Tizenkettedik...
Reggelem egy szokásos lustálkodós szombathoz méltón elmaradt, tekintve, hogy 12-kor vettem csak rá magam, hogy kikászálódjak az ágyamból. A nap további része is hasonlóan telt, hol olvasással, hol alvással, hol evéssel. Lakótársammal Fernandával abban maradtunk, hogy este bemegyünk a városba megnézni a "Spettacolo pirotecnico" névre hallgató tűzijátékot, mely minden évben Ferragosto ünnepén kerül megrendezésre. Olaszországban augusztus 15. a legfontosabb ünnep. Az évezredes hagyomány, hogy e napot pihenéssel és ünnepléssel töltik, kezdetben pogány szokás volt. Az ünnep neve a Feriae Augusti vagyis Augustus ünnepe szavak összeolvadásából ered. A hagyomány szerint ezen a napon ünnepelte Augustus császár születésnapját. A katolizálódó birodalomban a termékenységnek és a földeken zajló munkák befejeződésének szentelt ünnep -ahogy egy valamirevaló fizikatanár mondaná- "nem vész el csak átalakul" alapon új értelmezést nyert. Az egyházi magyarázat szerint, ezen a napon szállt fel a mennybe a maga fizikai valójában, a Szűzanya (szeplőtelen Szűz Mária). A parancsolt ünnepen egy valamire való katolikus szentmisén vesz részt, de tekintve, hogy ebben az évben vasárnapra esett, ez a kérdés nem bír nagy jelentőséggel. Augusztus 14-én a pihenőnapot megelőzően hatalmas kavalkád van városszerte, s éjfélkör tűzijáték teszi fel az "i"-re a pontot. Estefelé tehát Fernandával és két lánnyal a suliból találkoztunk a Spagna metrómegállónál, hogy a Spanyol lépcső tetejéről szemlélhessük az eseményeket. Le is ültünk valahol a tömegben, de valamiért, sem az ígért koncert, sem a pirotecnico nem akart az istennek sem elkezdődni. Egy óra ücsörgés után úgy döntöttem elmegyek egy italért, mert már vattát kezdtem köpni, s a többiek is amellett döntöttek, hogy velem tartanak. Ki-ki beszerezte a neki kedves elemózsiát, majd visszaslattyogtunk, ahol még továbbra is az egyetlen említésre való esemény a részeg németek kurjongatása és egy bangladesi ceremóniamester Shakirát mímelő táncmozdulatai és "vaka-vaka-éé-é" dalocskája voltak. Ekkor végzetes tettre szántam el magam. A tér szélén posztoló Carabinieri urak felé indultam és megérdeklődtem, hogy mégis mikor fog szárba szökkenni itt valami program-féleség. A rendőr a legpikírtebb arckifejezéssel motyogott valamit, s csak a harmadik visszakérdezés után volt hajlandó artikulálni egy hangyányit, mikor is megértettem, hogy hétfőn. Hétfőn? De hát miért hétfőn? Mi most vagyunk itt!!! Miután a fagyik elfogytak, a poharak kiürültek, a nikkelszamovár, meg ki tudja merre repkedett hazafelé vettük az irányt. A Battistini metrómegállóból kilépve nem volt kérdéses többé, hogy miért hétfő. Az esőáztatta utcai burkolat igen heves csapadékról árulkodott, örvendeztünk is Fernandával, hogy megúsztuk a dolgot. A Francescotól kölcsönkapott esernyő, melyet koncként vonszoltunk végig a városon, s egész este kacarásztunk, hogy jól ránk sózta ezt a szart, hamar hasznosnak bizonyult, ugyanis az ég még nem sírt ki magából mindent, mikor mi a Battistinire értünk. Közel sem. A buszmegállóban ácsorogva csöpögni kezdett, majd esni, szakadni végül pedig úgy ömleni, hogy úgy tűnt mintha alulról is esne. Az ernyő ellenére a lábunk teljesen elázott, s mondanom sem kell, hogy a busz nem jött, majd megjelent az első éjszakai, ami sajnos hazáig már nem vitt fel. A hazafelé vezető úton csak elkeseredett röhögés és egy fohászként ismételgetett mondat: "Grazie Francesco!" hagyta el a szánkat. Az este végül közös falatozásba fulladt, s még Francesco is befutott, akinek azonban pikáns olasz tésztáját sajnos már nem győztük kivárni, s lassan elpárologtunk aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése