Harminchetedik...
Egy újabb katalogizálással eltöltött, lassan BÓRINGnak nevezhető napon vagyok túl. A tegnapi nyelvsuli nem volt rossz, de tekintve, hogy a tanárnő be sem mutatkozott és tőlünk sem kérdezte meg kik vagyunk nem ájultam el. Amikor olvasni kellett, akkor fejének rándításával, szemkontaktussal és egy bunkónak is nevezhető "Tu!" felkiáltással jelezte ki kerül éppen sorra. A suli szockó berendezése sem csalt mosolyt az arcomra, és sajnos a Torre di Babele és az otthoni Studio Italia után azt kell mondanom, hogy csalódást okozott a nagynevű Dante Alighieri. Igaz a másik két suliban magasra rakták a lécet, de ez amúgy is nagy zuhanás lett volna. Az pedig baromság, hogy nem fontos kik és hogyan tanítanak, a lényeg, hogy megtanuljuk a nyelvet. Nagyon is fontos, hogy hogyan szólnak az emberhez, mennyire segítőkészek és főleg, hogy mennyire élvezik a munkájukat. Már a gimnáziumban is tudtuk jól, hogy a kiégett tanároknál nem sok rosszabb létezik, s nem dob fel a gondolat, hogy két hónapig egy hangyabokányi depresszív terembe zsúfolódva 15 társammal egy "legyünk már túl rajta" típusú középkorú nő óráira járjak. Mindegy. As good as it gets! - mondhatnók. Na majd holnap hátha jobb lesz.
Az estémet itthon töltöttem a másfél hónap kihagyás után újra felfedezett televízió társaságában. Az általános véleményem, mely szerint a TV öl, butít és nyomorba dönt, emellett függővé tesz és megmérgezi az emberi kapcsolatokat, annyiban átalakult, hogy a buggyant sorozatokat és kvízműsorokat nézve érezhetően fejlődésnek indult a nyelvtudásom. A vetélkedőket nézve szótárral és papírral keresgélem ki a megadott szavakat és találgatom mi is lehet a megoldás. Azért remélem az önszórakoztatás következő lépése nem a "Hogyan tanuljunk horgolni?" kézikönyv lapozgatása lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése