Reggelünk a Vatikánnál kezdődött. A sort skippelve bejutottunk reggel 10 órakor. A múzeum minden várakozásunkon felül teljesített. Minden giccses rémálmot felülmúló, ordenáré arany és freskó parádé amerre csak a szem ellát, megspékelve a tehetségesebb művészek legjelentéktelenebb műveivel, valamint az öntött vas kortárs ganéval, aminek se értéke, se értelme, se funkciója csak az elferdült ízlésű tag valamelyik múzeumüzemeltetőnek a lánya/fia/szeretője/unokaöccse stb. A délután kettőig tartó kálváriával nem is untatnék senkit. A legjobb - szerintem mindkettőnk nevében bátran mondhatom- a múzeumban fogyasztott kávé volt. A múzeum kertjében egy árnyas padon ücsörögtünk egy darabig, hogy kiheverjük a fejünket ütlegelő freskókat, a millió aranylázban égő pápai hintót és a tetemes egyházi vagyont felvonultató műkincs-orgiát. A hányattatásokat jobbnak láttuk egy ebéddel leöblíteni, s egy helyes olasz vendéglőben, egy helyes olasz vendéglős bácsi vendégszeretetét élvezve fogyasztottuk jól megérdemelt, egyszerű étkünket.
Ha már giccs, adjunk neki! - gondoltuk, s elindultunk a Szent Péter Bazilika felé. Kivártuk a sorunkat, miközben egy németül beszélő olasz nő - kiváló párosítás egyébként- lökdösődve próbálta kettőnkön keresztülfúrni turista csoportját. Az erőszakos idegenvezető megalapozta amúgy sem túl rózsás hangulatunkat, melyet csak fokozott, hogy a biztonsági ellenőrzés után kiállítottak a sorból, mondván túl rövid a szoknyám. Aha! Tavaly még elég szentséges volt ugyanez a szoknya, melyből való igaz kilóg a térdkalácsom...
A táskámban szerencsére állandósítottam egy korábban zsákmányolt eldobható kendőt ilyen esetekre, így lábam köré tekertem a világoskék posztódarabot, s zsákbanfutást mímelve - Kapitány segítségével- felszökdécseltem a bazilika ajtajáig, onnan még néhány lépést tettem ebben a nevetséges maskarában, míg el nem hagytuk az őrt, mikor is Kapitány kiadta a parancsot: "Nem bohóckodni! Kendőt elrakni! Homo sapienshez méltón járni!" A parancs az parancs, így roppant erkölcstelenül de legalább megkönnyebbülve lépdeltem tovább büszkén Kapitányom jobbján. A templomban egyébként mindenütt őrök portyáznak, s kire "ledér" viselete miatt szólnak rá, kire a fényképezőgépe miatt, kire azért mert nekitámaszkodott egy pillanatra egy márvány oszlopnak, kire azért, mert be merészelt lépni. Mondhatom ha valami, akkor ez az élmény aztán meghozza az ember kedvét a katolikus valláshoz. Tulajdonképpen az egész élmény elveszik ezeknek a csinovnyikoknak köszönhetően, hiszen már a bejárattól kezdve az ember alaphangulata olyan "elegem van, mikor lesz már vége" típusú, s ennek semmi köze a valláshoz, hithez, szeretethez, Jézushoz vagy Istenhez.
A bazilika megtekintése - mely igencsak derűtlen hangulatban telt- után felcaplattunk a kupolába. Mókás volt nézni, hogy az edzetlen turisták hogyan ziháltak a tizedik lépcsőfoktól kezdve, míg mi fegyelmezetten kapaszkodtunk egyre feljebb és feljebb, míg végül felértünk Michelangelo remekművébe, s onnan csodálhattuk először a templom roppant belső terét, majd kintről a csodálatos Rómát, mely szó szerint a lábunk előtt hevert. Kissé elcsigázott hangulatban indultunk lefelé, ahonnan már csak egy rövid kitérőt tettünk az Angyalvárhoz, hogy mégiscsak lássuk élőben az őszi operaelőadás majdani díszletét, majd bevásároltunk a vacsorához. A (figyelem sokkoló részletek következnek, csak erős idegzetűeknek!) gyertyafényes vacsoránkhoz minden ehető és kevésbé ehető kelléket megvásároltunk. Mécses híján gyertyaként egy szülinapi tortára való 3-as pislákolt társaságunkban. Romantikus falatozásunkat befejezve hamar az ágyban kötöttünk ki, ezúttal azonban minden erotikus elemet mellőzve, agyonütve hevertünk s reggelig egy hajszálnyit sem mozdulva aludtunk egymás mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése