Harminckettedik...
Miután letelnek a dicsőséges iskolaévek az ember hajlamos megfelejtkezni a szeptemberek gyászos hangulatáról, arról a sötét és kilátástalan érzésről mely évről-évre hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen júniusig lelkünkben sátrat bontott. Bizony, bizony. Peti talán még várakozással tekintett az első őszi hónap elébe, főleg, hogy dolgoztak a hormonjai ezerrel látva a helyes kis sorstársat. Ugyanakkor kinőve a papundeklidobozra emlékeztető iskolatáska, a cipzáras-gumis tolltartó, a postairon és a színeslap készlet korszakból már kevésbé izgatott az ember, mikor a naptárjelölő augusztus 21-re kúszik.
Egy magyar diákkal a szomorkás őszi napok hamar feledtetik a nyár melegét, illatát, emlékeit. Nem úgy a rómaiakkal. Az átlag 40 fok való igaz 28 fokká szelidül, mégis a meleg szellő, a napsütés és a lebarnult városlakók látványa még sokáig a nyár illúzióját keltik. Emlékszem még azokra a szeptemberekre, mikor Milcsuval igyekeztünk a 62-es megállójába, hogy beérjünk a világ legunalmasabb évnyitóira, s az arcunkon ülő kérlelhetetlenül savanyú arckifejezés úgy tűnt soha nem fog lekopni. Őszintén szólva az itteni iskolakezdést még csak távoli rokonságba sem tudnám hozni egy magyar évindítóval. Itt a napbarnított srácok robogón érkeznek a suliba, szemmel láthatóan a nyár alatt zsákmányolt menő gúnyákban, hogy elképráztathassák az osztálytársakat és színt vigyenek az amúgy sem túl szürke hétköznapokba. Talán mi is vidámabbak lettünk volna, ha egy sztájlos Vespán tettük volna meg az utunkat nap mint nap, menő bukósisakban. Ezt már nem tudjuk meg, de talán egyikünk sem bánja.
A gimis hangulatra csak egy további lapáttal tett rá a kötelező olvasmányok bűvöletében töltött délelőtt. Annával még ebéd előtt befejeztük a rendrakást, pakolást és takarítást, s hozzáláttunk a kézikönyvek rakosgatásának. A hatalmas polcok között nyújtózkodva kerestük a régesrég leemelt könyvek helyét, s hamar megszédített minket a levegőtlenség és a magas és egymáshoz túl közeli könyvszekrények közötti bámészkodás. Szerencsére hamar kiderült, hogy az a helység jól van úgy ahogy van, nincs további teendőnk odalenn. Miután főztem magamnak egy fincsi ebédet és visszatértem a könyvtárba a római mítoszokkal töltöttem a koradélutánt, s miután kicsit korábban eljöhettünk nyakamba vettem a várost. Este hat felé már olyan kótyagos voltam, hogy lépni alig bírtam, így döntenem kellett, hogy vagy gyorsan haza és alvás vagy egy jó erős kávé. Közlekedési eszközök hiányában az utóbbi mellett döntöttem. A kávé ugyan finom volt, de a kiszolgálás pocsék és sürgető, amit nem tudok elviselni, így nem hinném, hogy valaha is visszatérek. Hazaérve levetettem magam az ágyra, de a bunkó kávénak köszönhetően nem jött álom a szememre, s még este kilenckor is köröztem a szobában, mint egy félig agyoncsapott légy. Ohh átkozott koffein! Ohh átkozott robogók! Ohh átkozott üvöltöző járókelők!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése