Bábel tornya

Kilencedik...

Elérkezett... a nap amitől tartottam. Kint töltött időm eddigi legnehezebb, legnyomorúságosabb, legszerencsétlenebb, legáldatlanabb, legmagányosabb leg-leg-leg napja.
Délelőttöm szokás szerint tanulással telt, aminek az ég egy adta világon semmi értelmét nem látom... Mindenki beszélget, csacsog, kérdezget OLASZUL, és mindenki ért mindent OLASZUL!!! Csak én ülök ott a csoportban, és nézek mint Bálám szamara. Ülök és nézek és nem értek semmit, és egyre hülyébbnek érzem magam. Torre di Babele. A suli neve ahová járok. Milyen találó név. Minden náció megtalálható itt, angol, amerikai, spanyol, japán, német, arab, mexikói, brazil, chilei, francia, szlovén, szerb, svéd, orosz és magyar. Bizony magyar is jár a Torre di Babele, Róma egyik, ha nem A leghíresebb nyelviskolájába. Nem tudom mi lehet az oka, de valamiért a Jó Istennek nagyon a bögyében lehetett az az alak akinek a magyart adta, mikor összekeverte a nyelveket Bábel tornyán. Bizony. Ki ne találkozott volna értetlenkedő tekintetek hadával, mikor próbálja magyarázni, hogy "nem, nincs a magyarhoz hasonló, azzal rokonítható nyelv". Bizony. Érthetetlen dolog ez egy angol, amerikai, spanyol, japán, német, arab, mexikói, brazil, chilei, francia, szlovén, szerb, svéd, orosz, ember számára. Biztos elfogultság, de meg kell állapítanom, hogy nincs szebb nyelv a magyarnál. Minden benne van, ami csak az élethez kell. Hol lágy, hol kemény, hol tekintélyes, hol bugyuta, hol szenvedélyes, hol hűvös, hol gyenge, hol erős, hol idegen és gyarló, hol az egyetlen menedék. Érdekes, hogy csak akkor jövünk rá, hogy milyen fontos számunkra az anyanyelv mikor éppen nem használhatjuk. Van-e szebb szó, mint az anyanyelv? Édesanyánk, Édesapánk és az anyanyelv melyet közvetítőként használtak, hogy neveljenek, tanítsanak, meséljenek, velünk és értünk imádkozzanak, énekeljenek, leszidjanak, tiltsanak és engedjenek és a nyelv amellyel kifejezhetjük hálánkat és szeretetünket, mindazért amit megtettek értünk. A nyelv mellyel a legcsodálatosabban vallhatunk szerelmet, a nyelv mellyel elmondhatjuk mennyire sajnáljuk, mellyel a legszenvedélyesebben veszekedhetünk, melynek köszönhetően hatalmasakat sírhatunk és hatalmasakat nevethetünk. S a nyelv, melynek köszönhetően a világ legmagányosabb emberének érezhetjük magunkat, ha nincs valaki, aki megértene minket. Hát így éreztem ma magam. Miután a suliban egy mondatot nem tudtam kinyögni, úgy gondoltam haza jövök és nem csinálok semmit, csak emésztem és sajnálom magam és bebizonyítom a világnak, hogy nincs nálam szánalomra méltóbb lény ezen a világon. Majd úgy gondoltam, hogy mielőtt begubózom elmém sötét kis sarkába eszem egy hatalmas fagylaltot. Mörfi, mörfi... miért van az, hogy a Gelateria-k városában csak akkor nem találni fagyit, mikor annak éppen életmentő szerepe volna? Elmentem hát a Campo di Fiori-ra, ahol az olasztanárom Laci szerint van egy csúcs fagyizó, melyet időközben vagy bezártak, vagy csak nekem döfték ki a szemem. Az éhhalál és a teljes elkeseredettség sarkán állva megjelent a látómezőmben egy világító cégér, melyen a következő felirat állt: Ciuri, ciuri - Pasticceria, Gelateria. Háhá! - gondoltam, végre csillapíthatom éhemet és szomorúságomat. Kilépve a cukrászdából hatalmas szél kerekedett, s még a combomon is folyt a fagyiolvadék, így muszáj volt leülnöm valahová, s a véletlen a Piazza Navona-ra vezérelt, Róma legsznobabb helyére. Mindenki próbálja meg jól érezni magát a kőgazdag, lenézős, sznobok univerzumában, miközben már addig is porszemnek érezte magát. Magamévá tettem hát az óriás adag pisztácia, citromot lenyaltam a ragacsot különböző testrészeimről, s a tér másik felén lévő kút felé vettem az irányt. Én mondom életemben nem esett még ennyire jól megmosakodni. El is érkezett számomra a perc, amikor hazaindultam, csakhogy nem számoltam a Café Miele behívogató emberével Stefanoval, aki rettenetes szerelemre lobbant pár perc leforgása alatt. A szó szoros értelmében berángatott az étterembe, leültetett egy asztalhoz, s jeges vízzel kínált. Miről álmodik egy lány? Róma, forróság, simogató szellő s egy olasz Stefano szerelmetes szavai. Minden lány kivéve engem. Kapitányom hiánya amúgy is beárnyékolta az egész napot, s ezt egyre erősebben kezdtem érezni, ahogy Stefano erőfeszítéseire ügyet sem tudtam vetni. Stefano eltűnt, majd Stefano megjelent egy hatalmas adag csokifagyival. Na Kislány! Fagyit akartál? Hát tessék. Imádom amikor az univerzumnak az éhező afrikaiak, az árvízkárosultak, a rákbetegek és a kitaszított kisállatok mellett még arra is van energiája, hogy belőlem űzzön gúnyt egy fáradt, augusztusi szerda délután. Stefano még megkérdezte párszor, hogy hogyan bírhatna maradásra, de mikor végre meglátta bennem a kősziklát elengedett. Stefanoval történt "flörtöm" után sétára indultam, hogy kiheverjem ezt a pokoli napot, s hamar elvesztettem az irányt. Ilyen ez. Mikor az embernek kapaszkodókra volna szüksége nem találja a biztos pontokat, de szerencsére, mielőtt végleg kétségbeesne, felsejlik egy ismerős alak a távolban. Ez az ismerős alak a Piazza del Popolo volt az alkonyat fényeiben. A nagyszabású teret Róma egyik legfontosabb kapuja a Porta del Popolo őrzi. Belépve a hatalmas városkapun szemem először a teret kettészelő obeliszken akadt meg, melyet az 1500-as években a Circus Massimusról hozatott át V. Sixtus pápa. Az obeliszk pontosan a tér közepén áll, s ha a kapu közepénél állunk meg éppen a tér túl oldalán emelkedő két templom közé esik. Óriási látvány. A templomok elsőre ugyanolyannak tűnnek, de a gyerekkori kedvenc, a megunhatatlan: "keresd a 10 különbséget a két kép között" játék mintájára, fel lehet fedezni néhány eltérést. A Popolo teret számomra az "ikrek" tették igazán otthonossá, melyek eszembe juttatták a jó öreg Klotild palotákat, akik a Ferenciek terén törnek az ég felé és a cseppet sem kisebb jelentőséggel bíró Erzsébet hidat őrzik. A két templom az 1700-as években épült, annak a kápolnának a helyére, melyet II. Paszkál pápa építtetett az 1100-as években. A legenda szerint a kápolna helyén helyezték örök nyugalomra a véres császár Néró földi maradványait. A pápa kiásatta a sírt, a maradványokat elégette és a Teverébe dobatta. Ha jól számolom szegény Néró szelleme valahol Argentína partjainál tarthat...
Hosszúra nyúlt sétám után a Metró felé vettem az irányt, ahol egy francia férfi kérdezte franciául, hogy nem jár a metró vagy miért sétálok? Végülis, egy városnéző hölgyemény (!) Rómában igen szokatlan jelenség. Rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy Párizsban született és élete jelentős hányadát ott töltötte, de elege lett a nagyvárosból így Marseilles-be költözött. Mintha az egy kis város lenne... Egyszer járt Szegeden, amit én Szigetnek értettem, ezért nekiálltam bőszen magyarázni, hogy igen épp most tart a fesztivál... Majd hamar rájöttem értetlenkedő tekintetét nézve, hogy vélhetőleg félreértettem valamit. Megelőzendő a további mélyebb témákról szóló beszélgetést, mely hamar vacsorameghívásba fulladhat, közöltem, hogy igazán örülök, hogy megismerkedtünk, de mennem kell. Néró maradványainak és azok hűlt helyének, a francia pasasnak és a magányos szerda estének hátat fordítva alászálltam a Flaminio állomásra, s hazatértem.