is megértettem, hogy hétfőn. Hétfőn? De hát miért hétfőn? Mi most vagyunk itt!!! Miután a fagyik elfogytak, a poharak kiürültek, a nikkelszamovár, meg ki tudja merre repkedett hazafelé vettük az irányt. A Battistini metrómegállóból kilépve nem volt kérdéses többé, hogy miért hétfő. Az esőáztatta utcai burkolat igen heves csapadékról árulkodott, örvendeztünk is Fernandával, hogy megúsztuk a dolgot. A Francescotól kölcsönkapott esernyő, melyet koncként vonszoltunk végig a városon, s egész este kacarásztunk, hogy jól ránk sózta ezt a szart, hamar hasznosnak bizonyult, ugyanis az ég még nem sírt ki magából mindent, mikor mi a Battistinire értünk. Közel sem. A buszmegállóban ácsorogva csöpögni kezdett, majd esni, szakadni végül pedig úgy ömleni, hogy úgy tűnt mintha alulról is esne. Az ernyő ellenére a lábunk teljesen elázott, s mondanom sem kell, hogy a busz nem jött, majd megjelent az első éjszakai, ami sajnos hazáig már nem vitt fel. A hazafelé vezető úton csak elkeseredett röhögés és egy fohászként ismételgetett mondat: "Grazie Francesco!" hagyta el a szánkat. Az este végül közös falatozásba fulladt, s még Francesco is befutott, akinek azonban pikáns olasz tésztáját sajnos már nem győztük kivárni, s lassan elpárologtunk aludni.
2010. augusztus 13., péntek
Búcsú...
Tizenegyedik...
Címszavakban: késés, teszt, búcsú. Mindez egy görbe este vonatkozásában igen vészjóslóan hangzik. Az én estém azonban nem volt görbe, csak a hátam miközben magoltam a mai nagy tesztre. Ez is megvolt. Egyik sulitársammal megbeszéltük, hogy együtt kajálunk a sulihoz közel. A fél órás utat, melyre 50 percet számoltam sikerült 1 óra 10 perc alatt megtennem. A mobilom meg nem működött. Mörfi, Mörfi... A késés ellenére is volt bőven időnk megebédelni, méghozzá egy olasz specialitást arancino-t falatoztunk. Elég tömény cucc mit ne mondjak. Rögtön három félét kértünk, hogy minél több ízben tudjuk kipróbálni. Az arancino egy szicíliai specialitás, mely otthon is könnyű szerrel elkészíthető csemege. Hidegtálas vacsik kiváló kiegészítője. Reszkess karácsonyi siserehad! Idén aztán elkápráztatunk mindenkit a fergeteges olasz csodával! Ebéd után még egy isteni cappucinora is maradt időnk, majd elindultunk az órára.
Mint kiderült az órákat a rendes időbeosztás szerint megtartják, s a teszt csak utána következik 18 órától. Óránk témája a vakáció volt, kinek mi volt a legjobb vakációja, mi volt a legszörnyűbb élmény, mi volt a legközelebb és mi a legtávolabb, hányszor jártunk Olaszországban és ki hol járt utoljára. Utolsó kérdésre a válaszom Róma lett volna, hiszen tavaly is itt jártam, de mondta Francesca, hogy Rómán kívülit kell mondani. Az pedig ugye nekem a camino volt. Félve mondtam, majd Fracesca üdvrivalgásban tört ki és elnézést kérve a többiektől, közölte velem, hogy erről rögtön mindent tudni akar. Szóval pórjas kis olaszommal kezdtem mesélni, s az egészben a legfurcsább és legszuperebb, hogy a végén nem törődve a nyelvtani gyengeségekkel végre elkezdtem BESZÉLNI! Ekkora sikerélményben nem is tudom mikor volt részem utoljára... Az óra végén természetesen a fotózkodás és búcsúzkodás sem maradhatott el. Elköszöntünk a német lánytól és a svájci fiútól, majd rövid szünet után mentünk is tesztet írni.
Az utolsó óra kapcsán elgondolkodtam a búcsúról. Nem épp a kedvenc szavaim egyike, s azt hiszem senkinek sem az. Az embernek az életében elég sok búcsút kell átélnie, mely olykor felszabadító, olykor várakozásokkal teli, olykor szomorú, olykor keserű, s van olyan búcsú is melybe szívünk egy darabja belehal. Búcsú az iskoláktól, búcsú egy baráttól egy hosszú út előtt, búcsú egy tábori szerelemtől, búcsú az otthonunktól, búcsú egy nagyszülőtől, búcsú a hazánktól, búcsú egy lelki atyától, búcsú egy szerettünktől az utolsó útja előtt... Mindenkinek megvannak a maga búcsúi, melyekkel együtt kell élnünk, s melyek terhét egy életen át cipeljük. Majd elgondolkodtam, hogy egy ilyen suliban mennyire új és más értelmet nyer a búcsú. Egy olyan helyen, ahol jönnek mennek az emberek, ahol mindig elmegy valaki, akit megszerettünk, de mindig jön a helyébe más, akit ugyanúgy megszeretünk majd. Ha jobban belegondolok az élet is pontosan ilyen. A való életben is mindig elveszítünk valakit, akit szeretünk, aki fontos volt nekünk, de mindig jön valaki, aki képes pótolni azt az űrt, melyet a másik elvesztése miatt érzünk. Pótolni a hiányt, de nem az általunk szeretett és elvesztett embert. A szív az élet során olyanná válik, mint azok a patch-work takarók, melyeken a szakadások helyére mindig egy újabb darab kerül, s minél idősebb és minél többet élt és érzett egy szív annál színesebb. Egy ilyen út alkalmával az átlagosnál többször kell szembesülni a búcsúval, de ezek a szerencsés búcsúk, melyekről tudjuk, hogy csak átmenetiek...
Hazatérve a suliból úgy döntöttem, hogy már annyira vágyom valami hazaira, hogy kénytelen leszek magamnak elkészíteni. Lementem hát a SMA diszkontba, s összevásároltam mindent, ami egy igazán jó magyaros lecsóhoz szükséges. Miután elkészültem a főzőcskézéssel, két kis lakótársamat is meginvitáltam a lakomára, akik örömmel elfogadták a meghívást, s még repetáztak is! Majd olaszul megtárgyaltuk a horoszkópok jelentőségét és, hogy ki milyen jegynek a szülötte. A vacsora végeztével Francesco egy óvatlan pillanatában felajánlotta, hogy a hétfői vacsorát ő készíti nekünk. Hmmmm... már alig várom!
Címszavakban: késés, teszt, búcsú. Mindez egy görbe este vonatkozásában igen vészjóslóan hangzik. Az én estém azonban nem volt görbe, csak a hátam miközben magoltam a mai nagy tesztre. Ez is megvolt. Egyik sulitársammal megbeszéltük, hogy együtt kajálunk a sulihoz közel. A fél órás utat, melyre 50 percet számoltam sikerült 1 óra 10 perc alatt megtennem. A mobilom meg nem működött. Mörfi, Mörfi... A késés ellenére is volt bőven időnk megebédelni, méghozzá egy olasz specialitást arancino-t falatoztunk. Elég tömény cucc mit ne mondjak. Rögtön három félét kértünk, hogy minél több ízben tudjuk kipróbálni. Az arancino egy szicíliai specialitás, mely otthon is könnyű szerrel elkészíthető csemege. Hidegtálas vacsik kiváló kiegészítője. Reszkess karácsonyi siserehad! Idén aztán elkápráztatunk mindenkit a fergeteges olasz csodával! Ebéd után még egy isteni cappucinora is maradt időnk, majd elindultunk az órára.
Mint kiderült az órákat a rendes időbeosztás szerint megtartják, s a teszt csak utána következik 18 órától. Óránk témája a vakáció volt, kinek mi volt a legjobb vakációja, mi volt a legszörnyűbb élmény, mi volt a legközelebb és mi a legtávolabb, hányszor jártunk Olaszországban és ki hol járt utoljára. Utolsó kérdésre a válaszom Róma lett volna, hiszen tavaly is itt jártam, de mondta Francesca, hogy Rómán kívülit kell mondani. Az pedig ugye nekem a camino volt. Félve mondtam, majd Fracesca üdvrivalgásban tört ki és elnézést kérve a többiektől, közölte velem, hogy erről rögtön mindent tudni akar. Szóval pórjas kis olaszommal kezdtem mesélni, s az egészben a legfurcsább és legszuperebb, hogy a végén nem törődve a nyelvtani gyengeségekkel végre elkezdtem BESZÉLNI! Ekkora sikerélményben nem is tudom mikor volt részem utoljára... Az óra végén természetesen a fotózkodás és búcsúzkodás sem maradhatott el. Elköszöntünk a német lánytól és a svájci fiútól, majd rövid szünet után mentünk is tesztet írni.
Az utolsó óra kapcsán elgondolkodtam a búcsúról. Nem épp a kedvenc szavaim egyike, s azt hiszem senkinek sem az. Az embernek az életében elég sok búcsút kell átélnie, mely olykor felszabadító, olykor várakozásokkal teli, olykor szomorú, olykor keserű, s van olyan búcsú is melybe szívünk egy darabja belehal. Búcsú az iskoláktól, búcsú egy baráttól egy hosszú út előtt, búcsú egy tábori szerelemtől, búcsú az otthonunktól, búcsú egy nagyszülőtől, búcsú a hazánktól, búcsú egy lelki atyától, búcsú egy szerettünktől az utolsó útja előtt... Mindenkinek megvannak a maga búcsúi, melyekkel együtt kell élnünk, s melyek terhét egy életen át cipeljük. Majd elgondolkodtam, hogy egy ilyen suliban mennyire új és más értelmet nyer a búcsú. Egy olyan helyen, ahol jönnek mennek az emberek, ahol mindig elmegy valaki, akit megszerettünk, de mindig jön a helyébe más, akit ugyanúgy megszeretünk majd. Ha jobban belegondolok az élet is pontosan ilyen. A való életben is mindig elveszítünk valakit, akit szeretünk, aki fontos volt nekünk, de mindig jön valaki, aki képes pótolni azt az űrt, melyet a másik elvesztése miatt érzünk. Pótolni a hiányt, de nem az általunk szeretett és elvesztett embert. A szív az élet során olyanná válik, mint azok a patch-work takarók, melyeken a szakadások helyére mindig egy újabb darab kerül, s minél idősebb és minél többet élt és érzett egy szív annál színesebb. Egy ilyen út alkalmával az átlagosnál többször kell szembesülni a búcsúval, de ezek a szerencsés búcsúk, melyekről tudjuk, hogy csak átmenetiek...
Hazatérve a suliból úgy döntöttem, hogy már annyira vágyom valami hazaira, hogy kénytelen leszek magamnak elkészíteni. Lementem hát a SMA diszkontba, s összevásároltam mindent, ami egy igazán jó magyaros lecsóhoz szükséges. Miután elkészültem a főzőcskézéssel, két kis lakótársamat is meginvitáltam a lakomára, akik örömmel elfogadták a meghívást, s még repetáztak is! Majd olaszul megtárgyaltuk a horoszkópok jelentőségét és, hogy ki milyen jegynek a szülötte. A vacsora végeztével Francesco egy óvatlan pillanatában felajánlotta, hogy a hétfői vacsorát ő készíti nekünk. Hmmmm... már alig várom!
2010. augusztus 12., csütörtök
Nyitvatartás
Tizedik...
Róma alszik! - állítja minden római. A nyár utolsó hónapjában a városra telepedő forróság elől a rutinos és tősgyökeres rómaiak a tengerpartra, külföldre, a hegyekbe egy szóval az éves VACANZA-ra menekülnek. A zsúfoltság, melyet a belvárosban tapasztalunk csak és kizárólag a turistáknak köszönhető, akik főként a belvárosban lebzselnek a látványosságok, a méregdrága éttermek, a csordultig telt cukrászdák és a római bóvlit árusító ajándékboltok forgatagában. A központot elhagyva azonban, a külső kerületek környékén már érezhetően kisebb a forgalom, kevesebb az ember és sok üzlet és étterem is zárva tart, melyet a "PER FERIE" felirat jelez számunkra, feltüntetve a visszatérés időpontját. A nyári leállás mellett, egy magyar számára igen szokatlan a napi nyitvatartás is, hiszen míg otthon mindig, minden nyitva tart, addig itt általában 8-tól 13-ig, majd 16-tól 20-ig tartanak nyitva az üzletek. Va bene! - mondhatnók. Az igazat megvallva nem okozott gondot áttérni erre az időbeosztásra, s van is benne logika, hiszen egy kereskedő számára több vevőt jelent a reggeli és esti nyitvatartás, mint a nap közepén a legnagyobb pangásban üzemeltetni a boltot. A város egyetlen vesztese a római légiósnak öltözött kis "mutatványos", aki jelmezben állva, a tűző napon, hétfőtől vasárnapig turistákkal fényképezkedik, s kerül be milliók fotóalbumába világszerte. Szegény pára, talán bele sem gondolt, hogy hány polcon is porosodik arcképe, s merül a feledés homályába nap mint nap. Nem egy hálás foglalkozás - mondhatom.
Az itteni tapasztalatok alapján rájöttem, hogy igazából elképesztő, hogy otthon Magyarországon még vasárnap is minden nyitva tart, s ráadásul 0-24 óráig. Nem akarok az imperializmus ellen küzdő jó bolsevik dumával jönni, de mindamellett, hogy felháborító, még kizsákmányoló is. Az itteni "NO STOP" felirat csupán annyit jelent, hogy nap közben nem zár be a bolt ebédidőben, de az éjszakai nyitvatartás kb. elképzelhetetlen.
Az otthoni gyakorlattal ellentétben, az idegbeteg kapkodás az olaszok számára ismeretlen fogalom. (Legalább annyira, mint egy magyar fiatal számára a lakásvásárlás önerőből.) Mindenkinek van ideje nap közben nyugodtan elfogyasztani ebédjét, s ebédidejét szeretteivel, barátaival tölteni, megelőzve ezzel a gyomorfekélyt, a rákot és az egyéb rohanó világnak köszönhető megbetegedéseket. Tudom manapság mindenki mindent a genetikára fog, de a stressz, a folyamatos idegeskedés és görcsölés aligha gyarapítja éveink számát és aligha növelik életminőségünket.
A párhuzam kedvéért vegyünk egy átlagos vasárnapot. Magyarországon az agyonhajszolt dolgozó emberek, akik általában még szombaton is a kaptafa mellett állnak, vasárnapjukat bevásárlással, takarítással, ház körüli teendők ellátásával töltik. Ezzel szemben az olaszok számára a hétvége szent és sérthetetlen. A szombat este a buli ideje, de vasárnap valahogy mégis jut energiájuk templomba menni és megköszönni az elmúlt hetet, majd családjuk körében elkölteni az ebédet, melyet közös beszélgetés követ, az este pedig mozival, filmnézéssel, olvasással vagy sétával ér véget.
Azt hiszem jogosan merül fel hát a kérdés, hogy mi értelme egyáltalán úgy élni, hogy csak dolgozunk és az életben maradáshoz elengedhetetlen szükségleteinket elégítjük ki csupán. Mi értelme mindennek ha a "dolce vita" mindig másvalaki kiváltsága?
A néha kissé bosszantó lazaságuk ellenére, taljánék azért sok jó példával járnak elöl. Érdemes tanulni tőlük...
Róma alszik! - állítja minden római. A nyár utolsó hónapjában a városra telepedő forróság elől a rutinos és tősgyökeres rómaiak a tengerpartra, külföldre, a hegyekbe egy szóval az éves VACANZA-ra menekülnek. A zsúfoltság, melyet a belvárosban tapasztalunk csak és kizárólag a turistáknak köszönhető, akik főként a belvárosban lebzselnek a látványosságok, a méregdrága éttermek, a csordultig telt cukrászdák és a római bóvlit árusító ajándékboltok forgatagában. A központot elhagyva azonban, a külső kerületek környékén már érezhetően kisebb a forgalom, kevesebb az ember és sok üzlet és étterem is zárva tart, melyet a "PER FERIE" felirat jelez számunkra, feltüntetve a visszatérés időpontját. A nyári leállás mellett, egy magyar számára igen szokatlan a napi nyitvatartás is, hiszen míg otthon mindig, minden nyitva tart, addig itt általában 8-tól 13-ig, majd 16-tól 20-ig tartanak nyitva az üzletek. Va bene! - mondhatnók. Az igazat megvallva nem okozott gondot áttérni erre az időbeosztásra, s van is benne logika, hiszen egy kereskedő számára több vevőt jelent a reggeli és esti nyitvatartás, mint a nap közepén a legnagyobb pangásban üzemeltetni a boltot. A város egyetlen vesztese a római légiósnak öltözött kis "mutatványos", aki jelmezben állva, a tűző napon, hétfőtől vasárnapig turistákkal fényképezkedik, s kerül be milliók fotóalbumába világszerte. Szegény pára, talán bele sem gondolt, hogy hány polcon is porosodik arcképe, s merül a feledés homályába nap mint nap. Nem egy hálás foglalkozás - mondhatom.
Az itteni tapasztalatok alapján rájöttem, hogy igazából elképesztő, hogy otthon Magyarországon még vasárnap is minden nyitva tart, s ráadásul 0-24 óráig. Nem akarok az imperializmus ellen küzdő jó bolsevik dumával jönni, de mindamellett, hogy felháborító, még kizsákmányoló is. Az itteni "NO STOP" felirat csupán annyit jelent, hogy nap közben nem zár be a bolt ebédidőben, de az éjszakai nyitvatartás kb. elképzelhetetlen.
Az otthoni gyakorlattal ellentétben, az idegbeteg kapkodás az olaszok számára ismeretlen fogalom. (Legalább annyira, mint egy magyar fiatal számára a lakásvásárlás önerőből.) Mindenkinek van ideje nap közben nyugodtan elfogyasztani ebédjét, s ebédidejét szeretteivel, barátaival tölteni, megelőzve ezzel a gyomorfekélyt, a rákot és az egyéb rohanó világnak köszönhető megbetegedéseket. Tudom manapság mindenki mindent a genetikára fog, de a stressz, a folyamatos idegeskedés és görcsölés aligha gyarapítja éveink számát és aligha növelik életminőségünket.
A párhuzam kedvéért vegyünk egy átlagos vasárnapot. Magyarországon az agyonhajszolt dolgozó emberek, akik általában még szombaton is a kaptafa mellett állnak, vasárnapjukat bevásárlással, takarítással, ház körüli teendők ellátásával töltik. Ezzel szemben az olaszok számára a hétvége szent és sérthetetlen. A szombat este a buli ideje, de vasárnap valahogy mégis jut energiájuk templomba menni és megköszönni az elmúlt hetet, majd családjuk körében elkölteni az ebédet, melyet közös beszélgetés követ, az este pedig mozival, filmnézéssel, olvasással vagy sétával ér véget.
Azt hiszem jogosan merül fel hát a kérdés, hogy mi értelme egyáltalán úgy élni, hogy csak dolgozunk és az életben maradáshoz elengedhetetlen szükségleteinket elégítjük ki csupán. Mi értelme mindennek ha a "dolce vita" mindig másvalaki kiváltsága?
A néha kissé bosszantó lazaságuk ellenére, taljánék azért sok jó példával járnak elöl. Érdemes tanulni tőlük...
2010. augusztus 11., szerda
Bábel tornya
Kilencedik...
Elérkezett... a nap amitől tartottam. Kint töltött időm eddigi legnehezebb, legnyomorúságosabb, legszerencsétlenebb, legáldatlanabb, legmagányosabb leg-leg-leg napja.
Délelőttöm szokás szerint tanulással telt, aminek az ég egy adta világon semmi értelmét nem látom... Mindenki beszélget, csacsog, kérdezget OLASZUL, és mindenki ért mindent OLASZUL!!! Csak én ülök ott a csoportban, és nézek mint Bálám szamara. Ülök és nézek és nem értek semmit, és egyre hülyébbnek érzem magam. Torre di Babele. A suli neve ahová járok. Milyen találó név. Minden náció megtalálható itt, angol, amerikai, spanyol, japán, német, arab, mexikói, brazil, chilei, francia, szlovén, szerb, svéd, orosz és magyar. Bizony magyar is jár a Torre di Babele, Róma egyik, ha nem A leghíresebb nyelviskolájába. Nem tudom mi lehet az oka, de valamiért a Jó Istennek nagyon a bögyében lehetett az az alak akinek a magyart adta, mikor összekeverte a nyelveket Bábel tornyán. Bizony. Ki ne találkozott volna értetlenkedő tekintetek hadával, mikor próbálja magyarázni, hogy "nem, nincs a magyarhoz hasonló, azzal rokonítható nyelv". Bizony. Érthetetlen dolog ez egy angol, amerikai, spanyol, japán, német, arab, mexikói, brazil, chilei, francia, szlovén, szerb, svéd, orosz, ember számára. Biztos elfogultság, de meg kell állapítanom, hogy nincs szebb nyelv a magyarnál. Minden benne van, ami csak az élethez kell. Hol lágy, hol kemény, hol tekintélyes, hol bugyuta, hol szenvedélyes, hol hűvös, hol gyenge, hol erős, hol idegen és gyarló, hol az egyetlen menedék. Érdekes, hogy csak akkor jövünk rá, hogy milyen fontos számunkra az anyanyelv mikor éppen nem használhatjuk. Van-e szebb szó, mint az anyanyelv? Édesanyánk, Édesapánk és az anyanyelv melyet közvetítőként használtak, hogy neveljenek, tanítsanak, meséljenek, velünk és értünk imádkozzanak, énekeljenek, leszidjanak, tiltsanak és engedjenek és a nyelv amellyel kifejezhetjük hálánkat és szeretetünket, mindazért amit megtettek értünk. A nyelv mellyel a legcsodálatosabban vallhatunk szerelmet, a nyelv mellyel elmondhatjuk mennyire sajnáljuk, mellyel a legszenvedélyesebben veszekedhetünk, melynek köszönhetően hatalmasakat sírhatunk és hatalmasakat nevethetünk. S a nyelv, melynek köszönhetően a világ legmagányosabb emberének érezhetjük magunkat, ha nincs valaki, aki megértene minket. Hát így éreztem ma magam. Miután a suliban egy mondatot nem tudtam kinyögni, úgy gondoltam haza jövök és nem csinálok semmit, csak emésztem és sajnálom magam és bebizonyítom a világnak, hogy nincs nálam szánalomra méltóbb lény ezen a világon. Majd úgy gondoltam, hogy mielőtt begubózom elmém sötét kis sarkába eszem egy hatalmas fagylaltot. Mörfi, mörfi... miért van az, hogy a Gelateria-k városában csak akkor nem találni fagyit, mikor annak éppen életmentő szerepe volna? Elmentem hát a Campo di Fiori-ra, ahol az olasztanárom Laci szerint van egy csúcs fagyizó, melyet időközben vagy bezártak, vagy csak nekem döfték ki a szemem. Az éhhalál és a teljes elkeseredettség sarkán állva megjelent a látómezőmben egy világító cégér, melyen a következő felirat állt: Ciuri, ciuri - Pasticceria, Gelateria. Háhá! - gondoltam, végre csillapíthatom éhemet és szomorúságomat. Kilépve a cukrászdából hatalmas szél kerekedett, s még a combomon is folyt a fagyiolvadék, így muszáj volt leülnöm valahová, s a véletlen a Piazza Navona-ra vezérelt, Róma legsznobabb helyére. Mindenki próbálja meg jól érezni magát a kőgazdag, lenézős, sznobok univerzumában, miközben már addig is porszemnek érezte magát. Magamévá tettem hát az óriás adag pisztácia, citromot lenyaltam a ragacsot különböző testrészeimről, s a tér másik felén lévő kút felé vettem az irányt. Én mondom életemben nem esett még ennyire jól megmosakodni. El is érkezett számomra a perc, amikor hazaindultam, csakhogy nem számoltam a Café Miele behívogató emberével Stefanoval, aki rettenetes szerelemre lobbant pár perc leforgása alatt. A szó szoros értelmében berángatott az étterembe, leültetett egy asztalhoz, s jeges vízzel kínált. Miről álmodik egy lány? Róma, forróság, simogató szellő s egy olasz Stefano szerelmetes szavai. Minden lány kivéve engem. Kapitányom hiánya amúgy is beárnyékolta az egész napot, s ezt egyre erősebben kezdtem érezni, ahogy Stefano erőfeszítéseire ügyet sem tudtam vetni. Stefano eltűnt, majd Stefano megjelent egy hatalmas adag csokifagyival. Na Kislány! Fagyit akartál? Hát tessék. Imádom amikor az univerzumnak az éhező afrikaiak, az árvízkárosultak, a rákbetegek és a kitaszított kisállatok mellett még arra is van energiája, hogy belőlem űzzön gúnyt egy fáradt, augusztusi szerda délután. Stefano még megkérdezte párszor, hogy hogyan bírhatna maradásra, de mikor végre meglátta bennem a kősziklát elengedett. Stefanoval történt "flörtöm" után sétára indultam, hogy kiheverjem ezt a pokoli napot, s hamar elvesztettem az irányt. Ilyen ez. Mikor az embernek kapaszkodókra volna szüksége nem találja a biztos pontokat, de szerencsére, mielőtt végleg kétségbeesne, felsejlik egy ismerős alak a távolban. Ez az ismerős alak a Piazza del Popolo volt az alkonyat fényeiben. A nagyszabású teret Róma egyik legfontosabb kapuja a Porta del Popolo őrzi. Belépve a hatalmas városkapun szemem először a teret kettészelő obeliszken akadt meg, melyet az 1500-as években a Circus Massimusról hozatott át V. Sixtus pápa. Az obeliszk pontosan a tér közepén áll, s ha a kapu közepénél állunk meg éppen a tér túl oldalán emelkedő két templom közé esik. Óriási látvány. A templomok elsőre ugyanolyannak tűnnek, de a gyerekkori kedvenc, a megunhatatlan: "keresd a 10 különbséget a két kép között" játék mintájára, fel lehet fedezni néhány eltérést. A Popolo teret számomra az "ikrek" tették igazán otthonossá, melyek eszembe juttatták a jó öreg Klotild palotákat, akik a Ferenciek terén törnek az ég felé és a cseppet sem kisebb jelentőséggel bíró Erzsébet hidat őrzik. A két templom az 1700-as években épült, annak a kápolnának a helyére, melyet II. Paszkál pápa építtetett az 1100-as években. A legenda szerint a kápolna helyén helyezték örök nyugalomra a véres császár Néró földi maradványait. A pápa kiásatta a sírt, a maradványokat elégette és a Teverébe dobatta. Ha jól számolom szegény Néró szelleme valahol Argentína partjainál tarthat...
Hosszúra nyúlt sétám után a Metró felé vettem az irányt, ahol egy francia férfi kérdezte franciául, hogy nem jár a metró vagy miért sétálok? Végülis, egy városnéző hölgyemény (!) Rómában igen szokatlan jelenség. Rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy Párizsban született és élete jelentős hányadát ott töltötte, de elege lett a nagyvárosból így Marseilles-be költözött. Mintha az egy kis város lenne... Egyszer járt Szegeden, amit én Szigetnek értettem, ezért nekiálltam bőszen magyarázni, hogy igen épp most tart a fesztivál... Majd hamar rájöttem értetlenkedő tekintetét nézve, hogy vélhetőleg félreértettem valamit. Megelőzendő a további mélyebb témákról szóló beszélgetést, mely hamar vacsorameghívásba fulladhat, közöltem, hogy igazán örülök, hogy megismerkedtünk, de mennem kell. Néró maradványainak és azok hűlt helyének, a francia pasasnak és a magányos szerda estének hátat fordítva alászálltam a Flaminio állomásra, s hazatértem.
Elérkezett... a nap amitől tartottam. Kint töltött időm eddigi legnehezebb, legnyomorúságosabb, legszerencsétlenebb, legáldatlanabb, legmagányosabb leg-leg-leg napja.
Délelőttöm szokás szerint tanulással telt, aminek az ég egy adta világon semmi értelmét nem látom... Mindenki beszélget, csacsog, kérdezget OLASZUL, és mindenki ért mindent OLASZUL!!! Csak én ülök ott a csoportban, és nézek mint Bálám szamara. Ülök és nézek és nem értek semmit, és egyre hülyébbnek érzem magam. Torre di Babele. A suli neve ahová járok. Milyen találó név. Minden náció megtalálható itt, angol, amerikai, spanyol, japán, német, arab, mexikói, brazil, chilei, francia, szlovén, szerb, svéd, orosz és magyar. Bizony magyar is jár a Torre di Babele, Róma egyik, ha nem A leghíresebb nyelviskolájába. Nem tudom mi lehet az oka, de valamiért a Jó Istennek nagyon a bögyében lehetett az az alak akinek a magyart adta, mikor összekeverte a nyelveket Bábel tornyán. Bizony. Ki ne találkozott volna értetlenkedő tekintetek hadával, mikor próbálja magyarázni, hogy "nem, nincs a magyarhoz hasonló, azzal rokonítható nyelv". Bizony. Érthetetlen dolog ez egy angol, amerikai, spanyol, japán, német, arab, mexikói, brazil, chilei, francia, szlovén, szerb, svéd, orosz, ember számára. Biztos elfogultság, de meg kell állapítanom, hogy nincs szebb nyelv a magyarnál. Minden benne van, ami csak az élethez kell. Hol lágy, hol kemény, hol tekintélyes, hol bugyuta, hol szenvedélyes, hol hűvös, hol gyenge, hol erős, hol idegen és gyarló, hol az egyetlen menedék. Érdekes, hogy csak akkor jövünk rá, hogy milyen fontos számunkra az anyanyelv mikor éppen nem használhatjuk. Van-e szebb szó, mint az anyanyelv? Édesanyánk, Édesapánk és az anyanyelv melyet közvetítőként használtak, hogy neveljenek, tanítsanak, meséljenek, velünk és értünk imádkozzanak, énekeljenek, leszidjanak, tiltsanak és engedjenek és a nyelv amellyel kifejezhetjük hálánkat és szeretetünket, mindazért amit megtettek értünk. A nyelv mellyel a legcsodálatosabban vallhatunk szerelmet, a nyelv mellyel elmondhatjuk mennyire sajnáljuk, mellyel a legszenvedélyesebben veszekedhetünk, melynek köszönhetően hatalmasakat sírhatunk és hatalmasakat nevethetünk. S a nyelv, melynek köszönhetően a világ legmagányosabb emberének érezhetjük magunkat, ha nincs valaki, aki megértene minket. Hát így éreztem ma magam. Miután a suliban egy mondatot nem tudtam kinyögni, úgy gondoltam haza jövök és nem csinálok semmit, csak emésztem és sajnálom magam és bebizonyítom a világnak, hogy nincs nálam szánalomra méltóbb lény ezen a világon. Majd úgy gondoltam, hogy mielőtt begubózom elmém sötét kis sarkába eszem egy hatalmas fagylaltot. Mörfi, mörfi... miért van az, hogy a Gelateria-k városában csak akkor nem találni fagyit, mikor annak éppen életmentő szerepe volna? Elmentem hát a Campo di Fiori-ra, ahol az olasztanárom Laci szerint van egy csúcs fagyizó, melyet időközben vagy bezártak, vagy csak nekem döfték ki a szemem. Az éhhalál és a teljes elkeseredettség sarkán állva megjelent a látómezőmben egy világító cégér, melyen a következő felirat állt: Ciuri, ciuri - Pasticceria, Gelateria. Háhá! - gondoltam, végre csillapíthatom éhemet és szomorúságomat. Kilépve a cukrászdából hatalmas szél kerekedett, s még a combomon is folyt a fagyiolvadék, így muszáj volt leülnöm valahová, s a véletlen a Piazza Navona-ra vezérelt, Róma legsznobabb helyére. Mindenki próbálja meg jól érezni magát a kőgazdag, lenézős, sznobok univerzumában, miközben már addig is porszemnek érezte magát. Magamévá tettem hát az óriás adag pisztácia, citromot lenyaltam a ragacsot különböző testrészeimről, s a tér másik felén lévő kút felé vettem az irányt. Én mondom életemben nem esett még ennyire jól megmosakodni. El is érkezett számomra a perc, amikor hazaindultam, csakhogy nem számoltam a Café Miele behívogató emberével Stefanoval, aki rettenetes szerelemre lobbant pár perc leforgása alatt. A szó szoros értelmében berángatott az étterembe, leültetett egy asztalhoz, s jeges vízzel kínált. Miről álmodik egy lány? Róma, forróság, simogató szellő s egy olasz Stefano szerelmetes szavai. Minden lány kivéve engem. Kapitányom hiánya amúgy is beárnyékolta az egész napot, s ezt egyre erősebben kezdtem érezni, ahogy Stefano erőfeszítéseire ügyet sem tudtam vetni. Stefano eltűnt, majd Stefano megjelent egy hatalmas adag csokifagyival. Na Kislány! Fagyit akartál? Hát tessék. Imádom amikor az univerzumnak az éhező afrikaiak, az árvízkárosultak, a rákbetegek és a kitaszított kisállatok mellett még arra is van energiája, hogy belőlem űzzön gúnyt egy fáradt, augusztusi szerda délután. Stefano még megkérdezte párszor, hogy hogyan bírhatna maradásra, de mikor végre meglátta bennem a kősziklát elengedett. Stefanoval történt "flörtöm" után sétára indultam, hogy kiheverjem ezt a pokoli napot, s hamar elvesztettem az irányt. Ilyen ez. Mikor az embernek kapaszkodókra volna szüksége nem találja a biztos pontokat, de szerencsére, mielőtt végleg kétségbeesne, felsejlik egy ismerős alak a távolban. Ez az ismerős alak a Piazza del Popolo volt az alkonyat fényeiben. A nagyszabású teret Róma egyik legfontosabb kapuja a Porta del Popolo őrzi. Belépve a hatalmas városkapun szemem először a teret kettészelő obeliszken akadt meg, melyet az 1500-as években a Circus Massimusról hozatott át V. Sixtus pápa. Az obeliszk pontosan a tér közepén áll, s ha a kapu közepénél állunk meg éppen a tér túl oldalán emelkedő két templom közé esik. Óriási látvány. A templomok elsőre ugyanolyannak tűnnek, de a gyerekkori kedvenc, a megunhatatlan: "keresd a 10 különbséget a két kép között" játék mintájára, fel lehet fedezni néhány eltérést. A Popolo teret számomra az "ikrek" tették igazán otthonossá, melyek eszembe juttatták a jó öreg Klotild palotákat, akik a Ferenciek terén törnek az ég felé és a cseppet sem kisebb jelentőséggel bíró Erzsébet hidat őrzik. A két templom az 1700-as években épült, annak a kápolnának a helyére, melyet II. Paszkál pápa építtetett az 1100-as években. A legenda szerint a kápolna helyén helyezték örök nyugalomra a véres császár Néró földi maradványait. A pápa kiásatta a sírt, a maradványokat elégette és a Teverébe dobatta. Ha jól számolom szegény Néró szelleme valahol Argentína partjainál tarthat...
Hosszúra nyúlt sétám után a Metró felé vettem az irányt, ahol egy francia férfi kérdezte franciául, hogy nem jár a metró vagy miért sétálok? Végülis, egy városnéző hölgyemény (!) Rómában igen szokatlan jelenség. Rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy Párizsban született és élete jelentős hányadát ott töltötte, de elege lett a nagyvárosból így Marseilles-be költözött. Mintha az egy kis város lenne... Egyszer járt Szegeden, amit én Szigetnek értettem, ezért nekiálltam bőszen magyarázni, hogy igen épp most tart a fesztivál... Majd hamar rájöttem értetlenkedő tekintetét nézve, hogy vélhetőleg félreértettem valamit. Megelőzendő a további mélyebb témákról szóló beszélgetést, mely hamar vacsorameghívásba fulladhat, közöltem, hogy igazán örülök, hogy megismerkedtünk, de mennem kell. Néró maradványainak és azok hűlt helyének, a francia pasasnak és a magányos szerda estének hátat fordítva alászálltam a Flaminio állomásra, s hazatértem.
2010. augusztus 10., kedd
Földfeletti
Nyolcadik...
Mai napomat az utazásnak szenteltem. Mindenki beleesik abba a hibába, hogy ha végre rábukkan egy bejáratott útvonalra, ami a kiválasztott célhoz vezet, akkor mindvégig ragaszkodik ahhoz az egyhez, pedig rengeteg egyéb - sokszor gyorsabb!- lehetőség közül lehet választani, csak utána kell nézni picit. A ATAC - helyi BKV- honlapján, mint rájöttem, még útvonaltervező is van, mely a leggyorsabb, a legkevesebb átszállás és a legkevesebb séta a megállók között kategóriákat kínálja az utaznivágyóknak. Szóval tudom én, hogy a metró gyors, tiszta, légkondicionált, de éveket is eltölthetünk egy városban úgy, hogy pontosan be sem tudjuk lőni, hogy mi hol van, ha csak a föld alatt közlekedünk. Róma a Tiberis partja mentén emelkedő 7 dombra épült, így aztán mindig fel lehet mászni valami magasra, hogy kicsit be tudjuk tájolni magunkat. Talán a legismertebb és legmagasabb kilátó a Szent Péter Bazilika kupolája, ahonnan az egész várost látjuk, s ha már az első napokban felmegyük, könnyen tájékozódunk a továbbiakban. A magaslatok mellett kiváló tájékozódási pont a buszokkal való közlekedés. Nem kell megijedni, MINDEN normális ember eltéved párszor mire rájön, hogy mit jelentenek a nagy sárga táblák, mi melyik irányban van, milyen sűrűn járnak a buszok és milyen elterelések vannak a városban. A 7 napra váltható turista bérlet korlátlan metrózást és buszozást biztosít, továbbá(!) ingyenesen vehető igénybe a vonat is a tengerpartig. Ezeket az információkat természetesen nem nagyon reklámozzák... Ezen a hétvégén még vár rám az éjszakai buszozás felfedezése. Alig várom. Pfffff...
Mai napomat az utazásnak szenteltem. Mindenki beleesik abba a hibába, hogy ha végre rábukkan egy bejáratott útvonalra, ami a kiválasztott célhoz vezet, akkor mindvégig ragaszkodik ahhoz az egyhez, pedig rengeteg egyéb - sokszor gyorsabb!- lehetőség közül lehet választani, csak utána kell nézni picit. A ATAC - helyi BKV- honlapján, mint rájöttem, még útvonaltervező is van, mely a leggyorsabb, a legkevesebb átszállás és a legkevesebb séta a megállók között kategóriákat kínálja az utaznivágyóknak. Szóval tudom én, hogy a metró gyors, tiszta, légkondicionált, de éveket is eltölthetünk egy városban úgy, hogy pontosan be sem tudjuk lőni, hogy mi hol van, ha csak a föld alatt közlekedünk. Róma a Tiberis partja mentén emelkedő 7 dombra épült, így aztán mindig fel lehet mászni valami magasra, hogy kicsit be tudjuk tájolni magunkat. Talán a legismertebb és legmagasabb kilátó a Szent Péter Bazilika kupolája, ahonnan az egész várost látjuk, s ha már az első napokban felmegyük, könnyen tájékozódunk a továbbiakban. A magaslatok mellett kiváló tájékozódási pont a buszokkal való közlekedés. Nem kell megijedni, MINDEN normális ember eltéved párszor mire rájön, hogy mit jelentenek a nagy sárga táblák, mi melyik irányban van, milyen sűrűn járnak a buszok és milyen elterelések vannak a városban. A 7 napra váltható turista bérlet korlátlan metrózást és buszozást biztosít, továbbá(!) ingyenesen vehető igénybe a vonat is a tengerpartig. Ezeket az információkat természetesen nem nagyon reklámozzák... Ezen a hétvégén még vár rám az éjszakai buszozás felfedezése. Alig várom. Pfffff...
2010. augusztus 9., hétfő
Róma újabb ízben
Hetedik...
Annyok távozása után újabb hét kezdődött. Hétfő, suli és egy ígéret, miszerint rendesen fogok táplálkozni. Elég sok akadály ez egyszerre, amikkel meg kell birkózni. Olaszországban eddig két végletet tapasztaltam. Az ember vagy pizzát eszik pizzával, kenyérrel, tésztával és pizzával, vagy jóformán alig eszik valamit, mert a méregdrága Ristorantékat nem lehet megfizetni. Illetve meglehet, legalább 3 napig, ha azonban hosszabb távra tervezünk érdemes kicsit körbejárni a kérdést. (Ezután a mondat után alig feltűnő, hogy mindennap a National Geographic Róma kiadványát forgatom...) DE! Az alábbiakra magamtól jöttem rá. Szóval három azaz 3 ételező helység létezik: 1. Ristorante általában angolul beszélő kedves pincérekkel, kissé hígított étlappal (hamburger, steak, hot-dog stb.) és méregdrága árakkal, 2. aztán ott vannak a pizzeria-k, melyek különféle pizzákat és édességeket kínálnak, 3. végül a harmadik kategória a bar tavola calda-nak nevezett büfék, melyek kb. 18 óráig várják a meleg kosztra éhezőket. Utóbbi a magyar kifőzdéknek felel meg, olcsó árakkal, normál adagokkal és CSAK! olaszul beszélő kedves kiszolgálással. Mindenkinek ajánlom az utóbbit, hiszen ezeken a helyeken kaphatunk hiteles képet az olaszok vendégszeretetéről, az igazi olasz ízekről és a néha kissé furcsa néha inkább vicces olasz kiszolgálásról. Természetesen ha pizzára áhítozunk minden utcasarkon kielégíthetjük vágyainkat, csak tudni kell mely sarkoknál érdemes megállni, s melyeknél kell gyorsan továbbszaladni, úgy, hogy vissza sem nézünk. Minden kedves olvasómnak jelentem: megtaláltam a város egyik legjobb pizzériáját, melyről a helyiekkel történt egyeztetés után is ezt a véleményt hallottam. Igazi gyöngyszem!
Ne feledkezzünk el az édesszájú olaszok dolcijairól sem, melyeket cukrászdák ezrei kínálják szerte a városban. TILOS! bármilyen nevezetesség közelében beülni ilyen helyekre. A Policlinico közelében rábukkantam egy menő cukrászdára, ahol a sor vetekszik az otthoni Daubnernál megszokottal. Rengeteg helyi áll sorban a pénztárnál, ahol egy tipikus olasz srác veszi fel unottan a rendeléseket. A cukrászdát egy szicíliai csóka üzemelteti, így nem igazán római jellegzetesség a Mizzica cukrászda, de ízig-vérig olasz. Két hideg és két meleg dologról híres: egyrészt a caffé di crema elnevezésű jeges kávéjáról, mely olyan selymes és lágy, hogy szinte bűn inni, illetve a granita névre hallgató jégkásájáról, ami inkább "jégkrém" (értsd: jeges krém), mint kása. Tálalása az alábbiak szerint történik: 1. megmondjuk milyen ízűt szeretnénk, 2. kacsingatós-helyes fiú fog egy 3 decis poharat, majd 3. nem éppen spórolósan jól megpúpozza poharunkat granita-val, 4. ezt követően ha a "panna?" kérdésre óvatlanul "si!"-vel felelünk, az amúgy is púpozott cukorbombát egy jókora adag tejszínhabbal koronázzák meg. Vigyázat! A hölgyek minél kedvesebben mosolyognak, annál nagyobb lesz az adag. Ajánlott íz: arancino. A nem fagyostorkúaknak pedig caffé con panna és cannolo elégíti ki ízlelőbimbóikat. Előbbi a nálunk csak bécsi kávé néven ismert tejszínhabos kávé, mely nekünk nem akkora kuriózum, utóbbi pedig egy rolád, mely valami rettenetesen édes krémmel van töltve. Ebből is létezik az elborult verzió, mely akkora, mint egy ágyúcső, és van a moderáltabb adag, mely ráfér a tányérra, de szó ami szó a nem igazán édesszájúaknak még az is rengeteg. Igazából ebből a cuccból még egy falat is rengetegnek tűnik.
Miután áldoztam az olasz konyha oltárán, kis sétával igyekeztem levezetni a fáradalmakat. Tulajdonképpen amerikai nénikém képeslapjára próbáltam francobollo után járni, nem túl nagy sikerrel. Utam a szokásosan alakult. Elindultam a Piazza Veneziára, tekintve, hogy hol máshol lenne francobollo, mint a turisták uralta környéken, de természetesen elvétettem egy sarkot és a Cavour metrómegállónál találtam magam. Innen lefelé indultam és bal kéz felől egy lépcső indult felfelé. Valamiért rettenetesen ismerős volt nekem, gondoltam biztos gyerekkoromból emlékszem, de hamar rájöttem, hogy Tyra Banks topmodell keresős műsorában láttam ezt a helyet. Van egy rész, mikor a csajokat régi filmsztároknak öltöztetik, mindenki kap maga mellé egy helyes, olajozott hajú, tipppikus olasz legénykét és a "hogyan meneküljünk a paparazzik elől" témát kell hitelesen képre vinniük, miközben a háttérből Tyra egyre csak azt harsogja, hogy "Smile with your eyes!". Nem csoda, hogy ezt a helyszínt választották, mert lenyűgöző. Hogy Papát idézzem: "van benne spiritusz". A lépcső tetején áll a műszaki egyetem építész karának épülete, ahol egy jobbkanyart véve újabb lejtő indul, s mikor felnéz az ember a térképéből, hogy hol is van nem kisebb csodával találja szembe magát, mint a Colosseummal. Éppen záráskor érkeztem, így már elkotródtak a turisták, a spártainak öltözött rómaiak, meg a pénztárcákra specializálódott csőcselék és csak néhány lézengő leskelődő volt csak. Nyomban le is ültem egy kőre, hogy ókori energiákkal töltekezzen nem is annyira kicsi hátsóm, majd körbejártam kicsit a Colosseumot. (Tudom szóismétlés, de képtelen vagyok épületnek nevezni...) Csodálatos!!! Egyszerűen leírhatatlan.
Egy rövid metróúttal később már itthon is voltam a gép előtt görnyedve, hogy nem kevésbé leírhatatlan élvezeteknek adózzam...
Annyok távozása után újabb hét kezdődött. Hétfő, suli és egy ígéret, miszerint rendesen fogok táplálkozni. Elég sok akadály ez egyszerre, amikkel meg kell birkózni. Olaszországban eddig két végletet tapasztaltam. Az ember vagy pizzát eszik pizzával, kenyérrel, tésztával és pizzával, vagy jóformán alig eszik valamit, mert a méregdrága Ristorantékat nem lehet megfizetni. Illetve meglehet, legalább 3 napig, ha azonban hosszabb távra tervezünk érdemes kicsit körbejárni a kérdést. (Ezután a mondat után alig feltűnő, hogy mindennap a National Geographic Róma kiadványát forgatom...) DE! Az alábbiakra magamtól jöttem rá. Szóval három azaz 3 ételező helység létezik: 1. Ristorante általában angolul beszélő kedves pincérekkel, kissé hígított étlappal (hamburger, steak, hot-dog stb.) és méregdrága árakkal, 2. aztán ott vannak a pizzeria-k, melyek különféle pizzákat és édességeket kínálnak, 3. végül a harmadik kategória a bar tavola calda-nak nevezett büfék, melyek kb. 18 óráig várják a meleg kosztra éhezőket. Utóbbi a magyar kifőzdéknek felel meg, olcsó árakkal, normál adagokkal és CSAK! olaszul beszélő kedves kiszolgálással. Mindenkinek ajánlom az utóbbit, hiszen ezeken a helyeken kaphatunk hiteles képet az olaszok vendégszeretetéről, az igazi olasz ízekről és a néha kissé furcsa néha inkább vicces olasz kiszolgálásról. Természetesen ha pizzára áhítozunk minden utcasarkon kielégíthetjük vágyainkat, csak tudni kell mely sarkoknál érdemes megállni, s melyeknél kell gyorsan továbbszaladni, úgy, hogy vissza sem nézünk. Minden kedves olvasómnak jelentem: megtaláltam a város egyik legjobb pizzériáját, melyről a helyiekkel történt egyeztetés után is ezt a véleményt hallottam. Igazi gyöngyszem!
Ne feledkezzünk el az édesszájú olaszok dolcijairól sem, melyeket cukrászdák ezrei kínálják szerte a városban. TILOS! bármilyen nevezetesség közelében beülni ilyen helyekre. A Policlinico közelében rábukkantam egy menő cukrászdára, ahol a sor vetekszik az otthoni Daubnernál megszokottal. Rengeteg helyi áll sorban a pénztárnál, ahol egy tipikus olasz srác veszi fel unottan a rendeléseket. A cukrászdát egy szicíliai csóka üzemelteti, így nem igazán római jellegzetesség a Mizzica cukrászda, de ízig-vérig olasz. Két hideg és két meleg dologról híres: egyrészt a caffé di crema elnevezésű jeges kávéjáról, mely olyan selymes és lágy, hogy szinte bűn inni, illetve a granita névre hallgató jégkásájáról, ami inkább "jégkrém" (értsd: jeges krém), mint kása. Tálalása az alábbiak szerint történik: 1. megmondjuk milyen ízűt szeretnénk, 2. kacsingatós-helyes fiú fog egy 3 decis poharat, majd 3. nem éppen spórolósan jól megpúpozza poharunkat granita-val, 4. ezt követően ha a "panna?" kérdésre óvatlanul "si!"-vel felelünk, az amúgy is púpozott cukorbombát egy jókora adag tejszínhabbal koronázzák meg. Vigyázat! A hölgyek minél kedvesebben mosolyognak, annál nagyobb lesz az adag. Ajánlott íz: arancino. A nem fagyostorkúaknak pedig caffé con panna és cannolo elégíti ki ízlelőbimbóikat. Előbbi a nálunk csak bécsi kávé néven ismert tejszínhabos kávé, mely nekünk nem akkora kuriózum, utóbbi pedig egy rolád, mely valami rettenetesen édes krémmel van töltve. Ebből is létezik az elborult verzió, mely akkora, mint egy ágyúcső, és van a moderáltabb adag, mely ráfér a tányérra, de szó ami szó a nem igazán édesszájúaknak még az is rengeteg. Igazából ebből a cuccból még egy falat is rengetegnek tűnik.
Miután áldoztam az olasz konyha oltárán, kis sétával igyekeztem levezetni a fáradalmakat. Tulajdonképpen amerikai nénikém képeslapjára próbáltam francobollo után járni, nem túl nagy sikerrel. Utam a szokásosan alakult. Elindultam a Piazza Veneziára, tekintve, hogy hol máshol lenne francobollo, mint a turisták uralta környéken, de természetesen elvétettem egy sarkot és a Cavour metrómegállónál találtam magam. Innen lefelé indultam és bal kéz felől egy lépcső indult felfelé. Valamiért rettenetesen ismerős volt nekem, gondoltam biztos gyerekkoromból emlékszem, de hamar rájöttem, hogy Tyra Banks topmodell keresős műsorában láttam ezt a helyet. Van egy rész, mikor a csajokat régi filmsztároknak öltöztetik, mindenki kap maga mellé egy helyes, olajozott hajú, tipppikus olasz legénykét és a "hogyan meneküljünk a paparazzik elől" témát kell hitelesen képre vinniük, miközben a háttérből Tyra egyre csak azt harsogja, hogy "Smile with your eyes!". Nem csoda, hogy ezt a helyszínt választották, mert lenyűgöző. Hogy Papát idézzem: "van benne spiritusz". A lépcső tetején áll a műszaki egyetem építész karának épülete, ahol egy jobbkanyart véve újabb lejtő indul, s mikor felnéz az ember a térképéből, hogy hol is van nem kisebb csodával találja szembe magát, mint a Colosseummal. Éppen záráskor érkeztem, így már elkotródtak a turisták, a spártainak öltözött rómaiak, meg a pénztárcákra specializálódott csőcselék és csak néhány lézengő leskelődő volt csak. Nyomban le is ültem egy kőre, hogy ókori energiákkal töltekezzen nem is annyira kicsi hátsóm, majd körbejártam kicsit a Colosseumot. (Tudom szóismétlés, de képtelen vagyok épületnek nevezni...) Csodálatos!!! Egyszerűen leírhatatlan.
Egy rövid metróúttal később már itthon is voltam a gép előtt görnyedve, hogy nem kevésbé leírhatatlan élvezeteknek adózzam...
2010. augusztus 8., vasárnap
Hit, remény szeretet és egy magas szőke nő felemás cipőben
Hatodik...
Vasárnap lévén miről is írhatnék, mint a hitről. Milyen rövid kis szó és mennyi mindent jelent. Hinni valamiben, valakiben, magunkban. Hinni egy szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, füllel nem hallható, nem ízlelhető és nem érezhető dologban. Hinni, hogy van valaki, aki úgy intézi a dolgainkat, hogy azok rendben legyenek. Hinni, hogy mi képesek vagyunk jól dönteni és életünket a megfelelő mederbe terelni. Hinni, hogy a számunkra fontos emberek, akik már nincsenek itt, s akiket nem hallunk, látunk, érzünk nap mint nap, jól vannak. Hinni, hogy egyszer még találkozhatunk...
Reggel a Piazza Repubblica-n lévő bazilikában voltunk misén. Korábban érkeztünk, így leültünk a hátsó sorba. Nem sokkal később a kispap odajött, s megkérdezte tudok-e angolul. Igennel feleltem, ezért megkért, hogy az egyetemes könyörgések egyikét olvassam fel. Csőbe húzott - gondoltam, hiszen ki tud nemet mondani egy papnak? Ha tudnám nem én olvastam volna fel... Egy másik fiú is olvasott, ő németül. Egy lány a szentleckét olvasta. Elgondolkodtam rajta, hogy kis dolog reggel mise előtt körbejárni és fiatalokat megkérni, hogy kapcsolódjanak be a szertartásba, s mégis micsoda gondolat. Végre nem az volt az érzésem, hogy kívülállóként ülök a barokkos pompában és - tekintve, hogy olaszul nem értem a misét- elkalandozom, hogy mennyire ocsmányak a szobrok, és ha a csicsa helyett az éhezőkön segítenének mindenkinek könnyebb lenne. De ezen a misén nem ezen gondolkoztam. A végén vagy 10 nyelven mondott áldást a pap, s a német fiatalok énekével zárult a szertartás. Egy másik kis templomban a Lateráninál a fiatal pap a sekrestyében rádiót hallgatott. Nem kicsit volt mókás egy ódon márványpadlós templomban Rádió1 slágereket hallgatni, s a vicc az egészben az volt, hogy nem is éreztem idegennek. Az egyház alapvetően nem rossz elképzelés, csak az irányításáért felelős begyöpösödött alakokat kéne megreformálni. Az elfojtások miatt kialakuló aberrációval élő emberek pedig ne akarjanak senki felett pálcát törni, főleg, hogy a hit alappillérét már régen elfelejtették. Jézus sem aranyozott puttóangyalkákról beszél, nem pompáról és pénzről, hanem a szeretetről. A szeretet, ami körbevesz ha szerencsénk van. Ezen a vasárnapon körbevett. Tapintani lehetett az egységet a szeretetben. Azt hiszem ez a lényeg, nem az, hogy ki hányszor jár a héten templomba, s ezt mennyit hangoztatja, nem a megfelelnivágyásból elvégzett gyónás és nem a nagyívű "református-katolikus" viták, hanem a hit, a szeretet és persze a remény mely nélkül nem is lenne ember az ember.
Mise után egy finom római reggelit költöttünk a bazilika közelében, majd ücsörögtünk a Piazza Repubblica-n. Mindezt természetesen a gurulós bőrönddel, hogy kellően nevetségesen fessünk. A szökőkút tövén ülve felpróbáltam Annyok új cipőjét, mikor megkért egy helyes fekete lány, hogy fotózzam le. Ott álltam a bőrönddel, egyik lábamon zöld szandál, másikon fehér balettcipő. Tisztára Pierre Richard. Természetesen a képet elkészítettem, miután modellem joggal lett igen jó kedélyű.
A délelőtt hamar elrepült, s Annyok, aki nem a Kun Béla elrepült. Haza.
Vasárnap lévén miről is írhatnék, mint a hitről. Milyen rövid kis szó és mennyi mindent jelent. Hinni valamiben, valakiben, magunkban. Hinni egy szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, füllel nem hallható, nem ízlelhető és nem érezhető dologban. Hinni, hogy van valaki, aki úgy intézi a dolgainkat, hogy azok rendben legyenek. Hinni, hogy mi képesek vagyunk jól dönteni és életünket a megfelelő mederbe terelni. Hinni, hogy a számunkra fontos emberek, akik már nincsenek itt, s akiket nem hallunk, látunk, érzünk nap mint nap, jól vannak. Hinni, hogy egyszer még találkozhatunk...
Reggel a Piazza Repubblica-n lévő bazilikában voltunk misén. Korábban érkeztünk, így leültünk a hátsó sorba. Nem sokkal később a kispap odajött, s megkérdezte tudok-e angolul. Igennel feleltem, ezért megkért, hogy az egyetemes könyörgések egyikét olvassam fel. Csőbe húzott - gondoltam, hiszen ki tud nemet mondani egy papnak? Ha tudnám nem én olvastam volna fel... Egy másik fiú is olvasott, ő németül. Egy lány a szentleckét olvasta. Elgondolkodtam rajta, hogy kis dolog reggel mise előtt körbejárni és fiatalokat megkérni, hogy kapcsolódjanak be a szertartásba, s mégis micsoda gondolat. Végre nem az volt az érzésem, hogy kívülállóként ülök a barokkos pompában és - tekintve, hogy olaszul nem értem a misét- elkalandozom, hogy mennyire ocsmányak a szobrok, és ha a csicsa helyett az éhezőkön segítenének mindenkinek könnyebb lenne. De ezen a misén nem ezen gondolkoztam. A végén vagy 10 nyelven mondott áldást a pap, s a német fiatalok énekével zárult a szertartás. Egy másik kis templomban a Lateráninál a fiatal pap a sekrestyében rádiót hallgatott. Nem kicsit volt mókás egy ódon márványpadlós templomban Rádió1 slágereket hallgatni, s a vicc az egészben az volt, hogy nem is éreztem idegennek. Az egyház alapvetően nem rossz elképzelés, csak az irányításáért felelős begyöpösödött alakokat kéne megreformálni. Az elfojtások miatt kialakuló aberrációval élő emberek pedig ne akarjanak senki felett pálcát törni, főleg, hogy a hit alappillérét már régen elfelejtették. Jézus sem aranyozott puttóangyalkákról beszél, nem pompáról és pénzről, hanem a szeretetről. A szeretet, ami körbevesz ha szerencsénk van. Ezen a vasárnapon körbevett. Tapintani lehetett az egységet a szeretetben. Azt hiszem ez a lényeg, nem az, hogy ki hányszor jár a héten templomba, s ezt mennyit hangoztatja, nem a megfelelnivágyásból elvégzett gyónás és nem a nagyívű "református-katolikus" viták, hanem a hit, a szeretet és persze a remény mely nélkül nem is lenne ember az ember.
Mise után egy finom római reggelit költöttünk a bazilika közelében, majd ücsörögtünk a Piazza Repubblica-n. Mindezt természetesen a gurulós bőrönddel, hogy kellően nevetségesen fessünk. A szökőkút tövén ülve felpróbáltam Annyok új cipőjét, mikor megkért egy helyes fekete lány, hogy fotózzam le. Ott álltam a bőrönddel, egyik lábamon zöld szandál, másikon fehér balettcipő. Tisztára Pierre Richard. Természetesen a képet elkészítettem, miután modellem joggal lett igen jó kedélyű.
A délelőtt hamar elrepült, s Annyok, aki nem a Kun Béla elrepült. Haza.
2010. augusztus 7., szombat
Ragaszkodjunk a hülyeséghez...
Ötödik...
A negyedik befejezéseként... Megbeszéltük Annyokkal, hogy a Termininél találkozunk. Rómában tulajdonképpen nem tudok lehet-e találni ennél nagyobb és átláthatatlanabb találkozási pontot, de mi azért igyekeztünk. Ha jobban meggondolom, a Colosseo két átellenes pontjáról indulva egy irányba kőrözni talán egy fokkal nehezebb lett volna. Kiérve a Terminire érkezett is az SMS. "Itt vagyok a sínek végénél a mozgólépcsőnél, szemben kis Mc'Donalds." Nem vagyok egy tősgyökeres római, de azért azt egy hét alatt is sikerült kitapasztalnom, hogy a Termininél a min. 70 mozgólépcső mellett, 3 Mc'Donaldsnek is sikerült helyet szorítani. Továbbá a "termine" többesszámban "termini" olasz szó jelentése "végek". Tehát minden szempontból kielégítő koordinátákat kaptam. Mindenesetre Annyokot sikerült megtalálni, s mivel már nem értük volna el az utolsó metrót ha bemegyünk bámészkodni, ezért csak a Battistini legfincsibb fagyijával próbáltam kárpótolni.
Tényleg ötödik... Reggel első utunk a Barberinire vezetett, mivel az a Trevi-kúthoz legközelebb eső metrómegálló. A Barberini szökőkútjának tövében meséltem Annyoknak a Porta Pia-ról. 1870. szeptember 20-án vagyis 10 évvel az Olasz egység létrehozását követően sikerült Garibaldi csapatainak áttörniük a városfalat, s ezzel megszerezniük az akkor még a papsághoz tartozó és egyházi központként működő várost. A városfalon a Porta Pia-nál sikerült rést ütni, s betörni a később népszavazással fővárossá nyilvánított Rómába. A kaputól induló sugárút neve: Via XX (Venti) Settembre. A kultúrtörténeti morzsán felbuzdulva elindultunk megtekinteni a portát. Mikor már távolról sejlett a kapu körvonala magamban megállapítottam, hogy nemhiába itt aztán karban tartják az épületeket, műemlékeket. Közelebb érve vettem csak észre, hogy az egész fel van állványozva és a neccre, amivel be van borítva a felújítás utáni állapotban festették fel a kaput. Éljen a szemüveg...
A Porta Pia kitérő után a szokásos körre mentünk: Trevi kúttal, Pantheonnal, meg a szokásos "még ezt a kirakatot hadd nézzem meg" percenkénti megállásokkal. Ebéd után közös megegyezés alapján a tavaly az orrunk előtt bezáró Caracalla termáihoz indultunk. Caracalla valamiért nem csíp minket, mert a Piazza Veneziánál rossz buszra (a térkép szerint jó!) szálltunk és kisvártatva rájöttünk, hogy nem kicsit tévedtünk el. Annyok persze: "ha már eddig eljöttünk ne most szálljunk le" felkiáltással kapacitált, hogy menjünk még egy néhány megállót Iszapszentkukac irányába. Leszállva a buszról egy bárban felvilágosítottak, hogy ezen a térképen már rég nem vagyunk rajta... Azt hiszem mindenki erre a mondatra vágyik turistaként. Mondjuk valóban kellemetlenebb ha mindezt egy ragyavert, tetovált, sebhelyes, kétméteres férfi mondja pisztollyal a kezében. Ezúton nyugtatok meg mindenkit, sikerült Caracalla termáit megtekinteni.
Figyelem! Ha valakinek nagyon kell pisilnie, ne busz után kujtorogjon, tekintve, hogy van olyan jármű, mely csak óránként jár. Ilyenkor tessék az első bárba beszaladni, megtekinteni, hogy van-e WC, s ha igen és működik is, akkor gyorsan tessék rendelni valamit és szaladni pisilni!!!
Visszafelé természetesen nem kerülhettük ki a Spagna világhírű lépcsőit, melynek köszönhetően felfedeztük a római Disney boltot. Nagyon menőőőőőőőőőőő! Újra átéltem az 5. szülinapomat. Soha nem felejtem el! Zöld kordbársony kantárosnaci volt rajtam, és a nagyszobában köszöntöttek fel egy hatalmas szívalakú házi mogyorós csokitortával és életem első esernyőjével. Rózsaszín volt, átlátszó és őrző macis. Azóta mind a csokitortától, mind az esernyőtől megundorodtam, de életem egyik legjobb szülinapja volt.
Éjjel még egy kis veszprémi hangulat is volt, a Trevi- kút közelében egy mexikói utcazenész csapatnak köszönhetően. Remélem hamarosan Petruska András is erre jár.
Ohh Kapitány! Bontsd ki vitorlád s hajózz a Tirrén tenger partjaihoz, ahol egy kis Matróz már tisztelegve várja, hogy közös kalandok reményében együtt repülhessen szelek szárnyán a Kapitánnyal, miközben Andris énekel a kreatív leépülésről, haját borzolja a langyos szél, sós víz fröccsen arcába, s délcegen áll a jövő ormán várva az 1001 mesét!
A negyedik befejezéseként... Megbeszéltük Annyokkal, hogy a Termininél találkozunk. Rómában tulajdonképpen nem tudok lehet-e találni ennél nagyobb és átláthatatlanabb találkozási pontot, de mi azért igyekeztünk. Ha jobban meggondolom, a Colosseo két átellenes pontjáról indulva egy irányba kőrözni talán egy fokkal nehezebb lett volna. Kiérve a Terminire érkezett is az SMS. "Itt vagyok a sínek végénél a mozgólépcsőnél, szemben kis Mc'Donalds." Nem vagyok egy tősgyökeres római, de azért azt egy hét alatt is sikerült kitapasztalnom, hogy a Termininél a min. 70 mozgólépcső mellett, 3 Mc'Donaldsnek is sikerült helyet szorítani. Továbbá a "termine" többesszámban "termini" olasz szó jelentése "végek". Tehát minden szempontból kielégítő koordinátákat kaptam. Mindenesetre Annyokot sikerült megtalálni, s mivel már nem értük volna el az utolsó metrót ha bemegyünk bámészkodni, ezért csak a Battistini legfincsibb fagyijával próbáltam kárpótolni.
Tényleg ötödik... Reggel első utunk a Barberinire vezetett, mivel az a Trevi-kúthoz legközelebb eső metrómegálló. A Barberini szökőkútjának tövében meséltem Annyoknak a Porta Pia-ról. 1870. szeptember 20-án vagyis 10 évvel az Olasz egység létrehozását követően sikerült Garibaldi csapatainak áttörniük a városfalat, s ezzel megszerezniük az akkor még a papsághoz tartozó és egyházi központként működő várost. A városfalon a Porta Pia-nál sikerült rést ütni, s betörni a később népszavazással fővárossá nyilvánított Rómába. A kaputól induló sugárút neve: Via XX (Venti) Settembre. A kultúrtörténeti morzsán felbuzdulva elindultunk megtekinteni a portát. Mikor már távolról sejlett a kapu körvonala magamban megállapítottam, hogy nemhiába itt aztán karban tartják az épületeket, műemlékeket. Közelebb érve vettem csak észre, hogy az egész fel van állványozva és a neccre, amivel be van borítva a felújítás utáni állapotban festették fel a kaput. Éljen a szemüveg...
A Porta Pia kitérő után a szokásos körre mentünk: Trevi kúttal, Pantheonnal, meg a szokásos "még ezt a kirakatot hadd nézzem meg" percenkénti megállásokkal. Ebéd után közös megegyezés alapján a tavaly az orrunk előtt bezáró Caracalla termáihoz indultunk. Caracalla valamiért nem csíp minket, mert a Piazza Veneziánál rossz buszra (a térkép szerint jó!) szálltunk és kisvártatva rájöttünk, hogy nem kicsit tévedtünk el. Annyok persze: "ha már eddig eljöttünk ne most szálljunk le" felkiáltással kapacitált, hogy menjünk még egy néhány megállót Iszapszentkukac irányába. Leszállva a buszról egy bárban felvilágosítottak, hogy ezen a térképen már rég nem vagyunk rajta... Azt hiszem mindenki erre a mondatra vágyik turistaként. Mondjuk valóban kellemetlenebb ha mindezt egy ragyavert, tetovált, sebhelyes, kétméteres férfi mondja pisztollyal a kezében. Ezúton nyugtatok meg mindenkit, sikerült Caracalla termáit megtekinteni.
Figyelem! Ha valakinek nagyon kell pisilnie, ne busz után kujtorogjon, tekintve, hogy van olyan jármű, mely csak óránként jár. Ilyenkor tessék az első bárba beszaladni, megtekinteni, hogy van-e WC, s ha igen és működik is, akkor gyorsan tessék rendelni valamit és szaladni pisilni!!!
Visszafelé természetesen nem kerülhettük ki a Spagna világhírű lépcsőit, melynek köszönhetően felfedeztük a római Disney boltot. Nagyon menőőőőőőőőőőő! Újra átéltem az 5. szülinapomat. Soha nem felejtem el! Zöld kordbársony kantárosnaci volt rajtam, és a nagyszobában köszöntöttek fel egy hatalmas szívalakú házi mogyorós csokitortával és életem első esernyőjével. Rózsaszín volt, átlátszó és őrző macis. Azóta mind a csokitortától, mind az esernyőtől megundorodtam, de életem egyik legjobb szülinapja volt.
Éjjel még egy kis veszprémi hangulat is volt, a Trevi- kút közelében egy mexikói utcazenész csapatnak köszönhetően. Remélem hamarosan Petruska András is erre jár.
Ohh Kapitány! Bontsd ki vitorlád s hajózz a Tirrén tenger partjaihoz, ahol egy kis Matróz már tisztelegve várja, hogy közös kalandok reményében együtt repülhessen szelek szárnyán a Kapitánnyal, miközben Andris énekel a kreatív leépülésről, haját borzolja a langyos szél, sós víz fröccsen arcába, s délcegen áll a jövő ormán várva az 1001 mesét!
2010. augusztus 6., péntek
Annyok érkezése
Negyedik...
Mindeddig azt hittem, hogy a leghajmeresztőbb dohányzással kapcsolatos élményem, amikor az Örs Vezér téren a türelmetlen cséjnszmókerek már az állomáson rágyújtanak, annak ellenére, hogy percenként szajkózza az unott hangú nő, hogy "Kérjük, hogy az állomás területén ne gyújtsanak rá! Köszönjük!". - Ejjha de sok lett itt az írásjel egymás mellett...- Van azonban ennél hajmeresztőbb is. Ma lettem figyelmes rá ugyanis, hogy az olaszok motorháton is cigarettáznak. Elképesztő!!! Valaki egyszerre üli meg sztájlos Vespáját, dohányzik és(!) telefonál... Pfffffffffffffff. Méghogy a nők multifunkcionálisak, na persze!!!
Örömmel nyugtáztam ma, hogy hazakotródtak a német (és egyéb) cserkészek, akik miatt első nap halálfélelmem volt a Termininél. Ilyet én még nem pipáltam, megtelt az egész állomás, de nem csak a megálló rész, hanem a folyosók, lépcsők, közlekedők. Mindenütt tömött sorokban az emberek, mint egy koncert dühöngőjében. Mint kiderítettem, az oka a nagy csődületnek az a Santa Maria Maggiore templom augusztus 5-i búcsúja volt. Az olasz(!) wikipedia arról ír, (már ha jól szótáraztam) hogy sok száz évvel ezelőtt - nem, nem a makabeusok hanem- Liberius pápa idején, egy augusztusi reggelen hó lepte el az Esquilinus dombot. A csodálatos és különös jelenség sokakat oda vonzott, akárcsak a pápát, aki botjával a hóba rajzolta a későbbi székesegyház körvonalát. Imádom az ilyen mesebeli történeteket. Az igazság meg kit izgat, nem igaz?
A wikipedia fordítása mellett elnéztem ma az utca emberét, akik főleg turisták ugyebár. Roppant mókás alakok rohangálnak itt a városban. Ma egy "férfi" jött velem szemben, aki homoszexualitását, már annyira felvállalta, hogy a kezében kiegészítőként lógó, pórázra vert ocsmány jószág, nem kutya volt, hanem MACSKA! Mi jöhet még ez után? Azt hittem a buzik azon versenyeznek, hogy kinek nagyobb a szerszáma, vagy kinek volt több egyéjszakás kalandja, vagy kinek lóg több márkás holmi a ruhásszekrényében, na de hogy ki tud minél kisebb állatot pórázon tartani??? Anyám! A macskás fazon után egy amerikai szerencsétlennel akadtam össze a metrón, aki szegénykém zsebkendővel kapaszkodott, nehogy bacilusos legyen frissen manikűrözött keze és frissen mázolt körme. Valóban szánalmas vagy én reagálom túl? A metróról leszállva a Termininél igyekeztem metróvonalat váltani, s azon tűnődtem, hogy itt miért nem olyan nyomasztó metrózni. Ekkor jutott el az agyamig, hogy zene szól minden megállóban. Ma éppen a Massive Attack féle Teardrop csendült fel, ezért azóta ez megy a fejemben. Meg kell hagyni kiváló ötlet ezzel feldobni az utca emberét. Apróság, mégis sokat jelent egy álmos, munkába igyekvős reggelen. Bár lehet, hogy Annyok érkezése miatt nem érzem nyomasztónak a kicsit büdös, kicsit meleg, nagyon zsúfolt metrómegállókat. Bizony, bizony! Ma érkezett anyukám a hétvégére. Annyira izgatott voltam, hogy még fel is porszívóztam. Egy olyan porszívóval, melynek mindössze egy résszívó feje van. A szobám pedig - s távol álljon tőlem a panaszkodás- van vagy 6 négyzetméter. Mindenkinek ajánlom a cardio-fittness ezen új fajtáját. Figyelem! A derék furcsa reccsenő hangot kibocsátó összeroppanását követően javasolt abbahagyni, s csak óvatosan integetni a fennmaradó pormacskáknak! Már csak egy metróút és találkozunk!
Mindeddig azt hittem, hogy a leghajmeresztőbb dohányzással kapcsolatos élményem, amikor az Örs Vezér téren a türelmetlen cséjnszmókerek már az állomáson rágyújtanak, annak ellenére, hogy percenként szajkózza az unott hangú nő, hogy "Kérjük, hogy az állomás területén ne gyújtsanak rá! Köszönjük!". - Ejjha de sok lett itt az írásjel egymás mellett...- Van azonban ennél hajmeresztőbb is. Ma lettem figyelmes rá ugyanis, hogy az olaszok motorháton is cigarettáznak. Elképesztő!!! Valaki egyszerre üli meg sztájlos Vespáját, dohányzik és(!) telefonál... Pfffffffffffffff. Méghogy a nők multifunkcionálisak, na persze!!!
Örömmel nyugtáztam ma, hogy hazakotródtak a német (és egyéb) cserkészek, akik miatt első nap halálfélelmem volt a Termininél. Ilyet én még nem pipáltam, megtelt az egész állomás, de nem csak a megálló rész, hanem a folyosók, lépcsők, közlekedők. Mindenütt tömött sorokban az emberek, mint egy koncert dühöngőjében. Mint kiderítettem, az oka a nagy csődületnek az a Santa Maria Maggiore templom augusztus 5-i búcsúja volt. Az olasz(!) wikipedia arról ír, (már ha jól szótáraztam) hogy sok száz évvel ezelőtt - nem, nem a makabeusok hanem- Liberius pápa idején, egy augusztusi reggelen hó lepte el az Esquilinus dombot. A csodálatos és különös jelenség sokakat oda vonzott, akárcsak a pápát, aki botjával a hóba rajzolta a későbbi székesegyház körvonalát. Imádom az ilyen mesebeli történeteket. Az igazság meg kit izgat, nem igaz?
A wikipedia fordítása mellett elnéztem ma az utca emberét, akik főleg turisták ugyebár. Roppant mókás alakok rohangálnak itt a városban. Ma egy "férfi" jött velem szemben, aki homoszexualitását, már annyira felvállalta, hogy a kezében kiegészítőként lógó, pórázra vert ocsmány jószág, nem kutya volt, hanem MACSKA! Mi jöhet még ez után? Azt hittem a buzik azon versenyeznek, hogy kinek nagyobb a szerszáma, vagy kinek volt több egyéjszakás kalandja, vagy kinek lóg több márkás holmi a ruhásszekrényében, na de hogy ki tud minél kisebb állatot pórázon tartani??? Anyám! A macskás fazon után egy amerikai szerencsétlennel akadtam össze a metrón, aki szegénykém zsebkendővel kapaszkodott, nehogy bacilusos legyen frissen manikűrözött keze és frissen mázolt körme. Valóban szánalmas vagy én reagálom túl? A metróról leszállva a Termininél igyekeztem metróvonalat váltani, s azon tűnődtem, hogy itt miért nem olyan nyomasztó metrózni. Ekkor jutott el az agyamig, hogy zene szól minden megállóban. Ma éppen a Massive Attack féle Teardrop csendült fel, ezért azóta ez megy a fejemben. Meg kell hagyni kiváló ötlet ezzel feldobni az utca emberét. Apróság, mégis sokat jelent egy álmos, munkába igyekvős reggelen. Bár lehet, hogy Annyok érkezése miatt nem érzem nyomasztónak a kicsit büdös, kicsit meleg, nagyon zsúfolt metrómegállókat. Bizony, bizony! Ma érkezett anyukám a hétvégére. Annyira izgatott voltam, hogy még fel is porszívóztam. Egy olyan porszívóval, melynek mindössze egy résszívó feje van. A szobám pedig - s távol álljon tőlem a panaszkodás- van vagy 6 négyzetméter. Mindenkinek ajánlom a cardio-fittness ezen új fajtáját. Figyelem! A derék furcsa reccsenő hangot kibocsátó összeroppanását követően javasolt abbahagyni, s csak óvatosan integetni a fennmaradó pormacskáknak! Már csak egy metróút és találkozunk!
2010. augusztus 5., csütörtök
Ahol a történelem lélegzik
Harmadik...
Miután reggelemet és délelőttömet az olvasásnak és tanulásnak szenteltem, csak arra volt időm, hogy a Termininél vegyek valami harapnivalót és fussak is a suliba. Ahogy bepakoltam a kis nájlonszatyiba azt a 3 cuccot amit vettem, természetesen elszakadt és mindenem a földön kötött ki. Az unott pénztáros csupán egy megvető pillantással nyugtázta létezésemet és, hogy legalább három másodpercig feltartom a sort.
Jótanács: a Torre di Babele 5-ös teremébe, mindenki csak saját felelősségére tartózkodjon kötött garbó és kalucsni nélkül, tekintve, hogy a szeszélyes időjárás ellenére is ezerrel megy állandóan a légkondi. A torokfájás megspékelve egy forrónaci-ujjatlan kombóval pedig nem a legideálisabb viselet egy 18 fokos szobában. Óra után letörtem a jégcsapot az orromról majd szokásos délutáni kódorgásomra indultam. Merészen azt gondoltam, hogy a vacsimat a Piazza Rotonda-n fogyaszthatom, de természetesen rossz buszra szálltam így kikötöttem a Spagna-nál. Utálom! Tudom, hogy nekem semmi sem elég, de valamiért ki nem állhatom. Amolyan tipikus turista-fertő. Ordító német cserkészcsapatok, koszos bevándorlók, akik hol valami rettenetes, felesleges giccsparádét akarnak a gyanútlan turistákra sózni, hol a járőkelők zsebében kutatnak, azok beleegyezése nélkül... Amennyire szeretem az országot, annyira nem a teret, melyet elneveztek róla. Na persze minden finnyámat igyekszem majd legyűrni, mikor az éves Victoria's Secret bemutató lesz a Spagna híres lépcsőin. Ha jobban meggondolom, lehet, hogy az Versace bemutató, de végülis kit érdekel? Az életben nem fogom egyiket sem hordani :) Nem állhattam hát, hogy ne kerekedjek fel, s keressem meg a Piazza Rotonda-t. Próbálkoztam kicsit a térképpel, de hamar rájöttem, hogy csak az orrom után kell mennem. Hamarosan megláttam a táblát: Via dei Pantheon, mely egy aprócska utcát jelzett, majd pár lépés és megpillanthattam végre az emberi kéz által valaha épített legnagyobb csodát: a Pantheont. Nem lehet leírni, csak látni és érezni. Évezredek lábnyoma egy aprócska téren. Az ókor, középkor, újkor és napjaink lüktetése és az idő, ami a világegyetemen egyedül a Piazza Rotonda-n hajlandó megkegyelmezni szegény halandó fejünknek s lelassít kicsit, hogy élvezhessük minden ízében a csodát. Szerény kis paninomat hát itt fogyasztottam el, egy idióta bohóc szerencsétlenkedését szemlélve. Bár gyűlölöm a bohócokat, mégsem kavart fel az a kis félkegyelmű, alvégre a Pantheonnál vagyok - gondoltam. Az idő egyre hidegebbre fordult így haza indultam. A Battistini-től negyed órára van kis appartamentom. Sikerült e távolságot egy elvétett busznak, majd egy nem-akar-jönni busznak köszönhetően két óra alatt. Poor me! Kicsit gondolkoztam, hogy sírjak-e, aztán úgy döntöttem, hogy veszek egy mély levegőt, lezuhanyozom és büszkén Róma képébe üvöltöm: nem hagyom, hogy legyőzz, jól fogom érezni magam nálad és kész! Róma pedig megmosolyogva gyermeki naivitásom álomba ringatott.
Miután reggelemet és délelőttömet az olvasásnak és tanulásnak szenteltem, csak arra volt időm, hogy a Termininél vegyek valami harapnivalót és fussak is a suliba. Ahogy bepakoltam a kis nájlonszatyiba azt a 3 cuccot amit vettem, természetesen elszakadt és mindenem a földön kötött ki. Az unott pénztáros csupán egy megvető pillantással nyugtázta létezésemet és, hogy legalább három másodpercig feltartom a sort.
Jótanács: a Torre di Babele 5-ös teremébe, mindenki csak saját felelősségére tartózkodjon kötött garbó és kalucsni nélkül, tekintve, hogy a szeszélyes időjárás ellenére is ezerrel megy állandóan a légkondi. A torokfájás megspékelve egy forrónaci-ujjatlan kombóval pedig nem a legideálisabb viselet egy 18 fokos szobában. Óra után letörtem a jégcsapot az orromról majd szokásos délutáni kódorgásomra indultam. Merészen azt gondoltam, hogy a vacsimat a Piazza Rotonda-n fogyaszthatom, de természetesen rossz buszra szálltam így kikötöttem a Spagna-nál. Utálom! Tudom, hogy nekem semmi sem elég, de valamiért ki nem állhatom. Amolyan tipikus turista-fertő. Ordító német cserkészcsapatok, koszos bevándorlók, akik hol valami rettenetes, felesleges giccsparádét akarnak a gyanútlan turistákra sózni, hol a járőkelők zsebében kutatnak, azok beleegyezése nélkül... Amennyire szeretem az országot, annyira nem a teret, melyet elneveztek róla. Na persze minden finnyámat igyekszem majd legyűrni, mikor az éves Victoria's Secret bemutató lesz a Spagna híres lépcsőin. Ha jobban meggondolom, lehet, hogy az Versace bemutató, de végülis kit érdekel? Az életben nem fogom egyiket sem hordani :) Nem állhattam hát, hogy ne kerekedjek fel, s keressem meg a Piazza Rotonda-t. Próbálkoztam kicsit a térképpel, de hamar rájöttem, hogy csak az orrom után kell mennem. Hamarosan megláttam a táblát: Via dei Pantheon, mely egy aprócska utcát jelzett, majd pár lépés és megpillanthattam végre az emberi kéz által valaha épített legnagyobb csodát: a Pantheont. Nem lehet leírni, csak látni és érezni. Évezredek lábnyoma egy aprócska téren. Az ókor, középkor, újkor és napjaink lüktetése és az idő, ami a világegyetemen egyedül a Piazza Rotonda-n hajlandó megkegyelmezni szegény halandó fejünknek s lelassít kicsit, hogy élvezhessük minden ízében a csodát. Szerény kis paninomat hát itt fogyasztottam el, egy idióta bohóc szerencsétlenkedését szemlélve. Bár gyűlölöm a bohócokat, mégsem kavart fel az a kis félkegyelmű, alvégre a Pantheonnál vagyok - gondoltam. Az idő egyre hidegebbre fordult így haza indultam. A Battistini-től negyed órára van kis appartamentom. Sikerült e távolságot egy elvétett busznak, majd egy nem-akar-jönni busznak köszönhetően két óra alatt. Poor me! Kicsit gondolkoztam, hogy sírjak-e, aztán úgy döntöttem, hogy veszek egy mély levegőt, lezuhanyozom és büszkén Róma képébe üvöltöm: nem hagyom, hogy legyőzz, jól fogom érezni magam nálad és kész! Róma pedig megmosolyogva gyermeki naivitásom álomba ringatott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)