Hatodik...
Vasárnap lévén miről is írhatnék, mint a hitről. Milyen rövid kis szó és mennyi mindent jelent. Hinni valamiben, valakiben, magunkban. Hinni egy szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, füllel nem hallható, nem ízlelhető és nem érezhető dologban. Hinni, hogy van valaki, aki úgy intézi a dolgainkat, hogy azok rendben legyenek. Hinni, hogy mi képesek vagyunk jól dönteni és életünket a megfelelő mederbe terelni. Hinni, hogy a számunkra fontos emberek, akik már nincsenek itt, s akiket nem hallunk, látunk, érzünk nap mint nap, jól vannak. Hinni, hogy egyszer még találkozhatunk...
Reggel a Piazza Repubblica-n lévő bazilikában voltunk misén. Korábban érkeztünk, így leültünk a hátsó sorba. Nem sokkal később a kispap odajött, s megkérdezte tudok-e angolul. Igennel feleltem, ezért megkért, hogy az egyetemes könyörgések egyikét olvassam fel. Csőbe húzott - gondoltam, hiszen ki tud nemet mondani egy papnak? Ha tudnám nem én olvastam volna fel... Egy másik fiú is olvasott, ő németül. Egy lány a szentleckét olvasta. Elgondolkodtam rajta, hogy kis dolog reggel mise előtt körbejárni és fiatalokat megkérni, hogy kapcsolódjanak be a szertartásba, s mégis micsoda gondolat. Végre nem az volt az érzésem, hogy kívülállóként ülök a barokkos pompában és - tekintve, hogy olaszul nem értem a misét- elkalandozom, hogy mennyire ocsmányak a szobrok, és ha a csicsa helyett az éhezőkön segítenének mindenkinek könnyebb lenne. De ezen a misén nem ezen gondolkoztam. A végén vagy 10 nyelven mondott áldást a pap, s a német fiatalok énekével zárult a szertartás. Egy másik kis templomban a Lateráninál a fiatal pap a sekrestyében rádiót hallgatott. Nem kicsit volt mókás egy ódon márványpadlós templomban Rádió1 slágereket hallgatni, s a vicc az egészben az volt, hogy nem is éreztem idegennek. Az egyház alapvetően nem rossz elképzelés, csak az irányításáért felelős begyöpösödött alakokat kéne megreformálni. Az elfojtások miatt kialakuló aberrációval élő emberek pedig ne akarjanak senki felett pálcát törni, főleg, hogy a hit alappillérét már régen elfelejtették. Jézus sem aranyozott puttóangyalkákról beszél, nem pompáról és pénzről, hanem a szeretetről. A szeretet, ami körbevesz ha szerencsénk van. Ezen a vasárnapon körbevett. Tapintani lehetett az egységet a szeretetben. Azt hiszem ez a lényeg, nem az, hogy ki hányszor jár a héten templomba, s ezt mennyit hangoztatja, nem a megfelelnivágyásból elvégzett gyónás és nem a nagyívű "református-katolikus" viták, hanem a hit, a szeretet és persze a remény mely nélkül nem is lenne ember az ember.
Mise után egy finom római reggelit költöttünk a bazilika közelében, majd ücsörögtünk a Piazza Repubblica-n. Mindezt természetesen a gurulós bőrönddel, hogy kellően nevetségesen fessünk. A szökőkút tövén ülve felpróbáltam Annyok új cipőjét, mikor megkért egy helyes fekete lány, hogy fotózzam le. Ott álltam a bőrönddel, egyik lábamon zöld szandál, másikon fehér balettcipő. Tisztára Pierre Richard. Természetesen a képet elkészítettem, miután modellem joggal lett igen jó kedélyű.
A délelőtt hamar elrepült, s Annyok, aki nem a Kun Béla elrepült. Haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése