Huszonkilencedik...
Beköszöntött az ősz, vagy talán csak az idő is szomorú, hogy Kapitány nincs itt. Mindenesetre hideg van, minden borongós és az időjárás sem azon dolgozik, hogy jobbra forduljon a kedvem. Elvégeztem az utolsó simításokat is a szobában, s ahogy Annyok mondta emelt fővel távoztam. No azért nem mentem túl messzire, hiszen Fernanda szobatársa lettem egy éjszakára, ugyanis egy nappal korábban érkezett a helyemre a német lány. A kissé ideggombócnak tűnő lány egyébként orvostanhallgató, s egy hónapra jött Rómába gyakornoknak. Olyan álmában fogcsikorgató, Rose típusú az Elbaltázott nászéjszaka c. filmből. Napközben megérkezett Fernanda leendő lakótársa is, aki szintén magyar és nagyon szimpatikus lánynak tűnik. Édesanyja sajnos Eizelt-kórban szenved (lelőhetetlen pofagyár) de szerencsére éppen azelőtt távoztak mielőtt előcsalogatta volna a migrént az egész társaságból.
Miután elláttam magyarékat pár jó tanáccsal magam is úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost és démonűző akcióba lendülök. Az önkínzás olyan dimenzióit ismertem meg, melyre nem igazán voltam felkészülve. Olyan helyekre mentem, ahol Kapitánnyal együtt voltunk, de már a metró kiverte a biztosítékot a többiről nem is beszélve. Este beszaladtam misére a Piazza Repubblicán álló bazilikába, de a kedvem ettől sem fordult jobbra. Fáradtan és szomorúan értem haza. Kisvártatva Fernanda is befutott, akivel még éjszaka beszélgettünk egy darabig, majd elaludtunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése