Tizennyolcadik...
Augusztus 20. van. Otthon ünnep és szünet, itt egy újabb iskolában töltött délután. Egy újabb, de ezúttal az utolsó. Sajnálom nagyon, hogy ilyen gyorsan elrepült. A délelőttöt Annyokkal és Kapitánnyal töltöttem afféle virtuális randevúkon, majd rohantam az utolsó napomra. Raffaella két mókás feladattal is előállt. Az első egy rettenetes, helyesbítek RETTENETES olasz nóta a Porta portese szövegének kiegészítése volt hallás után. Bizony, bizony... a fertelmes nótika önmagában még kevés volt, a szövegét is figyelni kellett. A harmadik újrahallgatás után léggömként pukkadt ki a nevetés az osztályból. A porta portese gyötrelmeit csak fokozta a következő feladat, mely szituációs játék volt. Otthon egy szokásos angol/német/egyéb órán az embernek a családjáról kell beszélni vagy a kedvenc időtöltésről esetleg az időjárásról. Egy olaszországi olasz óra azonban mégsem lehet ennyire snassz... nekünk alkudozni kellett egy pár farmerra. Alberto spanyol kollégával igyekeztünk kreatívan megoldani a feladatot. Az alkusz szerepét természetesen szerény személyemre osztották, s a padban ülve eljátszással nem érte be Raffaella, ki kellett állnunk és az egész osztály előtt előadni. Rémálmaim legrémálmabbika! A harmadik páros voltunk mi, és orkánként végigseprő tapsvihar kísért helyünkre rögtönzött kis performanszunk után. Alberto a kérlelhetetlen, faszari eladó, s én mint a cserfes diáklány, akinek nincs elég pénze, mégis divatos nacit szeretne. Belépve a boltba az 50 eurós nadrágra nézve bejelentettem, hogy 10 euróm van erre a darabra, mire Alberto szeme elkerekedett és kötötte az ebet a karóhoz. Kértem, kérleltem, majd javasoltam kurtítsuk meg kicsit, s kevesebb anyag kevesebbe kell, hogy kerüljön. Az árat tornáztuk egyre feljebb és feljebb (az én szempontomból) majd bevetettem az örökbecsű "szegény kelet európai kislány vagyok csak 20 euróm van, de éhes vagyok és 2 euróért szeretnék magamnak egy cornetto-t venni" fegyvert, melyre Alberto szíve megesett, az üzlet megköttetett, az osztály nevetett.
Óra után testületileg - majdnem teljes létszámban- átvonultunk Pepita - a mexikói anyuka- lakásába búcsúbulizni. Csodás hangulatban telt az este, bevásároltunk együtt szendvicsnek valót, bort, üditőt, majd a költségeket elosztottuk. Ott volt Juan a spanyol zenetanár, Silvia a malagai tévés anyuka és két lánya, Matthias a berlini hobbiszínész, Carolina a spanyol angoltanár, Kinu a japán titkárnő, Pepita és Reneé a mexikói életművész és lánya, Maki a japán elektrotechnikus(nő) és én is ott voltam. Újabb búcsú elé állított az élet, de valahogy most nem éreztem azt a végleges, örökérvényűséget. Mindenkivel e-mail címet, telefonszámot cseréltünk és az ősz folyamán még néhányan tudunk találkozni. Érdekes volt elnézni a társaságot, hogy ki honnan és miért jön Rómába a Torre di Babele iskolába. Különböző sorsok, különböző tapasztalatok, különböző életkorok, különböző nemzetiségek, s mégis van egy közös pont. Egy közös vacsora mikor nem vagyunkegyebek csak emberek, akik jól érzik magukat egymással és jókat esznek, isznak, beszélgetnek és nevetnek. Valaki a boldogságot keresi itt, valaki ismerkedni akar, valaki csak tanulni érkezett, de ez mind lényegtelen, csak az számít, ami a 6 milliárd másiknak is egy jókedvű este mely pár perc boldogságot lop az egyhangú napokba és megismételhetetlenségében bújik meg a szépsége. 23 óra felé kezemben a fényképezőgépemmel, számban a vacsora és a bor ízével, fejemben a három hét emlékeivel és gondolataival, lábamban a rengeteg közösen megtett úttal és szívemben a keserédes boldogsággal elindultam az ajtó felé, s hazajöttem. Ezúttal nem voltak könnyek csak boldogság és a tudat, hogy ismét szereztem olyan barátokat, akik nélkül kevesebbet érne az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése