Búcsú...

Tizenegyedik...

Címszavakban: késés, teszt, búcsú. Mindez egy görbe este vonatkozásában igen vészjóslóan hangzik. Az én estém azonban nem volt görbe, csak a hátam miközben magoltam a mai nagy tesztre. Ez is megvolt. Egyik sulitársammal megbeszéltük, hogy együtt kajálunk a sulihoz közel. A fél órás utat, melyre 50 percet számoltam sikerült 1 óra 10 perc alatt megtennem. A mobilom meg nem működött. Mörfi, Mörfi... A késés ellenére is volt bőven időnk megebédelni, méghozzá egy olasz specialitást arancino-t falatoztunk. Elég tömény cucc mit ne mondjak. Rögtön három félét kértünk, hogy minél több ízben tudjuk kipróbálni. Az arancino egy szicíliai specialitás, mely otthon is könnyű szerrel elkészíthető csemege. Hidegtálas vacsik kiváló kiegészítője. Reszkess karácsonyi siserehad! Idén aztán elkápráztatunk mindenkit a fergeteges olasz csodával! Ebéd után még egy isteni cappucinora is maradt időnk, majd elindultunk az órára.
Mint kiderült az órákat a rendes időbeosztás szerint megtartják, s a teszt csak utána következik 18 órától. Óránk témája a vakáció volt, kinek mi volt a legjobb vakációja, mi volt a legszörnyűbb élmény, mi volt a legközelebb és mi a legtávolabb, hányszor jártunk Olaszországban és ki hol járt utoljára. Utolsó kérdésre a válaszom Róma lett volna, hiszen tavaly is itt jártam, de mondta Francesca, hogy Rómán kívülit kell mondani. Az pedig ugye nekem a camino volt. Félve mondtam, majd Fracesca üdvrivalgásban tört ki és elnézést kérve a többiektől, közölte velem, hogy erről rögtön mindent tudni akar. Szóval pórjas kis olaszommal kezdtem mesélni, s az egészben a legfurcsább és legszuperebb, hogy a végén nem törődve a nyelvtani gyengeségekkel végre elkezdtem BESZÉLNI! Ekkora sikerélményben nem is tudom mikor volt részem utoljára... Az óra végén természetesen a fotózkodás és búcsúzkodás sem maradhatott el. Elköszöntünk a német lánytól és a svájci fiútól, majd rövid szünet után mentünk is tesztet írni.
Az utolsó óra kapcsán elgondolkodtam a búcsúról. Nem épp a kedvenc szavaim egyike, s azt hiszem senkinek sem az. Az embernek az életében elég sok búcsút kell átélnie, mely olykor felszabadító, olykor várakozásokkal teli, olykor szomorú, olykor keserű, s van olyan búcsú is melybe szívünk egy darabja belehal. Búcsú az iskoláktól, búcsú egy baráttól egy hosszú út előtt, búcsú egy tábori szerelemtől, búcsú az otthonunktól, búcsú egy nagyszülőtől, búcsú a hazánktól, búcsú egy lelki atyától, búcsú egy szerettünktől az utolsó útja előtt... Mindenkinek megvannak a maga búcsúi, melyekkel együtt kell élnünk, s melyek terhét egy életen át cipeljük. Majd elgondolkodtam, hogy egy ilyen suliban mennyire új és más értelmet nyer a búcsú. Egy olyan helyen, ahol jönnek mennek az emberek, ahol mindig elmegy valaki, akit megszerettünk, de mindig jön a helyébe más, akit ugyanúgy megszeretünk majd. Ha jobban belegondolok az élet is pontosan ilyen. A való életben is mindig elveszítünk valakit, akit szeretünk, aki fontos volt nekünk, de mindig jön valaki, aki képes pótolni azt az űrt, melyet a másik elvesztése miatt érzünk. Pótolni a hiányt, de nem az általunk szeretett és elvesztett embert. A szív az élet során olyanná válik, mint azok a patch-work takarók, melyeken a szakadások helyére mindig egy újabb darab kerül, s minél idősebb és minél többet élt és érzett egy szív annál színesebb. Egy ilyen út alkalmával az átlagosnál többször kell szembesülni a búcsúval, de ezek a szerencsés búcsúk, melyekről tudjuk, hogy csak átmenetiek...
Hazatérve a suliból úgy döntöttem, hogy már annyira vágyom valami hazaira, hogy kénytelen leszek magamnak elkészíteni. Lementem hát a SMA diszkontba, s összevásároltam mindent, ami egy igazán jó magyaros lecsóhoz szükséges. Miután elkészültem a főzőcskézéssel, két kis lakótársamat is meginvitáltam a lakomára, akik örömmel elfogadták a meghívást, s még repetáztak is! Majd olaszul megtárgyaltuk a horoszkópok jelentőségét és, hogy ki milyen jegynek a szülötte. A vacsora végeztével Francesco egy óvatlan pillanatában felajánlotta, hogy a hétfői vacsorát ő készíti nekünk. Hmmmm... már alig várom!