Tizenkilencedik...
A mai nap után azt hiszem leszögezhetjük nem vagyok az a strandolós típus. Tudtommal minden normális ember szereti a semmittevést, amikor csak a hassüttetéssel van elfoglalva, néha lecsusszan egy lángos/pizza/sör/jégkása kinek-kinek ízlése szerint, s az étel in- és outputján, valamint a fetrengésen kívül nincs semmi teendője. Valamiért a napozás engem 10 pércnél tovább nem tesz boldoggá, rohadtul az agyamra megy - mondhatnók. Elindultunk Fernandával reggel 9-es találkozónkra a Piramide állomáshoz. Fernanda szegény elaludt, így csoda, hogy a fürdőruhája nem maradt itthon. A Piramide állomásnál találkoztunk Rékával és egy - ocsmány piercinget viselő- osztrák spanjával, valamint Silvia két lányával. Éppen időben befutottunk, s elindultunk a strandra. Fél órás hévzés és már meg is érkeztünk a homokos - no persze nem olyan steiner kristóf módra- tengerpartra. A part éppen olyan, mint a görögországi Paralian. A szabadstrandon néhány euró ellenében egy szétgyúrt, rézbőrű digógyerek befúr a homokba egy csíkos napernyőt ill. hoz napágyakat ízlés szerint. A mi ízlésünk csak napernyőt diktált. (A mi itt Fernandát és engem jelent.) A többiek keményen dolgoztak álló nap a "hogyan kapjunk minél rövidebb idő alatt, minél alaposabban bőrrákot" projekten. A kártyázás már délután két óra felé kiábrándító időelfecsérlés hatását kezdte kelteni, így Silvia lányai elindultak haza s, hogy ne tűnjön majmolásnak mi csak négykor hajtottuk meg magunkat s egy égő épületből menekülőket megszégyenítő gyorsasággal hagytuk magunk mögött a spiaggia-t és rákvörösre pörkölődött kompániánkat.
Hazaérve nekiláttunk valami "mindent bele" tészta készítésének, ami annak ellenére, hogy gusztusos nem lett, nagyon finomra sikerült. Miután a hatalmas tetőteraszon elfogyasztottuk exkluzív kis étkünket, bemutattam egy jó öreg magyar SPanomat Fernandának. A klippek láttán fuldokló röhögőgörcs közepette igyekeztünk elsajátítani SP rettenetes mozgáskultúrájának rángásra emlékeztető gyöngyszemeit. A 23 órára megbeszélt találkozó fenyegetően közeledett, mi pedig a nagy espézésben annyira leizzadtunk, hogy újra mehettünk zuhanyozni. Rapid fürdés, öltözés és sminkelés után futottunk az esti - HATALMAS MACSKAKÖRÖM- "bulira". Természetesen elkéstünk, mert még bort is kellett venni meg csipszet, de legalább a csipsz jó volt. Megérkezve Rékához egy 2,5 négyzetméter alapterületű FORRÓ szobában üldögéltünk hatan, s Réka gondoskodott róla, hogy ajtó/ablak gondosan zárva legyen. Talán a zsebtolvajoktól igyekezett megóvni bennünket, de az is lehet, hogy az albérletében pénzt kértek a szellőztetésért, esetleg forradalmasítani akarta a lakásban szaunázást. Hatunk közül három versenyzőről nem lehetett eldönteni, hogy a levegőtlenség, a pia vagy a kissé túlzásba vitt napozás miatt néznek ki úgy mint egy főtt rák ribizlimártásban. Mindenesetre ők jól szórakoztak. Magyar társam úgy döntötte magába a Limoncello-t, mint mi a vizet, amitől csoda, hogy a szája nem ragadt össze. A buszmegállóban már igencsak pityókos volt a monarchia-duett, ment az ordibálás, táncikálás meg az ostoba röhögcsélés. Minden olasz férfinak felkínálták magukat jó harsányan, így az avatatlan szem számára, partyszerkóban lézengő maréknyi csapatunk a Váci utcában tenyésző, s a turista férfiak fülébe igen magas összeget sutyorgó utcalányokhoz kezdett hasonlítani. Ekkor kezdődött fél 1-től és a Piramide állomástól datálható kálváriánk vagyis a kétségbeesett party-chasing, mely egészen 3-ig tartott mikor is Fernandával a 25. km megtétele után bejelentettük, hogy eddig és ne tovább, és haza megyünk. S amikor az ember már nem bízik semmiben a végső elkeseredésbe mindig beavatkozik az isteni gondviselés... Hajnali háromkor úgy éreztem szomjan halok, s mondtam Fernandának, hogy bármi jön is szembe, akár bolt, akár bár nekem muszáj innom valamit. Mit az Isten bár jött szembe, s a bárban zene is szólt, s kulturáltan szórakozó kedves emberek is voltak, s mi bementük éééééés buliztunk! Egy óra táncikálás után elsétáltunk a Trevi-kúthoz, ahol végre nem volt tömeg csak Old Dude bukkant fel, az öreg roncs csöves, aki már annyira elitta az eszét, hogy beszélni nem csak nyöszörögni tudott, de minndenáron kommunikálni kívánt velünk. Kicsit odébb ódalogtunk s csak üldögéltünk, nevetgéltünk, fényképeztük magunkat és csak úgy jó volt élni. La dolce vita!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése