Keresztény szombat

Harmincharmadik...

6:47. Nem, nem vonat. Nem, nem busz. Még csak nem is repülő. Hiába 7:45-re húzom fel az órát, mégis minden áldott nap, pontban 6:47-kor kipattan a szemem és nem tudok tovább aludni. Szombat lévén még csak az órát sem húztam fel, mégis óramű pontossággal ébredtem. Kivételesen nem idegesítettem magam azon, hogy miért nem tudok aludni ha már szombat van, mert 9:30-ra beszéltem meg egy találkozót Kapitány barátaival (akik remélhetőleg lassan az enyémek is már - a szerk.), hogy átadjam a vatikáni belépőjüket. Megfelejtkezve a csípős reggeli időről, fehér "forró" nacimban vágtam neki az útnak. Kicsit korábban érkeztem a megbeszélt helyre, de nem mertem kávézni, nehogy épp akkor érkezzenek s megvárassam őket. Pontban 9:30-kor érkeztek meg a Szent Péter téri obeliszkhez, ahol nem is időztünk sokat, hanem elszaladtunk reggelizni. A múzeumok bejáratától nem messze egy lepuki kis kávézóban költöttünk el egy mennyei kávét és csokis cornettót. Jobban belegondolva elég ciki lenne ha a Vatikáni Múzeum szomszédságában nem mennyei falatokat szervíroznának... A rapid-reggeli után elkísértem a kis csapatot a ki-bejáratig, s búcsút is intettünk, mert őszintén szólva nem volt nagy kedvem egy héten belül kétszer végigjárni a "fenséges" múzeumot. Hazafelé éppen szembe jött Teréz Anya, no nem jelenésem volt, hanem 100. születésnapja alkalmából egy egy hónapos programsorozatot szerveztek a tiszteletére, s ennek keretében a Cancelleria épületében kapott helyet az életének emléket állító kiállítás. Teréz Anyával korábban kb. két hete találkoztam egy könyvesboltban árusított ünnepi kiadású folyóirat Teréz Anyával foglalkozó számában. Addig a pillanatig csak tudtam róla, hogy élt egy ráncos kedves idős apáca, aki jobbá tette a világot, de szégyen ide szégyen oda, fogalmam sem volt, hogy mindez pontosan miben öltött testet.
Teréz anya (Agnes Gonxha Bojaxhiu néven) Üsküb (ma Szkopje) városában született 1910. augusztus 26-án. Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom részeként Agens szülőföldjén a mohamedán vallás hatása sokkal jelentősebb volt, mint bármely más vallásé, Agnes és testvérei édesanyjuknak köszönhetően katolikus hitet kapták örökül. A szülők szerelme az a mindent elsöprő fajta volt, így édesapjuk korai halálát követően, anyjuk nem ment többé férjhez, s világi keretek között ugyan, de életét Istennek s gyermekeinek szentelte. A megcsonkult családot a megpróbáltatásokon a hit segítette át. Már igen fiatalon az iskola mellett önkéntesként segítette a szegényeket, nélkülözőket és rászorulókat, mely későbbi útján is elindította. 18 éves korára már tudta, hogy szerelmét Jézusnak ajánlva apácának áll, így jelentkezett az írországi Loreto nővérekhez. Néhány hónapos írországi felkészítése után Indiába utazott, ahol megkezdte misszionáriusi munkáját. Földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában egészen 1948-ig. Ebben az évben kapta hívását Jézustól, aki álmában jelent meg neki, s elmondta, hogy nehéz és rengeteg fájdalommal járó missziót bíz rá. Rá, aki látszatra gyenge lány csupán, de hite minden nehézségen és megrázkódtatáson át fogja segíteni, s e megingathatatlan hit és Jézus segítségével, a szeretet erejével fogja segíteni a nyomorban élőket. Értük, közöttük és velük fog élni és dolgozni, hogy beteljesülhessen Jézus akarata. 1948-ban tehát Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, s fehér száriba bújva Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői kiképzést kapjon. Hamarosan visszatért Kalkuttába s kérvényezte nyomortelepi iskolájának megnyitását. Segítői és támogatói is akadtak. 1950-ben megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. Hitvallásuk: "Szerezetesek vagyunk. A nap huszonnégy órájában Jézus Krisztust szolgáljuk." A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Teréz Anya nem kisebb személyiség kortársa és barátja volt, mint Mahatma Gandhi, aki a világ egyik legnagyobb békés civil mozgalmát indította a kor Indiájában. A békére és nyugodt átmenetre fogékony India biztos talaja volt a Szeretet Misszionáriusai Szerzetesrend számára is, hogy munkájukat egyre kiterjeszthessék, s a '60-as évekre sorra nyitották új otthonaikat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Első Indián kívüli otthonuk Venezuelában nyílt, majd Róma és Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában, és megnyílt az első misszionárius ház az Egyesült Államokban, New Yorkban is. A '80-as években az AIDS betegek számára is otthonokat nyitottak a világ több országában. Teréz Anya munkásságát több díjjal jutalmazták, köztük 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. A díjakkal nem törődött, de fontosnak tartotta átvenni őket, hogy így Jézust egyre több embernek közvetíthesse szerte a világon. A világ 123 országában 610 missziót működtető, több mint 4000 apácát számláló és több mint 100 000 önkéntes ápolóval bíró rend alapítója, Kalkuttai Boldog Teréz Anya 1997. szeptember 5-én ment el.
A múzeumban "őrt álló" apáca mosolyogva fogadott minden látogatót, s különböző kiadványokkal látta el az érdeklődőket. Dél felé léptem ki a múzeumból, s Teréz Anyával a farzsebemben úgy döntöttem ideje ebédelni, no meg fagyizni egyet. A Blue Ice nevű fagylaltozóláncnál elköltött kókusz-őszibarack okozott még pár meglepetést. Ebéd utáni pihimet követően a nagy katolikus felbuzdulás közepén - meg egy esetleges vasárnap reggeli alvás reményében- úgy döntöttem, hogy este megyek misére, meg kinéztem egy templomi koncertet is este nyolctól. Sétám során előttem egy fiatal - vélhetőleg amerikai- férfi ment fényképezőgéppel a kezében. Hogy honnan tudni, hogy valaki először jár Rómában és itt töltött idejének is az elején jár? A srác minden csatornafedelet lefényképezett, melyeken ugyebár a Gladiátor c. filmből is ismert S.P.Q.R. felirat áll. A változatos csatornafedelek megunhatatlan élményt biztosítanak a pár napra érkezők számára, s a digitális technikának köszönhetően, negatívot nem sajnálva kattog az exponáló gomb valahányszor szembe jön a híres felirat. Rövid idő után, megunva a totojázását elnézést kérve kikerültem, s mentem a dolgomra. Dolgom pedig abba a templomba vezetett, ahol II. Pius pápa sírja található. II. Pius polgári nevén Enea Silvio Piccolomini a legtöbb embernek nem jelent semmit, de egy politológus számára a reneszánsz politikai gondolkodás meghatározó alakjaként annál többet. A kissé unalmas és bakikkal tűzdelt misét a jó öreg Pius mentette meg számomra. Egyébként soha nem értettem, hogy mi visz rá ilyen vicces nevű embereket arra, hogy pápaként pl. valami unalmas meg sokadik valaki nevét vegyék fel. Miért és kinek jobb, hogy XVI. Benedek lesz, vagy XII. Pius vagy XXIII. (!) János. Vagy van egy lista amiből válogathatnak? Én biztos valami vicces és egyedi nevet választanék, no persze nem olyan Dzsennifer módjára, de azért nem lennék egy huszonvalahanyadik valaki. Az olyan snassz.
Az esti koncert sajnos nem abban a templomban volt, ahol hittem, hogy lesz így minden igyekezetem ellenére sem értem oda, s itthon töltöttem az estét.