Szent Pál

Tizennegyedik...

A pénteki teszt után a suli a szokásos 14 óra helyett 16 órakor kezdődött, így előtte rövid kirándulásra szántam el magam. A tavaly kimaradt Piramide metróállomásnál leszállva megtekintettem a túl sok izgalmat nem szolgáltató piramist, melyet Kr. e. 12-ben emeltek Caius Cestius számára. A kis rafkós Caius még életében gondoskodott róla, hogy neve ne merülhessen könnyedén a feledés homályába, mert a síremléket még életében megépíttette. A fénykorában magas rangú római hivatalnokként tevékenykedő Caius sírhelyét a 3. században beépítették a városfalba, vélhetőleg így maradt meg az utókor számára. Bizony. Vannak érdekes helyek, kevésbé érdekes történettel. Bocs Caius!
Rövid látogatásom után kínomban arra gondoltam, hogy bemegyek a városba, enni-inni, kicsit sétálni. A városközpontba tartó metró megállóban állva a másik irányban lévő Basilica San Paolo megálló nevére lettem figyelmes. Soha nem hallottam róla, de időm volt, a metró is jött, hát 70 lépcső megtételével átrohantam a másik megállóba, s éppen elcsíptem a szerelvényt. Pár percen belül ott is voltam, a hatalmas monstrum tövében. A szebb időket is megélt templomot Szent Pál sírjának helyére építtette Constantinus császár (306-337), s a 9. századra ez volt Róma legnagyobb, legpompásabb és legjelentősebb temploma. Sajnos a falakon kívül maradt templom mára csak árnyéka régi önmagának, de őszintén szólva, az első olyan templom, mely nyugalmat árasztott, s nem az egymást taposó turisták vakuvillanásaitól volt hangos. Belépve a monumentális épületbe első utam egy kis kápolnába vezetett. A csend szinte fülsiketítő volt a zajos városi séták után. Ott ülve értettem meg igazán, hogy miért is a templomban keresnek menedéket az emberek. A mennyezetre tekintve szinte beleszédültem a látványba, s a minden bútorzatot mellőző főhajó méreteit nézve rádöbbentem, hogy mit is érezhet egy porszem, ha a Földet szemléli. Az eredeti másfél évezredet átvészelő templom az 1823-as tűzvésszel már nem tudott megbirkózni, s csaknem az egész leégett, melynek okát a mai napig homály fedi. A roppant veszteséget a világ minden részéről segítő kezek próbálták pótolni, s az egyház mellett az orosz cár, az egyiptomi alkirály és az olasz kormány is kivette részét az újjáépítésből, mely az eredeti terveknek megfelelően valósult meg. Állítólag az újjáépítéssel a templom elvesztette melegségét, de ezzel vitatkoznék. Az első olyan templom, mely legyőzte hatalmas méreteit s az alabástrom oszlopok mögött valahol ott bujkál a Szentlélek, s nem csupán a bőséges egyházi vagyonnal próbál kérkedni. Kilépve a templomból a templomkert sem okozott csalódást. Gyönyörűen gondozott növények, és egy monumentális Szent Pál szobor a kert közepén. A méltatlanul elfelejtett templomtól egyre távolabb kerülve vettem csak észre, hogy az idő elszaladt, s szaladtam a suliba. Új tanárunk Raffaella bemutatkozását követően az egész csoport bemutatkozott. A mexikói anya-lánya és a malagai Silvia maradtak, s csatlakozott egy amerikai, két japán, egy német, és öt spanyol. A szemmel látható hispán többséget elnézve Raffaella közölte, hogy spanyol-spanyol pár nem lehet, így a csapatmunkák során spanyol társaimat ismerhettem meg közelebbről. De csak a következő órától, mert ki is csengettek. A társakkal rövid sétára indultunk a Pantheon környékére, majd a Francesco által beígért vacsorára hivatkozva este 7 óra felé hazaindultam. Francesco közben írt, hogy a vacsora holnapra marad, és ne haragudjak. Nem haragudtam...