Zsidó vasárnap

Harmincnegyedik...

Elérkezett a 6:47. Ma is már hajnalban ébren voltam, de kivételesen a gyomorfájás ébresztett. Tudtam én. Már az első nyalástól kezdve. A tegnapi kókusz fagyinak köszönhetően az a bizonyos Szex és Ney Yorkból jól ismert "fucking fromage" szín játszódott le velem, annyi apró kis különbséggel, hogy egyedül voltam. A nem túl kellemes reggelnek köszönhetően csak 10 óra felé mertem kimerészkedni, s talán nem túl meglepő, hogy délután kettőig nem nagyon füllött a fogam finom falatokra. Utam a 8-as villamoshoz vezetett, melynek megállójában állva láttam, hogy mintha valami ismerős rom lenne az utca végén. Besétáltam hát az utcába, s bizony a zsidónegyedben találtam magam, ahol egy hete és egy napja jártam utoljára Kapitányommal. Leküzdve a félelmet, hogy megint nagyon elszomorodom úgy döntöttem belevetem magam a zsidónegyed közepébe, s utóbb kiderült jó döntés volt, a ghettóban ugyanis hatalmas dzsemborit rendeztek, minden nyitva, rengeteg ember, s ingyenes belépés a zsinagógába, ahol óránként angol nyelvű vezetést is tartottak a múzeum körül és az imaházban egyaránt. Emellett filmvetítés, a gyerekeknek játszóház és kirakodóvásár is helyet kapott a zsinagógában és a csodálatos udvaron. Végigállva a viszonylag hosszú sort 11 körül már be is jutottam. A kegytárgyak most valamiért nem tudtak lekötni, amúgy sem vagyok nagy rajongójuk legyen szó bármilyen vallásról, de nem mondhatnám, hogy múzeumlátogatásra voltam hangolva. A zsinagóga mindenesetre csodálatos, méltó szimbóluma a római zsidóságnak. A jelenleg 25 000 hívőt számláló zsidó közösség sorsa a pápák városában elég rögös úton vezetett a XXI. századba. A ghetto szót hallva természetesen első gondolatom a II. világháború és az olasz fasizmus volt, de nem erre kellett volna gondolni. Bizony, hogy bizony a római ghetto története egészen 1555. nyaráig nyúlik vissza, amikor is a IV. Pál pápa által kiadott bulla eredményeként, Róma zsidó lakosságát egy durván 13 000 négyzetméternyi területre zsúfolták be, s a rafkós kis pali fallal gondoskodott róla, hogy bullája kiadása után se ki, se be ne legyen járkálás. Úgy 300 évig. Méghogy Berlini fal... A pápai ediktum sok kiskaput nem hagyott, se a ghetto falon, se az asszimilációt tekintve, hiszen kötelezővé tette a zsidók számára a keresztény szertartásokon való részvételt, megtiltotta a számukra kijelölt terület sötétedés utáni elhagyását, s bizonyos foglalkozásoktól is eltiltotta őket.
Az 1883-ban felszámolt ghetto az Isola Tiberiana melletti részen a Tevere parton található, melyet a zsidók a 16. századra vettek birtokba, megunva a korábbi zsidónegyedeket a Trastevere és Aventinus környékén. A szigorú rendelkezések melyek évszázadokon keresztül súlytották a zsidó kisebbséget ugyan megszűntek a 19. század végén, de a siker csak ideig-óráig tartott, hiszen alig fél évszázad múlva felütötte fejét a XXI. század bestiája a fasizmus és antiszemitizmus, mely ismét a zsidó kisebbséget tette prédájává.
Mielőtt tovább sétálnánk a ghetto körül, nem mehetünk el szó nélkül a terror pápájának rövid, de annál "hatékonyabb" és kegyetlenebb karrierje mellett. A nápolyi nemesi családból származó Giampietro Carafa, már kisgyermek korától igen szigorú vallásos nevelésben részesült. Tanítója és pártfogója nagybátyja volt, aki a tiszta katolicizmus elveinek megfelelően nevelte az ifjút, s Giampietro fogékonynak is bizonyult a vallásos tanokra. 18 éves korában a nagylelkű nagybácsi Rómába vitte az egyházi pályára készülő fiút, s lemondva püspöki székéről, helyére a lelkes is unokaöccs került. Fiatal püspökként kapóra jött a pápa számára, s egyházi nagykövet lett Spanyolországban. Néhány év elteltével visszatérve Rómába azonban úgy döntött, elég a fényűző egyházi méltóságnak járó életből, szerzetesnek áll, s aszkéta életet élve magát Istennek szenteli. Hamarosan a pápától egy új szerzetesrend megalapítását kérte, mely hosszas mérlegelés után végül zöld utat kapott. Rendjének elsődleges célja a reformáció elleni küzdelem, alapelve pedig, hogy önmegtartóztató életükkel példát mutassanak a világnak. Egy épelméjű ember számára az egyetlen megfogalmazható kérdés a "de miért?". Ahogy az lenni szokott a feddhetetlen erkölcsű, tisztalelkű, makulátlan emberekkel, az elfojtások bizony a legkegyetlenebb fenevadakat képesek megszülni. Giampietroval sem volt ez másképpen. Mikor 1555. májusában pápává választották a reformok reményében, kinevezését először nem akarta elfogadni, majd a Habsburgok rosszalló véleményét hallva -akikkel spanyol kiküldetése óta nem ápolt túl jó viszonyt- végül eleget tett a konklávé döntésének, s engedte, hogy pápává szenteljék - ezzel is borsot törve a Habsbugok orra alá. Ezután megkezdődött a 4 éves ámokfutás, mely megszülte a ghettot, az tiltott könyvek listáját valamint a terror intézményesített változatát az Inkvizíciót, melyet egy idő után öncélúan használva üldözött mindenkit, aki nem kívánt azonosulni a katolikus tanokkal. Az egyház egyik legsötétebb időszakának végén a fényt az Inkvizíció épületének felgyújtása hozta el, a pápát pedig titokban temették el a Szent Péter Bazilika kriptájába, ahonnan később exhumálták.
A zsinagógából kilépve a ghetto főutcájában találtam magam. Ebben az utcában egy sarokház földszintjén családi vállalkozásként üzemel egy sütöde, ahol isteni zsidó finomságokat lehet kapni. Állítólag, még a pápa is ide jár, annyira lelkesedik a közel-keleti cukrászat remekeiért. A sütöde 20 euróért kínál tortákat, de szerencsére lehet szeletet is venni jóval olcsóbban, s a torták mellett a leghíresebb falatok a fahéjas mandulás keksz valamint az édes pizza, mely aszalt gyümölcsökkel van megszórva. Nálam a mandulás keksz lett a nyerő. A zsidó falatokat Angeloval a nyugalmazott irodalomtanárral költöttem el, aki segített az üzletben elmagyarázni, hogy mit is szeretnék pontosan. A teknősbékás kút tövén üldögélve végighallgattam félig olaszul félig angolul ars poeticáját, a fojtogató falatok után megittunk egy pohár vizet, majd megköszöntük egymás társaságát, s búcsút intettünk.